Épül a ház

Épül. Fantasztikusan gyorsan. Mostmár. Mert a telek megvétele és a tervezés körüli papírmunka rém lassú volt. Az első építészünkkel (2016) szeptemberben találkoztam, vele közösen néztük meg és választottuk ki a telket. Elmondtam neki mit szeretnénk, de ahogy később kiderült ezt egyáltalán nem értette meg. Miután hónapokig győzködtük róla, hogy tervezze meg azt a házat, amit mi szeretnénk, a huszadik levélváltás és körülbelül Y terv után, amiben újra és újra átrajzolta azt a házat, amit mi szerettünk volna egy olyan házzá, ami szerinte jó, váltottunk. Miatta veszítettünk körülbelül 3-4 hónapot. A következő (és egyben mostani) építésszel sem volt gyaloggalopp, vele és a kivitelezővel személyesen februárban találkoztunk. Addigra már műszakilag pontosan megrajzolt kész terveink voltak, mert anyukám, időközben úgy döntött nem várja meg, hogy az építész hajlandó-e megtervezni a házunkat, úgy, ahogy mi szeretnénk, hanem az egyeztetések alatt, amiben ő is aktívan részt vett, szépen megtervezte azt a házat, a mi igényeink mentén (jó darabig ő volt az egyetlen, akit ez érdekelt) amit kis változtatásokkal de gyakorlatilag egy az egyben meg is építünk. Megrajzolta méretarányosan az egész alaprajzot és az összes homlokzatot. Az új építész eléggé meglepődött, amikor elé tettük a terveket, igazából alig maradt valami dolga, de ezt a valamit sikerült három hónapig elhúznia. Két hét után, mikor még egyetlen egy levélváltásnál tartottunk és rá mertem kérdezni, hogy mégis hogyan fogja a terveket elkészíteni az ígért egy hónap alatt ha ilyen tempóban haladunk, megsértődött és vagy három napig nem kommunikált velünk. Igaz, hogy nem finomkodtam, de egyrészt teljesen igazam volt, másrészt nem volt már türelmem az udvariaskodáshoz, főleg úgy, hogy ő sem vette nagyon kedveskedősre a figurát és főleg mert egy vagyont fizetünk neki mindezért. Szeptember óta várunk arra hogy az elképzeléseinket amelyek mostanra méretarányos, pontos műszaki terveket öltöttek egy építész végre hajlandó legyen hivatalos formába önteni. Nem, nem voltam kedves és igyekszem ezekbe a játszmákba nem is nagyon belemenni. Az a baj, hogy az emberek megijednek, ha professzionálisan akrod csinálni, szerződés, határidők, pontosság. Mindenki azt várja, hogy bízz benne, add meg neki a bizalmadat, főleg ne sürgesd, ha késik a teljesítés (nyilván) nem az ő hibája így a felelősséget is viseld te és lehetőleg ne hánytorgasd a múltat, csak mosolyogj. És ha erre a bratyizásra nem vagy hajlandó, akkor , hát igen. Nemszeretnek. Én meg egy idő után úgy vagyok vele, ahogy Ruben szokta mondani: "akko úgyisjó".   Egyébként nem mintha bárki más egy ceruzavonást vagy egy lapátemelést csinált volna nekünk bizalmi alapon. Nem szeretnék tegeződni apám korú férfiakkal, atyáskodó jótanácsokat se szeretnék, csak azt, hogy végezze a munkáját, lehetőleg jól és közben ne nézzen madárnak. És bár kikérte magának, hogy ezért nem dicsértem meg, azért mégiscsak két hónappal később adta be a terveket. Szóval így is úgyis az lett, amit akart és amitől én mindvégig tartottam, de legalább ő sem érzi jól magát, ezt biztosan tudom és ha minden megrendelő így a sarkára áll, talán egyszer majd valakit komolyan vesz. Júliusban eljutottunk odáig (az ígért április helyett), hogy hurrá végre vannak tervek, fel is vannak töltve, akkor irány a bank, aki addig szóba sem állt velünk amíg nemvoltak meg a  tervek. Tehát.  Az embernek nagyjából magának kell belőnie, hogy mekkora hitelt fog kapni, majd arra terveztet egy csomó pénzért, sok idő alatt egy házat, aminek a terveit feltöltik az E nem tudom hova és utána remeghet, hogy a bank tényleg adjon rá (és elég) pénzt, mert ha nem ad, vagy nem eleget, már akkor is ezt a házat kell megépíteni, mert se ideje, se pénze előről kezdeni. Ez is megvolt röpke három-négy hónap alatt. Kicsit azért szívóztak, hogy ne legyen olyan egyszerű, mivel a telek a Duna-Ipoly Nemzeti park kellős közepén van, egy elszáradt kórót nem vághat ki az ember a természetvédelmi hatóságok beleegyezése nélkül, amit szintén több hét volt elnyerni. Kicsit izgultam itt is, hogy mi van ha mondjuk van egy fa, a telek közepén amit meg kell hagyni. Beépítjük a házba, gondolkoztam? Az vajon szabályos lenne? Mindezzel párhuzamosan a kivitelezővel is eléggé összezördültünk, mivel az ősz végi építkezés befejezésből, hirtelen február lett (ami nagyon gyorsan tavaszra módosult) és szerinte ez nem volt nagy különbség, mi pedig, már csak ilyen türelmetlenek lévén, annak éreztük. Persze mutogattak a bankra, pedig a bank mindent flottul intézett már a maga bürokratikus csiga módján, de legalább haladt előre. A csúszás főleg az építész uraknak volt köszönhető, rájuk vártunk, addig a bank sem tudott semmit tenni, amíg nincsenek meg a tervek. Kicsit kiborultam, mert már lassan két éve külön éltünk és nagyjából egy év megspórolható lett volna, ha nem ígérget mindenki valótlan dolgokat vagy tartják magukat a határidőkhöz. Ha például az építész azt mondja februárban, hogy figyeljetek júniusra készítem el a terveket, akkor a kivitelező sem mondja, hogy ősz végére kész a ház, hanem azt mondja, hogy tavasz,  és az is jó lett volna, hogy amikor legalább látta, hogy ez így lesz, akkor szól időben és nem hónapokkal később a szerződés aláírásakor a kötbér összegét meglátva jut csak eszébe, hogy hóhó, nem Karácsony, Húsvét, gyerekek. Akár már februárban meghozhattuk volna augusztus helyett azt a döntést, hogy nem várunk tovább, hanem kiveszünk egy albérletet, hogy végre együtt legyünk. Mindegy, gondolom a mi időnk és életünk senkinek nem tétel, azt könnyen mérik. Az építkezésnek ez a része idegőrlő volt, a várakozás, hogy látszólag nem történik semmi, csak az ember pénze fogy na meg a türelme. És akkor, amikor már majdnem kétségbeestünk egyszercsak kiásták az alapot. És hamar ki is betonozták. Az érzés, amit a focipálya méretű kibetonozott téglalap látványára elfogott egészen bizsergető volt. Mint, amikor kislánykoromban megtudtam, hogy már csak hármat kell aludni a Balatonig. - Akkor megint jó pár hétig nem történt semmi és már kezdtem újra egy picikét aggódni, és úgy érezni, hogy a ház felépül, majd ha lesz kedvük egyszer felépíteni. Amikor megint a türelmünk határán voltunk  végül felvonultak december elején a legnagyobb télben, hóban, fagyban és tizennyolc nap alatt felhúzták a házat. A falusiak azt mondják kinőtt, mint gomba az eső után. Mert így is volt. És azóta is halad a dolog, néha lassabban, néha gyorsabban, de a stressz teljes mértékben elmúlt rólunk, mióta elkezdődött az építkezés tényleges része. Levente, a mostani csapat művezetője (minden szakaszban más csapat jön, ácsok, burkolók stb..) egy nagyon megnyerő fazon, ceruzával a füle mögött, vastag pufi mellényben járkál egésznap le föl rém szigorú arckifejezéssel a munkások között, akik egésznap ott vannak. Igazán bizalomgerjesztő, ha ránézek úgy érzem tényleg felépül a ház.

Nagyon határozott kialakult elképzeléseink vannak, ez megkönnyíti a dolgot, nem őrlödünk olyan döntéseknél, mint a színek, burkolatok, mert pontosan tudjuk mit szeretnénk és mivel semmi különlegeset ezért megoldható. Ugyanolyan lesz a falszín mint az előző lakásunkban, ugyanaz a csapat is fogja megcsinálni. A nyílászárók a kivitelező és valamennyi fával dolgozó szakember szomorúságára hófehérek lesznek. És nem nem ugyanaz, mintha műanyag lenne közel sem. Igaz, hogy nem látszik a fa erezete, de az igen, hogy fából van. Fehéret szeretnénk, mert nagyon szeretem a fehér nyílászárókban, hogy amikor megy le a nap vagy éppen kel fel és félhomály van szinte világítanak a szürkeségben. Ebbe a házba, pedig különösen kell a fehér, mert az északi tájolása miatt kevés napfényt kap. Abban benne lettem volna, hogy belülről fehér, kívülről szürke, de mint megtudtam a kivitelezőtől ez rém elavult dolog, ilyet ma már senki sem csinál és egyébként is kétszer annyiba kerül. Hát jó. Akkor haladjunk a korral. A ház színe kívülről krémszínű lesz. A hidegburkolatok a legegyszerűbb és legolcsóbb matt szürke négyzet alakú lapok, némi cementlappal variálva. A melegburkolat pedig valamilyen parketta lesz,  olyan ami belefér a költségvetésünkbe. Nem érzem a burkolatokat olyan rettenetesen fontosnak, hogy érdemes legyen rá sokat költeni. És ez az a tétel az építkezésnél, amire nagyon sok pénzt el lehet költeni és amin sokat meg lehet spróloni.  A lényeg az összhang, szerintem nem kell különlegesnek lennie ahhoz, hogy jól mutasson, elképesztő milyen árkülönbségek vannak burkolat és burkolat között, amely egyáltalán nem jelent feltétlenül minőségbeli különbséget is. És egyáltalán nem biztos, hogy lerakva ütős lesz egy nagyon drága burkolat, még egy olcsóbbat ügyesen lerakva, elérhető nagyon szép hatás. Ezért nem foglalkoztat ez túlságosan. A melegburkolat fa legyen a hideg meg kő és kőnek is nézzen ki (véletlenül se parkettának vagy más melegburkolatnak). Az építkezés során az embernek muszáj kompromisszumokat kötnie, ha csak nem nagyon sok a pénze. 

Ami igazán fontos, hogy a ház olyan legyen ami maximálisan a mi életmódunkat szolgálja, ebből nem szerettem volna engedni és éberen őrködöm, hogy ez a szempont érvényesüljön mindenek felett. Hamárépítkezünk. Ezért is nagyon fárasztanak azok a beszélgetések amikor el kell magyaráznom egy ottjáró szakembernek vagy akár a kivitelezőnek, hogy mi miért úgy van, ahogy, amihez egyébként se szakmai se más szempontból nincs igazán közük. De azért megkérdezik és a biztonság kedvért azért elmondják, hogy szerintük, hogy lenne jó meg mit fogok szeretni meg nem szeretni. Az a benyomásom, hogy az épülő ház sokmindenkiben felszínre hozza az elveszett belsőépítészt és lakberendezőt, csak az a baj, hogy mindenki a saját életmódja és ízlése szempontjából közelíti meg a mi életterünket. Mindkét építész nagynak találta például az előszobát. Mert nagy is, de nekünk kell a nagy előszoba, mert napi többször indulok el onnan és érkezek meg oda a gyerekekkel, babakocsival, kismotorral. Másrészt nem lesz nálunk se padlás se más ilyen süllyesztő hely és a ház kialakításánál vezérelvem volt, hogy mindent ott szeretnék tartani ahova az való, ahol használom. Tehát az előszobában lesznek a kabátok, valamennyi cipőnk, az overallok, sícuccok. Nem szeretném évszakonként ide-oda pakolászni, dobozolni ezeket a dolgokat. Ugyanezért lesz nagy kamra is, mert az ásványvíztől kezdve a szörpöknek, befőtteknek, meg a száz üveg lekvárnak (amit alig várom, hogy megfőzhessek) el kell férnie benne, nincs garázs, meg egyéb tároló helység erre. Szerencsére. Ahova kabátot húzva ki kellene mennem értük a minuszban és bicikliket félrepakolva előhalászni. És igenis kell a vendégszoba, hiszen mindenkitől nagyjából háromszáz kilométerre lakunk és kéthetente van itt valaki, amikoris a zongoráról is ruhák lógnak és a fürdőszobához külön rendet kell készíteni. És kell a nappaliból nyíló nagy gyerekjátszószoba, mert a mi gyerekeink a nap jórészében otthon vannak és használják. És ha nem onnan nyílik, hanem felteszem az emelet legeldugottabb sarkába rakjuk akkor az első dolguk lesz lehordani valamennyi játékukat, hogy körülöttünk játszhassanak. Ja, hogy úgyis megnőnek? Mikor? Főleg azok a gyerekek, akik még meg sem születtek. Mi egy családi házat szeretnénk, egy családnak, egy nagycsaládnak – sokan a tervezés során ezt sem igazán fogták fel. Számukra a gyerek egy átmeneti dolog, mert egyrészt otthon sincs, így tér sem kell neki, másrészt úgyis felnő és elmegy. Igen, de akkor majd visszajön párostul, gyerekestül, akiket nem árt megint valahol majd elhelyezni. Ahogy a szüleim nagy házát is úgy megtöltjük egy-egy családi összejövetelnél, hogy nem marad egy fölösleges négyzetméter, pedig a tesóimnak még nincs is gyereke. Különszoba is kell. Ez is egy olyan dolog, aminél mindenki másra esküszik és megvan a különvéleménye. Én például a különszoba híve vagyok és ráadásul olyan szerencsés, hogy volt alkalmam mindkettő előnyeit és hátrányát megtapasztalni.

Olyan jó bemenni a bejárati ajtón, kinézni az előszoba ablakán, aztán belépni a nappaliba és a hatalmas ablakokon át a hegyekre látni. Szeretek odamenni minden alkalommal, kifejezetten élvezem, amikor dolgom van ott. Egy cseppet sem nyűg ez a része, sőt ilyenkor enyhe eufórikus állapotba kerülök a találkozók után. Megbeszélni a nyílászárókat, merre nyíljanak, a belsőépítésszel a konyhát, bútorokat, a kályhással a cserépkályhát..Imádom. Érdekes mennyire megütköznek ezen egyesek. Kissé szenveteg hangon megkérdezik, hogy áll az építkezés én meg elmondom, hogy jól, szerintem haladunk majd jön a következő kérdés és, hogy bírod? Hát jól, néha odamegyek megválaszolom, amit meg kell, választok ezt azt, szerintem ezek nagyon jó dolgok. „Jaj majd várd ki a  végét” vagy amikor mondom, hogy tavasszal költözünk egy lesajnáló mindent tudó kis mosollyal közlik, hogy „úgy legyen”.  Merthogy nekik is vagy az ismerősüknek is ezt mondták aztán... jön egy végtelen történet, hogy ők hogy jártak. Szuper, az ember csak ilyeneket akar hallani amikor éppen ő is építkezik. Egyébként pedig mi már el vagyunk csúszva, ősz végéből lett a tavasz. Ez nem elég? Van egy olyan rossz érzésem időnként, hogy egyeseket mintha bosszantana, hogy nem elég nagy szívás ez az építkezés. Pedig szerintem szívtunk mi eleget, amíg eddig eljutottunk, az nem volt azért egyszerű. De most talán már tényleg látszik a vége. Már merek a költözésre gondolni. És jóérzéssel.

„Ja,hogy ez könnyűszerkezetes, azért ilyen gyors”. Az. Ha tudnák a fanyalgók milyen finom faillat lengi körbe az egész házat! Egyébként pedig nagyon jó házakat építenek könnyűszerkezetből, engem nem ijeszt ez meg, sőt. Nem mindegy milyen anyagok kerülnek bele, sokat jelent azért a fa nyílászáró, meg a fa födém, a látszó gerendák. Kifejezetten jó érzéssel tölt el, hogy a házunk fából van. Én lambériás faparkettás házban nőttem fel, ami recsegett-ropogott, nyikorgott és szerettem. Maga a technológia mértani pontosságra ad lehetőséget, mint egy legó, minden milliméter pontos. És persze nagyon gyors, ez a legvonzóbb benne. Egy évekig tartó építkezés kimeríti az ember anyagi és lelki kapacitásait. Ez így fél évig nagyon izgalmas és jó, de évekig azért nyilván más lenne. Egy téglaháznál (amennyiben a modern lyukacsos ytong téglákat annak tekintjük) száradási időket kell várni ez lényegesen meghosszabítja a kivitelezést. Sokkal kisebb egy ilyen ház ökológiai lábnyoma és a fenntartása is az ígéretek szerint.

Építkezni nem olyan rossz és nem lehetetlen vállalkozás. Közel nem ugyanaz ma már ezekkel a gyors és könnyűszerkezetes lehetőségekkel, mint amikor a szüleim építkeztek. Egy a most nagyon divatos drága újépítésű lakás (amelyeket tömegesen húznak fel mindenhol) árából fel lehet építeni egy normális méretű házat, ami jóval több életteret jelent, mint a lakás. Egyébként pedig nagyon-nagyon izgalmas, hogy építhet az ember egy házat, amit ő talál ki, teljes mértékben az életmódjához passzol és minden apró részletét megtervezheti. Munkával jár és rá kell szánni az időt, de a jó dolgokhoz idő kell, a nagyon jókhoz meg még több, hogy a belsőépítészünket, Virágot idézzem, ő mondta ezt nekem, mikor türelmetlenkedtem. Nagyon féltem ettől az egésztől és kézzel lábbal tiltakoztam, hogy jaj építkezni soha, ma már viszont örülök, hogy ez megadatott és végtelenül hálás vagyok érte. Jó dolog ez, kell hozzá szerencse is és főleg a megfelelő emberek és persze pénz, de nem feltétlenül több, mint egy kész ház vagy lakás vásárlásához. És nagyon sok türelem. Sok-sok.