A távolság, mint lassító. Amely hagyja elmélyülni az emberi kapcsolatokat. Ritkább, de hosszabb találkozások. Kevesebb, mégis több, minőségibb, tartalmasabb találkozások és emberi kapcsolatok. Mert csak azok bírják ki, vészelik át és küzdik le, bírkoznak meg a távolsággal. A találkozásokat sok munka, energia, főzés, ágyazás, csomagolás, hosszú utazás és rákészülés előzi meg, vendégség, kanapén alvás, fürdőben sorban állás - cserébe megismerjük egymást és együtt vagyunk. Igazán.
Sokan vagyunk.
Nálunk. Együtt. Senki sem siet, mert nincs is hova, nincs semmi dolga errefelé
és ha akarna sem igen tudna sehova menni, elszaladni. Végre. Hát ezért jó a távolság.
Mindenki messze lakik, így ha eljön, rá kell szánnia az időt. Nem tud csak
belépni, beugrani. Pár percre, bedobni valamit, adni egy puszit. És ez jó. Az
ilyen beugrásokat meg összefutásokat úgyse nagyon szerettem sohasem. Mert semmire sem jó. Csak
megzavarja azt, amit éppen csinálunk, bekapcsolódni nem tud a pár percre benéző, arra már nincs
idő, de mindent megszakítanak ezek a hurrikán szerű betoppanások. Utána nehezen
vagy már egyáltalán nem találunk vissza a mederbe, ahhoz, amit éppen
csináltunk. Volt, hogy Rebeka egy teljes délutánon át szomorkodott a nagyapja után, miután egyszer öt percre felugrott, hogy lásson minket. Addig minden jó volt, a papa után már
csak a szürke délután maradt.
Hogy vágytam rá,
hogy így legyen. Hogy együtt legyünk minőségi időt, ne csak ünnepekkor, meg
nyaraláskor, hanem máskor is. Hogy legyenek nagy hétvégi közös ebédek,
délutánba nyúló beszélgetésekkel. Ha néha össze is jött, akkor is volt valaki, aki idő előtt asztalt bontott, mert mennie kellett valahova, külön programja
volt, várta valami más, ami fontosabb volt a közös ücsörgésnél, együttlétnél.
Emlékszem, gyerekkoromban a nagyszüleim távol éltek tőlünk, apa szülei
Mélykúton, anya szülei Hásságyon. Mindkét helyre rendszeresen jártunk és
ilyenkor ott töltöttük az egész hétvégét. És, ha már egyik gyerek hazament, akkor
már ment a másik is, a testvérek egymáshoz igazították a látogatásokat, így ott
voltak az unokatestvéreim is a családjukkal és előfordult, hogy alig fértünk el a
mama nem is olyan kicsi konyhájában. Mindenhol, minden szobában és ágyon,
heverőn, aludt valaki, nekem külön öröm volt, hogy ezeken az alkalmakon a
szüleim között aludhattam. Emlékszem a meghitt konyhagőzős reggelekre, amikor a
régi parasztház hátsó szobáiból pizsamában keresztülszaladtunk a beüvegezett
verandán, amelynek apró, vaskeretes, osztott ablakai a szépen gondozott rózsaágyásokra néztek és amelyekről telente patakokban csurgott le a pára. A nagymamám
telerakta növényekkel, a fehérre meszelt falakon pedig kiscicák képei voltak,
kék masnival a nyakukban kosarakban ültek - de szerettem volna egyet kapni én is, így kosárban, kék masnival! Átszaladtunk és beértünk a meleg, gőzös, párás konyhába, ahol már hajnal óta
valamennyi gázrózsán főtt, rotyogott a nagy közös, hétvégi ebéd. Meg volt
terítve a reggelihez, az asztalon álltak a rózsás, pöttyös bögréink, házi tejjel, amit a mama
a szomszédból hozott és szerintem tehénszagú volt ezért nem ittam meg (én
bolond). Volt vaj és méz, meg kolbász, az mindig. És odaültünk sokan az
asztalhoz és mindenki egyszerre beszélt, minden gyerek akart vagy ép nem akart
valamit. Amikor végeztünk a reggelivel, mi gyerekek a konyhában lévő elképesztően
nagy és magas heverőn játszottunk, amíg a felnőttek még beszélgettek. Olyan jó
volt, megnyugtató a felnőttek zsongásában lenni, létezni. Felhajtható tetejű
zöld hokedliken firkáltunk a mama régi naptárjaiba, kincses kalendáriumába. Ahogy kicsit felmelegedett már rohantunk is ki a szúnyoghálós, barnára festett, fakeretes ajtón, csak úgy csattant utánunk, ahogy behúzta a
mágnes. Nyulat meg tyúkot etettünk, fára másztunk és bújócskáztunk a
vadregényes, falakkal teljesen körül zárt, régi, nagy gazdasági udvarban. Volt
ott pajta, meg csűr, nyári konyha, nyulas meg baromfi udvar, kamra, pince,
padlás meg egy hatalmas üvegablakos, döngölt padlós műhely, a dédapám egykori
lakatosműhelye, teleragasztva régi moziplakátokkal, tele érdekes szögeket meg
légpuskagolyókat rejtő fémdobozokkal, szerszámokkal. Amiket szabad volt
kipróbálni, kalapálni, szöget húzogatni a régi deszkákból, fogóval, aztán kiegyenesíteni őket. Az ebédig, ami pontban déli harangszóra következett, nem aggódott értünk senki, akkor aztán
összeszedtek minket és újra mindenki körül ülte az asztalt. Evett,
beszélgetett délutánba nyúlóan, egészen addig, amíg mi gyerekek a délutáni
csendes pihenőt töltöttük, aludtunk, legalábbis a felnőttek reményei szerint.
Pedig dehogyis aludtunk, a papán kívül, aki jó hangosan hortyogott a középső
szobában, senki nem aludt. Átrohantunk megcsiklandozni a talpát, ez volt, a mi
bátorságpróbánk. Álmában kicsit felhorkant rá, amit mi végtelenül mulatságosnak
találtunk és visszarohantunk a szobába, gyorsan bebújtunk az ágyba, mintha
aludnánk.
A legjobb
nagycsaládos események persze a disznóvágások voltak. Akkor tényleg mindenki ott volt,
olyanok is, akikről már csak homályosan tudtam, hogy pontosan hányad fokú,
rangú rokonaim. Hideg volt, tél volt, csípős, didergős hajnalokon a disznók
visítására ébredtünk és bebújtam a vastag dunnyha alá, a kezemet a fülemre szorítottam,
hogy ne kelljen hallanom a sivalkodást. De aztán vége lett és onnantól már csak
az izgalom maradt. Mi gyerekek bent voltunk ilyenkor egésznap, egy-egy felnőtt
vigyázott felváltva ránk, és váltáskor mindig hoztak egy tányér fokhagymás
májat vagy más kóstolót. Néha megjelent valaki a mama vagy apa, aki kifejeztten ezekre az alkalmakra tartogatott kiszuperált sapkában, sálban és garbóban volt,
füstös szagúan és koszosan, de mindig csillogó szemmel, olyan elégedettnek tűnt az
egésznapos nagy munkától, legalábbis én így emlékszem. Sajnos sosem láttam,
hogy mi történt, kint, a nyári konyhában, ahol azok a finom kolbászok, szalámik meg sonkák
készültek. Mi bent voltunk a melegben, távol a veszélyes eszközöktől és
húsoktól. Este, meg másnap igazi lakoma volt, disznótoros, istenem mennyire jó
volt az a hurka-kolbász a mama sült krumplijával és kompótjával. Évente két-háromszor volt disznóvágás, legalább annyira szerettem, mint a karácsonyt. Szerettem
minden ilyen eseményt amikor együtt volt valamennyi nagyszülőm és a szüleim,
meg az unokatestvéreim. Ilyenkor a szüleim is valahogy mások voltak,
felszabadultabbak, mint általában, a nagycsaládi együttlét adta
biztonság körében. Azt hittem mindig így lesz, hogy sosem lesz ennek vége. Aztán
egyszer csak elmúlt. A mélykúti házat egyszerűbbnek tűnt eladni, mint feljítani, és így a mama is közelebb került hozzánk, oda költözött a mi városunkba. De a közös városban lakással megszűntek az egész hétvégés együttlétek. Átmentünk ebédre és utána haza. Nem értettem pontosan mi történt, csak azt éreztem, hogy valami más lett, megváltozott. A távolabb élő unokatestvérek még ott ott aludtak néha a mamánál de ez már nem volt ugyanaz. És egy idő után, még a pontos felismerése előtt, annak ami elveszett, vágytam erre a semmihez nem hasonlítható hangulatra, a nagy ebédekre, a
sokan egy házban alvásra, a kora reggeli kócos, pizsamás konyhai
találkozásokra, a közös esti fogmosásra, amikor két öblögetés közben még gyors
megbeszélünk valamit. Anyaként pedig még jobban elkezdtem rá vágyni. Hogy az én
gyerekeimnek is legyen ilyen. De nekik nincsenek falusi nagyszüleik, akik
disznót vágnak és nagy falusi udvart visznek. Értelmiségi családban nőttünk fel Ricsivel mindketten, ahol mindig mindenki elfoglalt, a munka, a stressz és a kötelezettségek állandó
igénybevételt jelentenek és nem évszak vagy idényfüggők. A laptop mindig világít az íróasztalon, a mobil csörög és bár alig várták az unokákat, akiket igazán, tényleg
szeretnek, valahogy hiányérzetem volt. Még ha racionálisan tudnom is kellett,
hogy a mi gyerekeink nagyszülei egészen mások lesznek, mint az enyémek voltak,
mégiscsak azt vártam, hogyha gyerekeim lesznek, valahogyan, valamiképpen
mégiscsak olyan lesz, mint az én gyerekkoromban. De az ő nagyszüleik túl fiatalok, túl
elfoglaltak és túl zsúfolt életet élnek ehhez. És túl közel is voltunkm laktunk mindannyian ahhoz, hogy ilyen egész hétvégés együttlétek adódjanak. Futó találkozások, pár óra ebéd, beszélegtés után jellemzően mindenki ment a dolgára, egy ebéd vagy vacsorán túl hosszabb programok legfeljebb nyaranta voltak.
És most visszatért.
Az érzés, a hangulat. Egy hónapja, amióta itt vagyunk. Igaz, hogy másképp, mint
eredetileg gondoltam, mert hozzánk jönnek, nálunk vannak. Mindenki. De úgy néz
ki, hogy ez kellett hozzá. Azzal, hogy eljöttünk lehetőség lett a nagycsaládos találkozásokra, együttlétekre, tér, hely, ahova el
lehet jönni, meglátogatni, ahova nem érdemes rövid időre, futólag benézni és ahonnan nem
lehet elrohanni. Lehet, hogy ez a titok. A nagyszüleim is távol éltek. Oda
kellett utazni, ha már odautaztunk, ott kellett aludni, ha már mi mentünk akkor
jöttek az apa testvére a családjával, vagy anya húga a gyerekeivel. És máris
sokan voltunk. A mamák meg főztek, sütöttek, hatvan gombócot meg hetven
palacsintát és édes istenem, annyira jó volt. És azzal, hogy közelebb költözött, mintha furcsamód lazult volna a kapcsolat mindenkivel. Vele is.
Pedig, bántott, hogy mindenkitől távol kerülünk és gyötört
a bűntudat, hogy elvisszük a gyerekeket a nagyszüleik, és a családjuk, szeretteik közeléből. Most úgy látom, valójában jót tettünk velük. Ahogy jót tett mindenki másnak
is.
Jönnek a szüleim.
Pénteken beugranak, mert erre van dolguk. Ezt sokszor megtették Pécsett is,
átlagban húsz-harminc perceket töltöttek ott, alig lehetett rábeszélni őket egy
teára. Most beugranak pénteken este mondjuk szombat délutánig. Szombaton reggel
együtt reggelizünk, aztán később a kertben grillezünk. Apa tüzet rak, fát vág.
Kinézek a kertbe és azt látom, amire mindig is
vágytam. Apa és Ricsi tüzet rak, fát vág. A gyerekek körülöttük rohangálnak,
dobálják a tűzbe a gallyakat. Mi anyával sütjük a krumplit, Bella az asztal
alatt pihen. Hirtelen mindenre van idő. Következő hétvégén Ricsi szülei jönnek
el. Nálunk alszanak a kanapén. Reggel, amíg terítek a gyerekekkel játszanak.
Jóska papa, akivel ilyet eddig legfeljebb nyáron lehetett csinálni. Most itt
van. És nemsokára újra jönnek. Pécsen, ünnepeket leszámítva nem emlékszem, hogy valaha is átjött volna. Lehet őket várni és végre jut idő játszani is
velük, ha itt vannak, mert nem fél órára jönnek. Itt lesznek még akkor is, amikor a gyerekek felébrednek. Minden alkalommal ezzel a kérdéssel engednek ki a szobából és
ébredéskor az első kérdés, hogy hol vannak.
És az is jó, hogy
a Rebeka és Ruben így a nagyszülőknél tölthetnek napokat. Nyaralni, látogatni. Teljesen más kapcsolat
alakul ki közöttük, mintha mindig úgy találkoznának, hogy mi is ott vagyunk. Övék
a fürdetés, fektetés, az éjszakázás és a pelenkák de ezekkel együtt mélyül el a kapcsolatuk és alakul ki a
bizalom és a kötődés is. Nekünk is jól jön pár nap, amikor csak mi
vagyunk, mégha nem annyira akaródzik is egyelőre elengedni őket. Múltkor, amikor a
szüleimnél voltak és felhívtuk őket este, Rebeka a telefonba érezhetően
felvillanyozott hangulatban azonnal tájékoztatott, hogy képzeld anya itt vannak ám a
Katiék is. Kellemes meglepetés volt mindkettőnk számára, amikor kiderült, hogy leugrottak egy
kis közös unokázásra a szüleimhez. Rebeka nagyon boldog volt, ezt abból a pár
mondatból is sikerült megállapítanom, amit sikerült vele beszélnem. És ilyen
nem lenne, ha ott élnénk, ez megint csak ebből a helyzetből adódik. Nem azért mert kivitelezhetetlen, hanem mert nem jut senki eszébe. A távolság,
közelség csalóka dolog. Aki közel van kevésbé hiányzik mert ott van a tudat,
hogy itt vagyunk egymástól pár percre és észre sem vesszük ha hetek telnek el
anélkül, hogy találkoznánk. Ezt az illúziót valahogy megtöri a távolság. Esszembe jutnak József Attila sorai., amit esténként szoktam énekelgetni a gyerekeknek.
Távolságot, mint üveggolyót megkapod, óriás leszel...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése