Megérdemelném,
hogy jó estém legyen, hogy elégedetten hátradőlve olvasgassak, miután
elpakoltam a konyhát és kiteregettem a mosógépben várakozó ruhákat. De nem.
Ehelyett itt ülök bűntudattól marcangolva és azon merengek, hogy hogyan tud így
elromlani egy ilyen szép nap. És, hogy miért nem tudtam a megfelelő
szavakat mondani, a megfelelő reakciót eltalálni.
Pedig elég jó
anya vagyok, biztosan tudom, hogy az vagyok, kivéve amikor leöntöm hideg vízzel
a gyerekemet (csak szobahőmérsékletű volt de a lényegen nem változtat) és
kiabálok vele és amikor beteszem az ágyba a kelleténél egy vagy több fokkal
ingerültebben akkor ráadásul még be is üti a fejét. (nem annyira a de a dráma
szempontjából elég hatásos volt).
Volt egy szuper napunk.
Mint minden másik nap is, ilyenkor is nagyjából egész nap velük foglalkoztam. Reggel
közösen megreggelizünk, majd elmentünk a szokásos heti gyerekprogramunkra,
ahova egy szatyor jelmezt vittem Rebeka kérésére, hátha nem tudja eldönteni, hogy sellőlány
legyen vagy Hófehérke. Mindenképpen beírtam a piros pontot magamnak, mert szerintem jófej dolog több kedvenc jelmezt cipelni a két gyerekkel együtt. Ezután sétáltunk, levegőztünk, játszótereztünk, majd hazajöttünk, megebédeltünk, minden jó volt.
Majd délután felkeltek, és azt a fél órát leszámítva, amikoris megtisztítottam a bakancsukat és a
gumicsizmáikat a napokban rárakódott sártól és elmosogattam, mert ezekkel nem zöröghetek, amíg alszanak és ezért csakis, ezért vettem el az ő idejükből, egész délután játszottam
velük. Kavicsok voltunk, a szőnyegen hemperegtek én meg felszedtem őket és a
gyűjteményembe tettem. Táncoltunk, hópihék voltunk, hulló levelek voltunk, majd
garázst építettem szimultán báboztam, ezután egy kis mesélést követően elvittem
őket fürdeni. Sok víz, nagy hab, rengeteg játék. Közben zenehallgatás, Vivaldi
négy évszakot hallgattuk és miközben terítettem, néha-néha
berohangáltam segíteni elképzelni mit is hallanak. Annyira aranyosak voltak,
hogy nemigaz, hallottam fél füllel, amint Rebeka magyarázza Rubennek, hogy
hallod ez a tavasz, hallgasd a tavaszt. Nagyon jó. Itt még rém elégedett voltam az este alakulásával. Majd vcsora közben nem is kaptam fel
annyira a vizet, amikor Rebeka kivett egy kenyeret még az elején, amíg a teát töltöttem, kicsit kilyukasztotta,
megharapdálta majd teljes lelki nyugalommal visszatette a kenyeres kosárba, egy
joghurtot kérek kíséretében. Bár eleinte azt mondtam az lesz a vacsorája, én
magam sem vettem túl komolyan a dolgot és végül sikerült békében, nyugalomban,
kellemesen megvacsoráznunk, és szerintem anélkül, hogy összevszetünk volna szerintem megértette, hogy ilyet nem szabad csinálni. Fogmosás után az ágyunkban egy közös mesélés következett, ahogy
szokott. Ez igazából Ruben meséje, csak Rebeka meghallgatja és utáa külön
mesélek neki még egy hosszabb mesét. Próbáltam Rubentől megkérdezni, milyen
színűek a lufik a mesekönyvben, Rebeka persze azonnal elmondta, kaján vigyorral és csakazért, hogy idegesítsen, és minden más kérdést ugyanígy lelőtt, hiába kértem, hogy ne tegye. Ezt is
egész jól kezeltem. Talán. Egy tizes skálán hetes. A nap végén egész jó érték.
És amikor letettem Rubent még elmeséltem neki a Borsószemhercegkisasszonyt, és
bár szerettem volna már nagyon-nagyon ágyban tudni őt is, mert gondoltam, fél
kilenctől még tornázom picit, azért amikor a mesekönyvet kinyitva láttuk, hogy
az egyik oldalon van a kép a másikon a
szöveg (szuper szerkesztés, mindig megemlékezem pár gondolatban a
szerkesztőről) felkutattam még egy mesekönyvet, amiben szintén megvan a
Borsószemhercegkisasszony, hogy nézhesse addig a másikból a képet. És ezután
elmeséltem neki a következő mesét is, ott már nem voltam hajlandó ugyanerre, de azért elmeséltem. Ezután hallottam, hogy Ruben felsírt és annyit kértem, hogy amíg
elmegyek a vitaminjáért és megnézem Rubent, bújjon ágyba és húzza fel a
hálózsákját mindjárt jövök és énekelünk, imádkozunk. Bementem Rubenhez,
ilyenkor általában semmi más nem kell, mint egy kis simogatás és éneklés vagy
megigazítani valamelyik alvós dolgot körülötte (amiből van pár. Sajnos). És mit
hallok?! A szuper okos aranyos, értelmes lányom fejhangon visít, hogy anya, anya, anya. Ruben kérdezi, Rebeka miért
szól. Próbálom elterelni a figyelmét, persze nem megy, nem is figyel rám, csak
a visításra. Ilyet sosem csinál, szép
csendben van, tudja jól mi a szituáció, közel s tova két éve. De ez most a
napokban többedszer fordult elő, hogy Rubent fektetem és arénázik. Rubennek
mondom, hogy mindjárt jövök megnézem, persze nem érti teljesen, amikor kimegyek már hallom, hogy méltatlankodik. Megyek Rebekához kérdezem mi van, és bizony nem voltam
sem kedves, sem türelmes. Mondja sírva, (hisztizve?) hogy nincs rajta pelenka
és kint maradt a rongyija a kanapén. Mondom jó, de hát azt beszéltük meg öt
perce, hogy mindjárt jövök miért kell ekkora lármát, hisztit csapni. Főleg úgy hogy a rongyiért kimehet, a pelenkát meg már jó ideje fel tudja egyedül is húzni. Most szépen
visszamegyek Rubenhez, mondom neki ő meg ének nélkül mehet az ágyba. Persze
amikor betettem akkor beütötte a fejét. Ezért rögtön bocsánatot is kértem,
bármennyire is ideges voltam, legalább ezt jól csináltam. Bementem Rubenhez
ismét. Kijövök hallom üvölt. Bemegyek és látom, hogy teljesen ki van kelve
magából és ekkor támadt az a remek ötletem, hogy meglöttyintem egy kis vízzel,
hátha észhez tér. Párszor már volt ilyen mindig megbántam, mert nem tartom jó
módszernek elméletleg, és persze most is vizes lett az egy deci víztől a
hálózsákja, takarója, lepedője, pizsamája. Nem is értem hogyan. Mindegy persze
átöltöztettem, áthúztam az ágyneműt és az ölembe ültetve próbáltam
elmagyarázni, hogy mennyire borzasztóan rosszul érzem magam attól, hogy így
viselkedik és, hogy ettől én meg így. Persze nagy összeborulás, anya ne
haragudj, te se haragudj, szeretlek, én is nagyon szeretlek. Még az ágyába is megpróbáltam
bemászni mellé, de kiküldött ez kicsit mondjuk komikus volt. Gondoltam mellé
bújok, ezt már amúgy is sokszor elképzeltem, főleg amikor beteg volt és éjjel a
földön aludtam mellette (illetve próbáltam mert akkor is kiküldött). Ruben
persze újra sírt, újra bementem vagy még kétszer hozzá is. Mert amikor Rebeka
visítása megzavarta az első nyugtatási kísérletemet akkor még elegendő lett
volna egy zimmezumm és talán (talán?) reggelig alszik de ettől az intermezzótól annyira
nyugtalan lett, hogy még negyven perc és jó pár kör kellett ahhoz, hogy végre
elcsendesedjen. Ennyit a tornáról. Fél tíz lesz és még a konyha és a teregetés
is visszavan. És már semmihez de semmihez nincs is kedvem, amit elterveztem,
csak mélységesen szomorú vagyok, hogy ez a csodaszép napunk, hogy tudott
ennyire elromlani. És hogy lehet az, hogy bár egésznap olyan jól tudtam
mindent kezelni, csinálni és már
majdnem elégjóanyának érezhettem magam, most mégis itt ülök, romokban és azon
gondolkozom, hogy milyen egy szar alak vagyok. Pedig annyira baromira
megérdemelnék most másfél gondtalan, hangtalan nyugodt órát, amikor azzal a
boldog elégedett érzéssel merülhetnék el a kádban, hogy na ez a nap milyen jó
volt. AZt is tudom, hogy még éjjel is fel fogok ébredni és ezen fogom rágni magam. Mert én
ilyen vagyok. Valójában ezért voltam igazán mérges Rebekára, ahogy máskor is, amikor
kijövök a sodromból, hogy ezt teszi velem, velünk, mert nagyon nem szeretem azt
az embert aki leönti az imádott lányát vízzel és kiabál vele. Az az igazság, hogy ritka hogy
elveszítem a türelmem, legalábbis, hogy ennyire túlreagálom a dolgokat. Mostanában talán ez az anyázás húzza
legjobban az idegeimet, amikor hív és nem tudok menni mert telefonálok vagy
mással beszélek vagy egyszerűen csak épp mást csinálok a lakás másik végében
akkor egyre jobban megnyomja a nahgsúlyt és elég hamar felháborodott visításba megy át,
amit nagyon nehezen tolerálok. Telefonon próbálok beszélni egy
régiségkereskedővel és rángatja a lábamat és visít, hogy anyaaaa, mert mint
utána kiderült az egyik puzzle darabját nem tudta, hogy hova kell tenni, tehát
nem halaszthatatlan dolgokról van szó. Mindegy akkor is szégyellem magam,
rettenetesen szégyellem. És biztos a (hülye) szomszédok is hallották vagy aki
az utcán elment, hogy megy a balhé és azt gondolták (teljes joggal) hogy úristen mi lehet itt.
Pedig ha tudnák, hogy milyen szép napunk volt és mennyire szeretem őket és,
hogy ritkán nagyon ritkán van kiabálás, vizezés meg négy év alatt párszor és alig tíz perce még összebújva mesét olvastunk. Nyilván
azt hiszik, hogy nyúzom a gyereket pedig kezet soha de soha nem emelnék, hiszen
már az is fáj, hogyha a hangomat magasabbra kell vinnem. Persze a nem
indulatból való hangemelés az más, az higgadt, átgondolt dolog, de a kajabálás,
ahogy megboldogult papám szokta mondani, az nem a nevelésről szól, csak a
gőzkieresztésről.
Komolyan mondom
magam miatt is fogok igyekezni, hogy ilyenekre a jövőben ne kerüljön sor, mert annyira
rossz érezni ezt a maró bűntudatot, ráadásul ő is érzi, hogy ezt érzem és bár
rosszul viselkedett mégsem megy át a lényeg, hogy ezt nem kellene, mert a vége
egy nagy összerelmi dráma, amikor egymást puszilgatva bizonygatjuk, hogy
mennyire szeretjük a másikat. Ha higgadtan odamentem volna megfogom a vállát és
elmondom, hogy ez mennyire nem oké, majd nem büntetésként kommunikálva, hanem
egyszerű összefüggésként rámutatva arra, hogy amiért visított most nem tudok énekelni
mert újra be kell mennem az öccséhez, valószínűleg hatékonyabb lett volna. És
már rég teáznék és olvasnék és nem ezen filóznék.
De hát ez van.
Vajon egy ilyen mennyire rontja a kötődést...? És az önbecsülését...?! Istenem
mindjárt bemegyek és újra megpuszilgatom és újra bocsánatot kérek...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése