Nagymosás

Az életben a legjobb dolgok teljesen hétköznapiak. Reggel a résnyire húzott redőnyön át besurranó napsugarakra ébredni, ahogy csíkokban megvilágítják a hálószoba falát. A puncs fagyiban egy szem mazsolára lelni, egy sünibe botlani az udvaron. A szomszédból átszökő kiscicát dédelgetni. Reggel elsőként kelni és lopni pár percet magamnak, amíg a többiek alszanak. A tiszta, ropogós ágyneműbe először belebújni. Leharapni a frissen sült kifli csücskét. Meleg eső után a párától felszáradó föld illatát érezni, nyár elején először dugni a lábujjamat a Balatonba, vizesen kifeküdni a napra és érezni, ahogy a bőrömről cseppenként tűnik el a víz. Hajmosás után hagyni a napon megszáradni a hajamat, mezítláb sétálni a süppedős, frissen felásott szőlőtőkék között. A tengerparton állva hagyni, hogy a hullámok szép lassan kimossák a lábam alól a homokot. Naplementét nézni, csodálni ahogy a vízpartról visszatükröződve kékes-rózsaszínre festi az eget. Langyos augusztusi estéken hullócsillagra várni a szabad ég alatt. Ősszel az első gesztenyét megpucolni, aminek a forró héja bemegy a körmöm alá, mire végzek vele, mégis megeszek egy marékkal, mert olyan jól esik hosszú idő után újra érezni az ízét. Ahogy a lehullott, elázott falevelek fanyar illatával érkező ködbe burkolózó estéken forró csokit készíteni és egy pléd alá kucorodni vele. Télen az első hóesésbe kiállni, vagy bentről, félrehúzott függöny mögül  észrevenni a hamar leszálló alkonyatban az utcai lámpa fényében, hogy sűrű pelyhekben szakad a hó, lassan mindent betakar és elcsendesít és a világ békés egyetértésben hófehérbe öltözik reggelre. Örülni az első tavaszi napsugaraknak, nagykabátban kiülni egy teraszra a kezemet egy csésze kávéval melegen tartva kesztyű helyett, gólyát látni, hóvirágot találni, az első medvehagymás pogácsához közösen felmenni az erdőbe és egy kosarat teleszedni az illatos zöld levelekkel. Hosszú idő után megérkezni valahová, tudni, hogy az ajtó nyitva, ott lesz minden, ahogy volt, rongyos kifli a tálalón, gyufa az ablakban, kávé a termoszban lefőzve, tévé műsor az asztalon az aktuális napnál kinyitva. Tudni, hogy örülni fognak nekem, megölelnek, hogy vártak, akkor is, ha nem is tudták, hogy érkezem.

Mind megtörtént velem. Nem nagy dolgok, mégis különlegesek. Itt vannak, elérhetőek az élet tele van velük. Minden nap. Csak ki kell nyújtani a kezünket érte. Észre kell venni, elmerülni benne, megélni. Magától értetődőnek tűnik és néha mégis olyan nehéz. Mi visz ezekhez közelebb és mitől kerülünk tőlük távolabb? Hogy nagy dolgokat akarunk, világot megváltani, meg sokat is akarunk, túl sokat, ami nem fér bele a napjainkba, a pillangó szárnyverdeséséhez hasonló, hosszú, de valahogy mégis pillanatok alatt elrepülő életünkbe. Igazából nem sokat, hanem mindent akarunk, jár nekünk alapon, mert tanultunk, megdolgoztunk érte, meg másnak is van, akkor mi az, hogy nekünk nincs, miért ne lehetne. És pont a lényegre nem marad idő. Belefeledkezni a frissen főzött kávé illatába, nézni a csészében ahogy a hab átalakul mindenféle formává, míg végül eltűnik.  Helyette ma a rohanó és felgyorsult világ iramának hódolva, műanyag pohárba töltve, fedéllel lezárva, útközben divat a kávét fogyasztani. Szimbóluma     a rohanásnak. Oda se figyelve, csakúgy mellékesen. A kutyát mással küldeni sétálni, az örömet is átadva amit a rohangálása jelent, már el is felejtették talán sokan miért is akartak kutyát. Vagy gyereket. Aki egésznap nincs is otthon, amíg igen, addig is bébiszitter vigyáz rá vagy valaki más, amíg nagyon fontosnak hitt dolgokkal van az ember elfoglalva. Aztán felnő anélkül, hogy észrevennék, pedig csak oda kellett volna fordulni felé. Az idő, az a legdrágább és mindenre sajnáljuk. Pedig ha időt hagyunk a dolgokra, a napjainkban, szüneteket, szelepeket, az visz közel egymáshoz és a pillanathoz. A jelenhez. Ha ráérősen főzünk, mosunk, teregetünk, ha rászánjuk az időt a hétköznapi tevékenységekre sikerül feloldódni bennük, akkor az ember hirtelen ráébred, hogy ez jó. Jobb sok szupernek hitt dolognál.  Félretesszük a dagasztógépet és kézzel gyúrjuk be a kenyeret. Vagy dagasztógépet, de legalább otthon készítjük el, ahelyett, hogy megvennénk a boltban. Tovább tart, mosogatni is kell utána, lehet, hogy talán kapni is hasonlóan jót, valahogy mégis az egész étkezést varázslatossá teszi a magunk sütötte kenyér. Egyáltalán, teljesen más leülni enni, ha mi készítettük az ételt, valahogy teljesebb élmény. 

Nagymosás. Van ilyen még? Azt hittem ilyet csak régen csináltak. Kinek van erre ideje, kapacitása manapság?  Amikor először láttam az udvarunkat, ez volt az első, amit elhatároztam. Vettem harminc méter zsinórt, teregető zsinórnak hívják és az első héten kifeszítettük Ricsivel a diófa és a meggyfa közé kétszer megtekerve. Több oka is volt, hogy eddig nem volt nagymosás nálunk. Az egyik, hogy nem is lett volna hova kiteregetni ennyi ruhát. A két négyzetméteres mosókonyhában egy fregoli volt, amihez éppenhogy hozzá lehetett férni a mosógép mellett, meg egy szárítóállvány rögtön az ajtó mögött, amihez gyakolratilag lehetetlen volt hozzáférni. Mindezt úgy, hogy ne csapjunk túl nagy zajt. A fregoli minduntalan nekiütközött a falba, ahogy tettem rá a ruhákat, Ruben néha fel is ébredt rá a szomszéd szobában, arról pedig szó sem lehetett hogy a ruhákat alaposan kirázzam mielőtt kiterítem, egyrészt túl nagy zajjal járt volna, másrészt hely sem igen volt hozzá. Most egy nap alatt kimosok mindent, kiteregetem és meg is szárad, estére összehajtva a szekrényben pihen. Egy újabb nemszeretem házimunkából egy jó program lett. Egészen más élmény kint a szabadban, a gyerekekkel közösen egyetlen nap kimosni, kiteregetni és összehajtani mindent. Két óra alatt megszárad minden úgy, hogy melegebb napokon centrifugát nem is használok, csöpög a víz minden ruhából, amikor kiteregetjük. Nincs is rajtuk egy ránc vagy gyűrődés sem, némelyik olyan sima, mikor leszedem, mintha ki lenne vasalva. Teregetés közben élvezem, hogy az arcomba süt a nap, simogat a szél és körülleng a frissen mosott ruha illata. A szárító kötél fölött a hegyeket látom. A gyerekek adogatják a csipeszeket. Facsipeszeket. Végre nemcsak dekorációs céllal használom őket. Legenda, hogy megfogja a ruhát. Hétfő nagymosás. Legalábbis, amíg a kertben lehet teregetni. Aztán nem tudom mi lesz. Még szemezek a padlással. Talán kitakarítom és a gerendákra kötöm a zsinórokat. Gyerekkorom egyik legszebb emléke a nagymamámmal közös teregetések. Mélykúton, a döngölt padlójú padláson, ahová emlékszem széles deszkalétra vezetett fel, és ahol a tetcsőerepek között sejtelmesen bevilágított a fény, a levegőben porszemek táncoltak. Mindenfelé kincsek voltak, legalábbis az én gyermekszememnek. Lábbal hajtható rokka, amit csak a Csipkerózsikában láttam azelőtt képen, bőröndök, kiságy. Fülledt meleg volt fent, azért is teregetett oda a nagymamám, én pedig adogattam neki a csipeszeket. Facsipeszeket. Szerettem. Ő heti egyszer mosott, ez mindig egésznapos program volt, nyáron kint az udvaron, kiállította a centrifugát. Ez a ráérős, tudatos szertartásos tevékenység nagyon messze esett attól, ahogy én kezeltem a mosást. Mindenféle rendszer és elgondolás nélkül futtában bedobni a gépbe a ruhákat, bármelyik napon és napszakban, amikor éppen hozzáférek a mosókonyhának kinevezett helységhez, majd valamikor ugyanígy kiteregetni, a sokszor már órák óta lejárt mosást. A ruhák persze rendszerint gyűröttek voltak, az embernek az volt az érzése, hogy se eleje se vége tulajdonképpen állandóan mos, mivel kiteregetni legfeljebb két mosást lehetett és az is napokig száradt a kicsi, zárt térben. Eddig nem is tudtam, hogy ez ennyire jó. Csaknem meditatív dolog. És több dologra kihat, mint gondoltam. A szekrényeink rendben vannak, ahogy a fürdőszoba sem úszik állandóan a szennyestől és nem kell más tevékenységeket megakasztanom a mosás miatt. Egy kapkodó, széteső, hektikus tevékenységből egy átlátható kezelhető és a legfontosabb, hogy élvezhető folyamat lett, ami ahelyett, hogy lefárasztaná az embert, feltölt, a teregetésnek ez az új módja pedig kifejezetten kikapcsolódást jelent. 

Azért a régiek tudtak valamit arról, hogyan kell háztartást vezetni, és egyszersmind élni, amit mi, legalábbis én a sok modern, háztartási gép mellett is még csak tanulok. Mi az amit alapvetően máshogy csináltak és kezeltek, mint manapság? Például mindennek megvolt a helye és az ideje, amit tiszteletben tartottak és ami biztos pontot jelentett a mindennapokban. A bevásárlásnak, az étkezéseknek, a főzésnek, az ágyneműk cseréjének, a kenyér sütésének, az ünnepeknek és a pihenésnek is. Arra már sikerült rájönnöm, hogy a visszatérő feladatok rutinná válása, a rendszer, a szokások, rituálékhoz való ragaszkodás lassítást jelent. Észrevétlenül egy lassabb, nyugodtabb és egyszersmind kiegyensúlyozottabb élethez vezetnek. Jó lenne ebből minél többet a saját életünkbe is átültetni, már amennyire a modern világ engedi. Mert a mindenki  és minden, mindenhol és bármikor elérhető elve nehezen engedi meg a kiszállást, sokszor nem rajtunk múlik. Képzeletbeli köröket húztunk, a családunk köré, a vasárnapi ebédek, az esték, a gyerekeket érő élmények és impulzusok köré, hogy segítsenek megőrizni azt, ami fontos. A falun élés is egy ilyen kör. Amit kivágtunk és egyúttal kijelöltünk világból magunknak.