Költözés

A teraszon ülünk egy százéves diófa alatt, a lassan ránk telepedő sötétségben még kivehetőek az egyelőre még ismeretlen nevű hegyek körvonalai, annyit tudok azért, hogy a pilisi hegység láncai ölelik körbe a falut, ahova három napja költöztünk. Csak néhány kutya távoli, csöndbe vesző csaholása és az udvarunkon a szalonnasütés után maradt tűz pattogása hallatszik, amelynek magasba csapó lángjai közt a fölfele szálló, éjszakába vesző parazsakat figyelem. A telihold bevilágítja a diófa mögött a végtelenbe vesző kertet, a szemben lévő hegy gerince titokzatosan emelkedik ki a félhomályból. A rozéfröccsömbe belekortyolva azon gondolkozom, hogy miért is nem akartam én ezt. Mitől féltem, miért ragaszkodtam olyan görcsösen egy egyszer szép volt, de már rég nem létező élethez. Szürreális, hogy itt ülünk - szólalok meg. A megjegyzésemet halk „hát igenek” nyugtázzák, apa hozzá teszi, hogy ki gondolta volna, hogy itt kötünk ki. Én nem, az biztos, a pécsi belvárosi lokálpatrióta, aki legszívesebben a Széchenyi tér közepén zokogott volna hason kiterülve tíz körömmel kapaszkodva a szeretett kövekbe, csak menni ne kelljen... Pörögnek a kérdések a fejemben. Ennyire hűtlen lennék? Vagy ennyire nem számít az, hogy hol élünk? Csak falak, helyek, terek, amiket kitöltünk, betöltünk? Éppencsak elköltöztünk a szeretett helyről, amihez idestova 30 év köt,  és ha még otthon nem is, nagyon is jól érezzük magunkat az új helyen. Meglepően jól. Akár egy jól sikerült elrendezett házasság.

Amikor pár hete megtudtuk, hogy a házunk a biztosra ígért ősz vége helyett, február végére készül el, ami időközben már márciusra módosult, úgy döntöttünk, hogy itt a vége, tovább nem lehet húzni. Annyit húztuk már, annyiszor hittük, hogy már csak eddig vagy addig kell kibírni, hogy aznap én voltam az, aki megelégelte és azt mondtam, hogy akkor megyünk. Rákerestünk, hogy a kilencszáz fős Pilisszentlászlón mi a helyzet az ingatlanpiacon és találtunk is egyetlen egy kiadó házat. Ricsi elment, megnézte, aztán Rebekával elmentünk és mi is megnéztük és bár nem fűztünk hozzá sok reményt, hihetetlen módon jó lett. Az ilyen döntéseket érzelmi alapon hozom. Hogy mibe szerettem bele, a kertben lévő óriásra nőtt diófába, a hatalmas négy méter széles, kertre nyitható teraszajtókba, a széles ablakfülkékbe, vagy abba, hogy a ház egy része régi vályogház, fa födémmel, nem tudom. Persze ebben a faluban bármelyik ház előnnyel indult volna, talán ezért is hunyorítottam picit, amikor a konyhát néztük meg, és egészen a beköltözésig bárhogy próbálkoztam egyszerűen nem tudtam felidézni a tűzhelyet, ami egy kettes kerámia villanylap (az a fajta, amire nem fér rá két lábas egyszerre). Ezért nem fájtak annyira a festett betonlépcsők és valahogy azon is túllendültem, hogy egyszobában alszanak majd a gyerekek.

Amikor júniusban elindultunk a Balatonra, úgy volt, hogy a karácsonyt még a József utcai lakásban töltjük Pécsett (sosem hittünk az ősz végi befejezésben) és aztán januárban valamikor elköltözünk a felépült házunkba. Rebekával minden este megbeszéltük ezt, aki ha nem is repesett a gondolattól, de legalább tudomásul vette. Ehhez képest a nyaralás első hétvégéjén kiderült, hogy változik a terv és elköltözünk egy másik házba, amíg felépül a házunk, és végül meglépjük azt, amit végig igyekeztünk elkerülni, a köztes költözést egy albérletbe. Mutogattam neki a képeket, győzködtem arról amit valójában magam sem így éreztem, hogy jó lesz így, de nem érdekelte, csak sírt, hogy ő haza akar menni, most azonnal induljunk haza a Balatonról a József utcába. Az ember szíve kiszakadt, nekünk is hirtelen volt a váltás, hiába volt tervben már jó másfél éve a költözés ez így mégiscsak váratlan volt és túl sok mindannyiunknak. Legszívesebben elevenen megnyúztam volna a vállalkozónkat, aki szerintem már februárban az első beszélgetésnél is pontosan tudta, hogy nem lesz meg a ház ősz végére, de még a télre sem, de ezt nem mondta el, csak amikor az orra alá dugtuk a kötbéres szerződést és alá kellett volna írni, akkor világosodott meg hirtelen. Pedig feldolgoztuk volna ha a legelején őszintén megmondja, hogy ennyi az annyi, mert akkor megadta volna a lehetőséget, hogy meghozzuk a döntést a továbbiakról. De mindenki folyton csak mellébeszélt meg kertelt, az építészek a vállalkozók és így folyt el szépen az idő  és lett az átmeneti pár hónapból lassan két év. Mert mindig a kibírás mellett döntöttünk, mert így olcsóbbnek, egyszerűbbnek tűnt és mert nagyon nem akaródzott otthagyni a frissen elkészült otthonunkat, főleg nem egy albérletért.

Mivel úgy mentünk el a Balatonra, mint bármelyik más normális család, aki nyaralás után hazaérkezik, ennek megfelelően is hagytam ott a lakást. „Lehetek-e ma terhes” ovulációs mikroszkópom az ágyam mellett az éjjeliszekrényen, az utoljára viselt ruhám a hozzáillő melltartóval a szekrény oldalán vállfára felakasztva. A fürdőben a fogmosópohárban a fogkefék és a törölközőszárító kétoldalán felakasztva a gyerekek kék-rózsaszín macis törölközői a kád szélén flakonok, amikkel fürdéskor játszanak. Személyes holmijaink, életünk tanúságai elöl a lakás minden zegében és zugában, hiszen elvégre az ember az otthonában, otthon érzi magát és nem számít arra, hogy ingatlanosok jönnek, körbefényképezik, adják egymásnak a kilincset és vadidegeneknek fogják mutogatni. Én a gyerekekkel a Balatonon, Ricsi Budapesten, az összes kulcsunkat lejuttattuk Pécsre két ingatlanos ismerősünkhöz, akiknek kiadtuk az ukázt, hogy azonnal szeretnénk kiadni a lakást, hogy meglegyen a fedezete a pilisszentlászlói bérelt háznak. Csak az vigasztalt, hogy ennél már csak az lenne rosszabb, ha otthon lennénk és  nap mint nap szembe kellene nézni mindezzel. Idegenek jönnek-mennek, kérdeznek, kritizálnak, a függönyt otthagynám-e, beleegyzem, aztán mégse kell nekik. A mi gyönyörű otthonunk, nem kell??? Volt mit feldolgozni, a mellkasom mintha egy nyílt seb lett volna, fájt a lakásért, Pécsért, a gyerekekért, a szobájukért és az egész életünkért amiről meg kellett mondanom nekik, hogy innentől megváltozik és már csak összepakolni megyünk haza.

Amikor hazaértünk, adtam magunknak pár napot, dobozokat díszítettünk, rajzoltunk rájuk, kertet meg házat cicákkal és kicsit pakoltunk is, hogy meglegyen az átmenet. Nyomasztó napok következtek. Utolsó hazaérkezés együtt, utolsó éjszaka a szobájukban, utolsó közös reggeli – nem tudtam nem gondolni ezekre. Folyton emlékeztetnem kellett magamat, hogy nem meghalunk csak elköltözünk. Az agyam racionális részével tudtam, hogy csak addig lesz ennyire nehéz, amíg el nem megyünk, mert addig csak azt látom, amit veszítünk de ott minden bizonnyal legalább ennyire jó lesz az életünk, mint itt volt. Aztán elvittük a gyerekeket Szentlőrincre a szüleimhez és megkezdődött a nagybetűs pakolás. Tisztában vagyok vele, hogy hirtelen volt és váratlan és nyár közepe, amikor senki sem ér rá de azért mégis fájt, hogy három embert leszámítva, amiből ketten a tesóim voltak senki nem segített. Talán így volt jó. Könnyebb volt dühösen távozni. Szó szerint megállás nélkül pakoltunk négy napig, még akkor is csomagoltunk amikor beállt az autó a lakás elé és elkezdték kihordani a bútorainkat. Mellbevágó volt látni a gyerekek ágyát, a hintalovat, a sminkasztalomat,  a foteljeinket és az egész lakást kipakolva látni az utcán, a porban. Pakolás közben vissza-vissza tért az érzés, hogy az ember élete tele van olyan holmikkal, amelyek nem arra vannak kitalálva, hogy két évente becsomagolják és elszállítsák. Nem lehet becsomagolni, betenni, elrakni...

Nehéz volt a búcsúzás, mindenhol elmondani, hogy elmegyünk, annyira utáltam elmagyarázni miért nem volt itt jó nekünk. A piacra, ahová nyolc éve járok, az utolsó szombaton kettesben mentünk el Rebekával és a tojásos meg  a zöldséges néninek, a tejesnek, a mézesnek és az almalevesnek is elmondtuk, hogy ezentúl ritkán jövünk.  A DM-ben, a kisboltban, a fagyizóban, a szomszéd néniknek, mindenki megtudta előbb utóbb, pedig húztam, amíg lehetett, úgy éreztem, hogy az átmeneti helyzetet még átmenetibbé teszi és fölösleges kérdezgetéseknek, fájdalmas beszélgetéseknek teszem ki magam az idő előtti közléssel.

Pakolás közben meghozták a porszívót, amit rendeltem és a szállító a lakásba érve látta, hogy költözünk, gratulált és remekelt és szegény nem érezte, hogy nem igazán az az örülős hangulat van. Fájt a jókedve, mindannyiunknak. Utolsó este amíg a szállítók a bútorokat tették fel elmentem Szentlőrincre a gyerekekhez, segíteni anyának letenni őket. Hazafelé megálltam a Tescóban egy üveg pezsgőért, másnapra. Hittem benne, hogy jó lesz, elképzeltem, hogy majd kibontjuk a ház teraszán a diófa alatt. Amikor visszaérve beléptem az üres lakásba, Ricsi ott feküdt a földön a nappaliban és a plafont nézte. Melléfeküdtem, és megfogtam a kezét, a ritka alkalmak egyike volt, amikor nem tudtam mit mondjak. A mélypont talán az volt, amikor még elmenőben az utolsó  dolgokat kivittük az autóba és valamiért kinyitottam a mosogatógépet. Tele volt elmosott reggeli edényekkel. Ruben pöttyös bögréje, a kiskacsás tejforraló... Nevettem, pedig sírhatnékom támadt. Nem könnyű összepakolni nyomtalanul egy életet.

Már nem aludtunk a József utcában, mert nem volt min, a pilisszentlászlói házban pedig még nem lett volna min és egyébként is este tíz óra volt már, így átmentünk anyósomék mecseki házába. Hajnalban még az éjjeli tücsökciripelésben ébredtünk, amit pirkadatkor felváltott a madarak csicsergése. Ültünk az udvaron egy bögre kávéval és eljátszottam a gondolattal nem először, hogy mi lenne, ha az egészet csak álmodnám és egyszer csak felébrednék és minden úgy lenne, mint két évvel ezelőtt. Mindenképpen egyszerűbb.

Beültünk az autóba, aminek a hátsó ablakán egyáltalán nem lehetett kilátni a felhalmozott csomagoktól és elindultunk az új életünk felé, aminek a helyszíne ez a Dunakanyarban lévő kis falucska és Szentendre lesz.