Beköltözünk

Budapesttől két autóval jöttünk Pilisszentlászlóra tovább, ez azért volt izgalmas mivel az egyiket én vezettem és ez mély víz volt a javából, de annál jobb érzés volt letudni rögtön az elején az első alkalmat a rettegett pesti forgalomban. Mikor kiértünk Szentendréről, a Pilisszentlászló felé vezető kétoldalt erdővel övezett úton  bekapcsoltam a zenét, és miközben hangosan szólt a Muse szép lassan eltűnt a mellkasomról a szorongás. Jó lesz ez, nagyon is jó, biztattam magam, innentől előre szeretnék nézni, és nem azon búslakodni, ami elmúlt. Örülni szeretnék annak ami van, utálok boldogtalan lenni, és haragszom magamra amiért ennyi ideig hagytam magam átadni önsajnálatnak, a bánkódásnak és a haragnak.  Mert az rendben van, hogy jó volt, sőt mi több, nagyon jó, de innentől is az lesz, miért is ne lenne az, hiszen minden adott hozzá, sok szempontból még inkább, mint Pécsen volt.

A pakolás utolsó előtti estéjén  felmentünk a gyerekkori barátnőmmel a Mecsekbe, sétálni akartam egyet az erdőben, kicsit elfelejteni a dobozokat, az egyre üresebb lakást és a fejemben kavargó nagyon rossz gondolatokat. Nem akartam, tényleg nem, de csak egyre ömlött belőlem, hogy mennyire félek, mennyire szomorú vagyok, miért, miért kellett ennek így történnie. Ő egyszercsak megállt, szembefordult velem, adott egy nagy fadarabot a kezembe és azt mondta hajítsam el jolyan messzire, amilyen messze csak tudom és gondoljam azt, hogy ezzel eldobom a szomorúságot és minden más költözés miatti rossz érzésemet. Dobáljak utána köveket is, amennyit csak szeretnék, biztatott. Sokat segített, meglepően sokat, aznap este nagyon jó esténk volt. Ricsi megérkezett Budapestről elmentünk egy búcsúvacsorára, és sikerült valóban jó érzéssel koccintani az elmúlt évekre és a két nap múlva kezdődő jövőre.

Csak ennek a kettő közti lebegésnek lenne már vége...

Mikor beértünk Pilisszentlászlóra és rákanyarodtunk a házhoz vezető útra, egy idős bácsi állt a kanyarban és mindkettőnk kocsija felé odaintett egy jónapottal. Éreztem, ahogy könnyek szöknek a szemembe és erősebben markolom a kormányt. Minden, minden apróság számított és jelentőséggel bírt.

 A költöztetők előttünk értek a házhoz, már a bejáratnál vártak bennünket, nem örültem neki. Az előző nap röpke két óra késéssel érkeztek meg a bútorokért, most csak egy fél óra előnyben reménykedtem, hogy felmérhessem a házat, ahol mindössze egyszer jártam és egyedül elképzelhessem leendő otthonunk kialakítását, mielőtt nekiesünk. Amikor beléptem egyértelmű volt, hogy az ígért takarítás, ami miatt kétszer felhívtam a bérbeadót, és amiről amolyan hülye vagy, hogy egyáltalán ilyet kérdezel mikor ez magától értetődő hangsúllyal biztosított, mégsem történt meg vagy mást értünk alatta. És mint kiderült a bútorok, ami alatt az egy darab kanapé, egy gyerekágy és egy működésen kívüli vaskályha értendő nem az előttünk lévő albérlőké voltak, hanem a ház esztétikusnak éppen nem nevezhető tartozékai. Így azzal kezdték a fiúk, hogy ezeket a darabokat felhordták a padlásra, különösen a vaskályha aratott osztatlan sikert, szegények addig azt hitték, hogy a zongora lesz a legnagyobb kihívás. És elkezdődött. Mialatt én nekiálltam kitakarítani a konyhát, az egyetlen helységet, amelyben beépített bútor volt és így el lehetett volna kezdeni a kipakolást, a plafontól a padlóig át kellett suvickolni, megállás nélkül hordták be a dobozokat. Én a vályogház  (a ház egy része, a konyha, gyerekszoba és fürdő régi vályogház) belmagasságának köszönhetően a pultról takarítottam a mennyezeti gerendákat és onnan igyekeztem vezényelni a lerakodást. Volt egy tervem, miszerint a József utcai kipakolt lakásban először a dobozokat rakják fel a kamionra, azon praktikus okból kifolyólag, hogy elborították a lakást mert ahol éppen bepakoltam őket többnyire ott is maradtak, mivel utána nem tudtam őket már elmozdítani. Négy nap alatt így igazi akadálypálya alakult ki, ahol csak csapásokon lehetett közlekedni a lakás egyes pontjaira. Úgy gondoltam, hogy ezután viszik majd a szekrényeket és a megérkezésnél, a házban is logikusnak tűnt, hogy először a szekrényeket pakolják ki és aztán a dobozokat, amelyeknek a tartalmát így egyből pakolhatom majd a szekrényekbe. Minden épp fordítva történt, a József utcában az összes bútort keresztülrángatták a dobozok között, itt a házban pedig miután az összes dobozt bepakolták és néhol a plafonig értek a tornyok, egy idő után kezdett klausztrofóbiás érzésünk lenni. Apósom megfogta hát őket és önszorgalommal kipakolt jónéhányat az udvarra és megfogadtuk, hogy következő költözésnél ha eggyel több autó kell, akkor is úgy lesz, hogy először a szekrények mennek és utána a dobozok. A kipakolás határozottan vidámabb volt, mint a pécsi rész, még a takarítással együtt is. Ricsi szülei eljöttek segíteni a kipakolásnál, és a konyha kitalálását egy az egyben rábíztam anyósomra, éppen elég volt bepakolni és becsomagolni a rengeteg apróságot, semmi kedvem nem volt a testvéreim által egy atomrobbanást is kibíró csomagolóanyag és cellux réteg közül kihámozni a poharakat, törékeny kis tálkákat.  De még így is jó lett volna ha három van belőlem, mert úgy tünt mindenre tőlem vár mindenki választ. Takarítanom kellett volna, nagyjából mindenhol, el is átkoztam magam párszor, hogy miért is hittem abban, hogy tisztaság lesz, miért nem hoztam el magunkkal Mónit, a nagyon rendes, alapos és szeretett pécsi takarítónőnket. Minden egyes dobozról megkérdezték hova menjen, és közben még a bútorok helyét is ki kellett találnom. Amire legfeljebb két dobásom volt, és a másodiknál már így is csúnyán néztek, ami érthető, ugyanis tömörfa antik szekrényeink vannak, amit két jól megtermett férfinak sem egyszerű emelgetni. Hát még emeletek között hordozni. Az is hamar egyértelművé vált, hogy a nagyobb alapterület ellenére sokkal kevesebb bútor helyezhető el ebben a házban, mint a József utcai lakásban, pedig én még idehozattam négy nagy szekrényt is, amit az épülő házba vásároltunk, a plusz negyven négyzetméteren fellelkesülve. Mindenhol volt egy radiátor, vagy egy ajtó, a nappaliban pedig faltól falig és padlótól plafonig beépített könyvespolcok vannak. Hosszas tépelődés után végül egy kamra szerű tárolót kineveztem gardróbnak és néhány más kreatív megoldással élve elhelyeztük valamennyi szekrényt. Enni egész héten elfelejtettem, még jó, hogy néha figyelmeztetett valaki aki átjött pakolni, hogy ő éhes és így ettünk. Egyébként is egyre bonyolultabbá vált az otthoni evés, mivel szép lassan eltűntek a tányérok, a kávé, a méz, a kések, a poharak. Az utolsó két nap már mindannyian két poháron osztoztunk és az egyetlen elérhető dolog a kávéfőző volt, amihez a belevalót kénytelenek voltunk beszerezni, miután öt doboz kinyitása után sem bukkantunk rá. Megfogadtam, hogyha ideérünk igyekszem olyan normális lenni, amennyire lehet és fogok enni, aludni, hogy valamennyire helyrerázódjon a lelkiállapotom mire a gyerekekkel újra együtt leszünk. Miután pizzát nem szállítanak ki a faluba, aminek titkon örültem is, kénytelenek voltunk átmenni a Kisrigó nevezetű helyre, a falu egyetlen vendéglőjébe. Mindenhol ki volt táblázva az idevezető úton és mindkét alkalommal rengeteg autó állt ott, amikor a faluban voltunk látogatóban, de én mégsem fűztem hozzá sok reményt. Kellemes csalódás ért. Gyönyörű helyen van, éppen rálátni a falut körbeölelő pilisi hegyekre, mellette egy kis rét van, tele sárga pitypanggal, kint az ácsolt és fedett fa teraszon rönkfa asztalok és padok sorakoznak (itt minden fából van) bent pedig hatalmas panoráma ablakokból csodálhatjuk a látványt. Az udvaron külön asztalokat és padokat tartanak fent a kirándulóknak, amin elfogyaszthatják a maguk hozta elemózsiát és van egy játszótér, csúszdával, homokozóval, bent pedig két láda játék várja a kicsiket a barna cserepekkel kirakott plafonig érő cserépkályha előtt.  És a személyzet is nagyon kedves és gyerekbarát volt, kérés nélkül hoztak mindent, amire a gyerekeknek szüksége lehet, és ráérő perceikben még a vendéglő fekete kandúrját is becserkészték a gyerekeknek, hogy megsimogathassák. A kínálat klasszikus, mindenfélével töltött húsok variációi, harcsapaprikás, pacalpörkölt, vadpörkölt és vannak halak is. A melegre való tekintettel gyümölcslevessel kínáltak bennünket, én nem igazán szeretem az édes, agyoncukrozott befőttből készített gyümölcslevest, amiért viszont mindenki más rajong a családban, így az egyszerűség kedvéért én is rábólintottam. Megint csak meglepődtem, amikor kihozták a (a legalább részben)friss gyümülcsből főzött egyáltalán nem túl édes gyümölcslevest áfonya és málnadarabokkal. A pisztrángot paprikás lisztben megforgatva tökéletesre sütve, kívül roppanósan, belül puhára pároltan tálalták, nagyon jól elkészített petrezselymes burgonyával, olyannal, ami nem csak a végén látott mutatóban petrezselymet, hanem együtt is készült vele. Hozzá a saját kovászos uborkájukat hozták.  Ez az a típusú hely, ahol a második alkalommal már törzsvendégként tartják számon az embert, emlékeznek a nevére és a pincér kimegy a csúszdához felvenni a rendelést, ahhoz, aki éppen ott van a gyerekekkel. Jól eső érzéssel tölt el,  hogy itt van egy ilyen hely, valahogy jobban otthon érzem magam tőle. A kisbolt volt a másik nagyon barátságos hely. Már az elmúlt két alkalommal, amikor a faluba látogattunk telekügyben, kinéztem magamnak a gerendából épült kisboltot és a közvetlenül mellette lévő kocsmát, mindkettő a síelésekből ismert hütte hangulatot idézte. A kisbolt a nevével ellenkezőleg meglehetősen nagy, és van benne minden: módjával  gyömölcs, zöldség, háztartási és alapélelmiszer cikkek azonban hiánytalanul megtalálhatóak a polcain. Ihatunk frissen őrölt kávéból presszót, tejeskávét és más kávékölteményeket, ráadásul borháló pont is, ami azt jelenti, hogy bármilyen bort idekérhetünk és néhányat tartanak is. Az eladók helyiek, kis tartózkodás után szóra bírható, barátságos emberek és nagyon segítőkészek, a boltosnéni fia segített felfúrni a karnisokat, ami megfelelő felszerelés hiánya és a falszerkezet specialitása miatt a mi próbálkozásaink csak részben voltak sikeresnek nevezhetőek. A lánya pedig megígérte, hogy eljön takarítani. Valószínűleg sok más problémára is megoldást jelenthet lemenni a boltba, esetleg a kocsmába négy körül.

Szekrények a helyén, és már több doboz van üresen, mint tele, ez az első nap mérlege, mire ágyba kerülünk. A szobánkban lévő négy méter széles, osztott üveges teraszajtók fölé még nem sikerült függönyt (illetve karnist tenni) úgyhogy az ágyunkból csodálhatjuk a telihold megvilágította kertet és a mögötte sötétségben sejtelmesen kirajzolódó hegyek látványát. A függöny hiánya nagyban hozzájárult ahhoz is, hogy másnap időben keljünk és ne aludjuk el a napot, mert délután érkezik Rebeka és Ruben és addigra össze kellett rakni a gyerekszobát, az utolsó szögig végezni szerettünk volna, a képekkel, baldachinok és függöny felrakással, játékaik kipakolásával, elrendezésével, hogy egy olyan hely várja őket, ahol otthon érzik magukat.