2017. augusztus 27., vasárnap

Itthon





Anya, apa mikor jön haza? - hangzik el a kérdés még mindig napjában többször. Nem hiszik el, hogy ezentúl minden nap. Nem csoda, Ruben nyolc hónapos, Rebeka két és fél éves kora óta nem jön haza csak péntekenként, késő este, jóéjt puszira vagy arra sem. Anya, apa hol van? - kérdezi Ruben. Budapesten. És hányat alszik ott? - fűzi a kérdést tovább Rebeka. - Sehányat drágám, estére hazaér. Tudod, ezentúl minden este így lesz.  A fürdés után ő  vesz ki a kádból és utána együtt vacsorázunk. Apa fog nektek mesélni. Ezt megbeszéljük minden délelőtt legalább négy-öt alkalommal.
Jó, nagyon jó. Már csak ettől is, hogy végre együtt vagyunk. Nem is tudom mit hittem, amikor azt gondoltam valaha is, hogy nem olyan nagy dolog ez a négy-öt külön töltött nap, úgyis csak este érne haza. Persze, hogy sokat jelent, a közös vacsora, utána amíg én elpakolok ők mesélnek, hancúroznak, viháncolnak a szobában. Felbecsülhetetlen együtt töltött idő. Reggel Ricsi éppen indul az irodába, amikor a gyerekek még csak kelnek, van, hogy el is megy már addigra. De az állandó jelenléte velünk marad. A fürdőszobában hagyott parfümillat, egy fotelre lerakott fürdőköpeny, kávéscsésze az asztalon. Mennyit számít.
Hibáztunk? Százsszor is átgondoltam, átbeszéltük az elmúlt két évben. Nem hiszem. Két év, ennyi kellett, hogy kiforrjon, megérjen a hogyan tovább. Nem bánom, hogy nem jöttünk egyből utána. Ezt a nagyon átgondolt, és gyakorlatilag kompromisszummentes életteret és helyet is éppen elég küzdelmes volt berendezni, kialakítani. Embert és kapcsolatot próbáló két-három hét. Amelyet éjszakába nyúló képfelrakások, kudarcba fulladt karnisfelrakások, nem működő bojler, félig használható konyha, vég nélkülinek tűnő takarítás  fémjeleznek. Összepakolni egy otthont, és utána újra lakhatóvá tenni, bebútorozni, kitakarítani, hogy átadható legyen az albérlőnek és közben egy új otthont megálmodni, függönyöket varratni, alaprajzok alapján kitalálni hova hány szekrény, bútor fér.  Minden nap meg kellett küzdeni valamivel, volt amikor úgy éreztem, hogy mást se csinálunk csak folyton küzdünk, megoldunk valamit. Tapasztalatom szerint fél-egy év kell mire egy új otthonban minden kialakul, minden felmerülő probléma, igény megoldódik, mire az ember beszereli ezt, felteszi azt, és  ráérez, hogy hogyan fordítsa a fotelt. Hát mi ezen éppen túl voltunk, jött volna a kényelmes fázis és akkor kezdődött az egész előlről. Lakás nézés, keresés, kitalálni hogyan tovább. Szeretek otthont teremteni, sőt az egyik kedvenc elfoglaltságom megálmodni mindent az egészen apró részletekig és a lakásba alkotni, varrni, festeni, de ez a folyamatos fészekrakás kicsit már nekem is sok. Néha rácsodálkozom, hogy már megint konyhát rendezek be, meg gyerekszobát alakítok és azon gondolkozom hova is kellene eldugni a tévét és a mosógépet. Időnként az az érzésem mintha folyton ezt csinálnánk három éve.   Még ezen a gyönyörű számunkra minden szempontból ideális helyen is nehezünkre esett az újratervezés, mi lett volna akkor, ha annak idején felmegyünk Budapestre. Valószínűleg ugyanezen nehézségek mellett, amelyek egy átlag költözést és otthonváltást kísérnek még tovább nehezítette volna, hogy maga a hely is kompromisszum. Ebből és sok más szempontból is talán kellett a két év, és mind a házasságunk, mind a gyerekek kevésbé sínylették meg, mint egy átgondolatlan költözést, otthonváltást, amiből, ha a felmerülő verziókra visszatekintek jó eséllyel több is követte volna egymást. Talán lehettünk volna ügyesebbek, bölcsebbek, előrelátóbbak, hozhattunk volna jobb döntéseket vagy gyorsabban. De valahogy úgy érzem, hogy minden így lett jó. Újra apukám esküvőnkön elhangzott mondata kísért: "Ahogy lesz úgy lesz, és végül meglátjátok,  jó lesz." 
Az első hetek az újratervezésről szóltak. Alkalmazkodni a megváltozott körülményekhez, lakáselrendezéshez, megtanulni együtt használni egy új életteret, a gyerekek alvása mellett a konyhát, fürdőszobát, mindennek megtalálni a helyét. A gyerekeknek általában öt-hat nap kell az átálláshoz, így van ez ha nyaralni megyünk akkor is. Általában végig felébrednek minden éjszaka (így rettenetesen el szoktunk fáradni a végére), nem volt másképp most sem. Reggeltől estig megfeszített tempóban igyekeztünk berendezkedni, kipakolni, mellette őket is ellátni, és velük is foglalkozni, ami már önmagában is kitölti az ember mindennapjait és bármi mást csinálni csaknem teljességgel lehetetlen mellettük. Nem is haladtunk semmivel, a reggeli-ebéd-vacsora készítések és fektetések között alig néhány dolgot tudtam elpakolni. A nyaralásnak tervezett hétből azért mégiscsak költözés lett (eredetileg ekkor jöttünk volna nyaralni a szüleimmel Szentendrére), de a gyerekek miatt és szüleim kedvéért igyekeztünk nyaralósra is venni a napokat, mert a szüleim teljesen kétségbeestek, hogy oda a közös nyaralás, ami ráadásul az én ötletem volt. Én persze győzködtem őket, hogy milyen  jó lesz, mert legalább így, hogy végül nem szállodában lakunk majd nálunk össze tudunk jönni. Jó is volt mert esténként nálunk sütögettünk, együtt voltunk, beszélgettünk, másrészt ez is hozzáadódott a kimerültséglistához, hiába volt jó, azért fárasztó is volt, a költözés mellett vendégül látni, késő estig beszélgetni amit egyébként tényleg imádtam és az itteni életünknek szép elindítást jelentett. Majd éjjel a gyerekekhez kelni, napközben pedig mindenféle problémát megoldani. Végül belementem, hogy Ricsi szülei elvigyék a gyerekeket Balatonra, pedig nagyon nem akartam mert már előtte is majdnem egy hetet Szentlőrincen töltöttek, amíg én összepakoltam a József utcában, igaz lementem meglátogatni őket. Dehát Ruben csak két és fél éves, szívem szerint egy napra sem engedném el magam mellől még. Dühített, hogy megint a körülmények nyomására kell döntést hoznom.
Igyekeztem kihasználni az időt és reggeltől estig varrtam, festettem, amikor Ricsi hazaért akkor meg képeket raktunk fel, én mutattam hova, ő meg fúrt. Munka után este nyolckor nyilván ez kicsit sok volt. Vagy nagyon. Nálunk a zongora fölött sok-sok fénykép van mindenféle képkeretben, amiket még az első otthonunkban, a Hunyadi úti lakásban álmodtam meg. Mutatós, ezt mindenki meg is jegyzi, aki nálunk jár, de nagyon ki kellett találni, nem lehetett csak úgy találomra felrakni - mégha olybá tűnik is, hogy így történt.  Már a Hunyadin rosszul volt az egésztől Ricsi, pedig szegény akkor azt hitte, hogy egyszer kell megcsinálni és túl van rajta. A József utcában a kapcsolatunk érdekében úgy gondoltam, hogy nem Ricsivel fogom a lakás dekorálását végezni. A felújítás alatt összebarátkoztam a festővel, Andrással, aki miután kifestett, a költözés előtti héten mindent megcsinált, az utolsó fogast is felrakta, a faliórákat, az összes képet, a gyerekek ágya fölé a baldachinokat, sőt olyan ötletekkel állt elő, hogy az ikeás lámpák fekete zsinórját lefesti fehérre meg az ezüst színű falikarokat rézszínűre, hogy jobban menjenek a lakásba. Nagyon megértettük egymást, igazi művészlélek, egyébként templomokat fest és restaurál szóval teljes nyugalommal és megértéssel kezelt minden átlag ember számára meredeknek tűnő ötletemet, kérésemet, sőt meg is toldotta még jó párral. Munka közben időről időre felraktam egy kancsó vizet, és pihenésképp egy csésze tea mellett megvitattunk mindenféle lakberendezési kérdéseket is. Nagyon élveztem ezeket a napokat, lépésről-lépésre látni hogyan bontakoznak ki az új tthonunk részletei, András gyakorlatilag reggeltől estig ott volt a lakásban és  teljes lelkesedéssel működött közre mindenben, amire csak megkértem. Hát igen, András nagyon hiányzott ebből a költözésből. Valaki, aki mindent felfúr, felrak mert van profi eszköze és munkaideje rá és türelme az egészhez. Halálosan összevesztünk Ricsivel az első gyerekek nélküli este, ahol a kritikus pont, ahogy éreztem is előre, a zongora fölötti képek voltak. A hálószoba és a lépcsőforduló még pengeváltásokkal ugyan de ment,  addig bírta cérnával a kéréseimet és én is az ő nem túl lelkes hozzáállását. Miután kibékültünk, megbeszéltük, hogy 1. a következő költözésen jön az András (reményeim szerint festeni is). 2. Másnaptól pihenünk és vacsorázni megyünk és a többi dolog majd meglesz valahogy, valamikor. Máskor.
Az erőfeszítéseink azért nem voltak hiábavalóak, ház egy hét után úgy nézett ki, mintha mindig itt éltünk volna, jó volt hallani, hogy Ricsi azt meséli a látogatóba érkező barátainknak, hogy  negyvennyolc óra alatt otthont teremtettem. Kiraktam ezt a sokmindent, ahogy ő fogalmaz, ami alatt azokat a díszpárnákat, vázákat, gyertyatartókat, üvegeket, plédeket és egyéb kiegészítőket érti, amelyek külön-külön nézve talán fölöslegesnek tűnnek, de valójában ettől lesz az otthon, egyedi, személyes és a miénk. Ricsi szerint a költözés egyik tanulsága az, hogy a dolgainkakal bárhol otthonosan és jól éreznénk magunkat a világban. Azért ez nagy elismerés tőle, ha belegondolok, hogy mennyire utálja őket felfúrni meg felszögelni. Amit én egyébként totálisan megértek. Munka után, ahelyett, hogy az ember lezuttyanna egy fotelba és kicsit lazítana, második műszakot kezdeni ezermesterként, fárasztó. Én se akarnék éjfélkor nekiállni főzni.
Az ide varratott függönyöket végül sikerült feltenni, az összes képünk, levendulakoszorúnk, égősorunk kint van és minden doboz ki van pakolva. Sőt van egy nagy cserép virág is a teraszon (amit a józsef utcai szomszéd néni ültetett az én kaspómba és mivel nem tudtam jobbat kitalálni így elhoztam...nem túl elegáns dehát az enyém és nekemkellezakaspó). Nem bírom az ideiglenességet, az átmenetiség érzést. Nekem otthon kell. Régebben amikor utaztunk sokszor vittem magammal képkereteket, amiket kiraktam az éjjeliszekrényre vagy dohányzóasztalra a szállodában. Mióta megvannak a gyerekek akad jobb dolgom is, de gyertyákat még most is viszek. 
Most, hogy a helyére került minden, lassan a bojlert is megcsinálják és a mosogatógépet is megreklamáltuk, a gyerekek is szépen alszanak és egészen belejöttem abba, hogy a konyhát hogyan használjam úgy, hogy sem a délutáni sem az esti fektetés után egy kanalat sem tehetek arrébb , immár szabadon koncentrálhatok arra, hogy mennyire imádok itt lenni. Mert imádunk, nemcsak én, hanem mindannyian és ezért érte meg az egész tortúra, és végső soron hálás vagyok mindenkinek és mindennek ami közrejátszott abban, hogy itt kötöttünk ki. És ahogy kezdenek visszajönni a mindennapok  jól megszokott dolgai az életünkbe, ritmussá összeállni, egyre jobban érzem magam. Szeretem a hétköznapok egyszerűségét, visszatérő monotóniáját lehet, hogy kissé unalmasan hangzik de jelenleg sokkal több örömet és békességet találok ebben, mint egy-egy különlegesnek kikiáltott időszakban, utazásban, nyaralásban.
Persze a hétköznapokat is jó, ha megszakítja időnként egy egy ünnep vagy utazás. A mi életünk azonban lassan már úgy nézett ki, hogy a folytonos utazást, jövés menést, Szentlőrincen és Lellén hetelést, barátokkal nyaralást megszakítja néha pár nap hétköznap, ami viszont a költözésről, építkezésről, azok lebonyolításáról és mikéntjéről szólt. Már alig emlékeztem, hogy milyen volt amikor nem költöztünk éppen, vagy nem azt terveztük. Volt olyan valaha, hogy együtt éltünk, reggel felkeltünk és este együtt feküdtünk le és a beszélgetéseink egyszerű mindennapi témákban merültek ki? És nem kellett folyton tervezni, nagyvolumenű dolgokat megbeszélni (drágám melyik városban éljünk, vagy inkább faluban? a veranda külső burkolata milyen legyen és a többi). Elfáradtam. Én kéremszépen csak papásmamást szeretnék játszani és nem folyton a teret és díszletet tervezni hozzá. Csak arra vágyom, hogy egyszerű hétköznapokat éljek meg. Ne kelljen pakolni, csomagolni, előre gondolkozni, máshol aludni, folyton elválni egymástól és újratalálkozni. 

Reggel felkelek, kicsit előbb mint a többiek. Sétálok az erdőben vagy jógázom. Kilépek a teraszra, leülök egy székbe és belemerülök a diófán zajló életbe, ez a mi házi sorozatunk, saját valóság show.   Két mókus le föl cirkál, randalírozik rajta, diókat dobál, ropogtat, átugranak a szomszédos fákra, tetőre. Egy fakopáncsunk is van,  álló nap kopogtat, dolgozik rajta, néha elzavar egy-egy cinegét, akik csapatostul jönnek rá, a diókra szállnak és valamit, gondolom kukacokat szedegetnek róluk. Majd elkészítem a reggelit, kávét Ricsinek, közben felébrednek a gyerekek, kitöltöm az almaleveket és mi is megreggelizünk. Elmegyünk megnézzük az építkezést, megcsodáljuk a munkagépeket, majd bevásárolunk piacon, játszóterezünk, az erdőben kirándulunk. Otthon megebédelünk, vagy piknikezünk valahol, a délutáni alvás alatt pedig újra kiülök a diófa alá és olvasok, írok vagy egyszerűen nézem a diófa élőműsort. Délután, ha felébrednek, lemegyünk az udvarba (nekünk le kell) és labdázunk, bújócskázunk, Ruben ücsörög a piros autóján, ki parkol-beparkol valahova én meg a sörasztalnál előkészítem a vacsorát és a másnapi ebédet. Majd "habos vizet" engedek a fürdőkádba és valamikor ilyentájt megérkezik Ricsi, aki kiveszi, megtörli és pizsamába bújtatja őket,  amíg én megterítek a vacsorához. Vacsora után pakolás közben olyan jó hallgatni őket a konyhából, birkóznak, hancúroznak, majd a szőnyegen elrendezik a babzsákokat és odakucorodnak, felváltva  meséket választanak amiket Ricsivel elmesélnek. Miután a gyerekek elcsendesedtek, Ricsivel fogunk egy plédet és kifekszünk a kertbe, a csillagok alá. Ha szerencsénk van hullócsillagot is látunk. Kicsit olyan mintha minden nap hétvége lenne pedig valójában ezek azok a hétköznapok, amelyekre két éve várunk.





Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése