Építkezni fogunk?

Ritkán engedem meg magamnak, hogy erőt vegyen rajtam a csüggedés, de néha azért sikerül felülkerekednie. Folyton csak várunk, csak várunk, olykor heteket és végül kiderül, hogy a semmire. Építészre, rajzokra, kivitelezőkre, árajánlatra. Telefonra. Mondták, hogy hosszadalmas lesz, nem hittem el. Több, mint két hónap telt el, mióta megvettük a telket és azóta alig történt valami. 

Még régen, amikor itt Pécs mellett, Hásságyon terveztünk építkezni találtunk egy céget, akit megkerestünk és akinek az embere hajlandó volt szombaton csak azért leutazni az ország másik feléről, hogy megnézze a telket, amit csak kinéztünk és még a közelében sem voltunk, hogy megvegyük. A nagymamámnál egy tálca süti és egy kávé mellett álmodoztunk a terveinkről, beszélgettünk, hogyan is képzeljük el a házunkat. Végül a házból lett egy pécsi belvárosi lakás, de a találkozóról olyan jó emlékeket őriztünk, hogy amikor újra felmerült, hogy telket veszünk, építkezni fogunk azonnal megkerestem Jancsit. Emlékezett ránk, ahogy bemutatkoztam rögtön érdeklődött, hogy vagyunk. Elmondta, hogy ő sajnos nem jól, azóta kilépett a cégtől is, a testvére viszi tovább, de ajánlja, persze, hogy ajánlja, ha építkezne, most is csak velük építene. Hát jó. Így lett, hogy ők javasoltak építészt és az első perctől úgy kezeltük a dolgot, hogy velük fogjuk felépíttetni a házat. Annyira bíztunk bennük, az egész céget naivan összekapcsoltuk egy jólelkű, kedves emberrel, akivel két éve találkoztunk, eszünkbe sem jutott más cégeket megkeresni, árajánlatokat kérni. Az építész is rendes embernek tűnt, egyszer találkoztam vele Budapesten. Igaz, hogy az első benyomások nem annyira jól sikerültek. Az első percben felajánlotta, hogy tegeződjünk, amin lehet, hogy régimódi vagyok (az vagyok) de mindig megütközöm, ha egy férfi ezzel megtisztel, majd meghivatta magát ebédelni és még a parkolását is kifizettem, mert hát pont nem volt úgy aprója. Igaz az utóbbit visszaadta. És a terv sem haladt. Mindig meg akart győzni, hogy nem jók az elképzeléseim, és alapvető nézetkülönbség volt közöttünk már az elejétől abban, hogy én szerettem volna egy nagyjából százötven négyzetméteres házat amit ő csak azért is rendre százhúszra tervezett. Nem értette minek nekünk vendégszoba, ne szórakozzak, a vendégek majd elalszanak egy szivacson. Hát persze, most, hogy mindekitől, aki fontos kétszázötven kilométerre fogunk kerülni, nyilván az ember, hogyan teheti vonzóvá, hogy meglátogassák: Egy szivaccsal a földön. És elképzeltem a derékfájós édesanyámat és édesapámat, hogy mennyire fognak örülni egy ilyen megoldásnak. Vagy: Minek nekünk kád, a fenti fürdőszobába, mondta egy másik alkalommal, a gyerekeket este gyorsan lecsapatjuk, aztán mehetnek az ágyba. Ebből a megnyilvánulásból is látszik, hogy meglehetősen eltér az életszemléletünk, és, hogy nem igazán vagyunk egy hullámhosszon. Nálunk fél órás wellness van esténként, habbal, gyertyákkal, madaras (Rebeka így hívja a relaxációs zenét) zenével és egy kis lavórnyi játékkal, amit fél óráig szedegetek utána a kádból. És nem is kívánunk felhagyni eme szokással, ugyanis imádjuk. Ők is, és mi is. Néha mi is beszállunk a buliba, és éppen ezért inkább eggyel nagyobb kádra volna szükségünk. Nemhogy zuhanyzóra. Aztán mindig jobban aggódott, mint mi, hogy nem lesz elég pénzünk, hogy túl nagyot tervezek, még nálam és Ricsinél is jobban, amit az elején atyáskodó kedvességként fogadtam, aztán egy idő után elkezdett zavarni. Sajnos elkövettük azt a hibát, hogy a legelején elmondtuk mennyi pénzünk van összesen a házra és nem meglepő módon, mint kiderült, éppen annyiba került. Talán ezért akart minél kisebb házat tervezni, ha a rászánt összeget mindenképpen kimerítik, nyilván minél kisebb, annál jobb. Nekik. Ha jobbat akarok feltételezni, akkor azért,  mert tudta, hogy abból az összegből nem tudnak akkora házat építeni, amekkorát szeretnénk és keresek mást. Így is lett. Amikor elkezdtem pedzegetni, hogy talán mástól is kellene ajánlatot kérni, akkor az önmagát egészen addig függetlennek valló építészünk nem akart a többi cégnek terveket rendelkezésre bocsátani, csak az őt javasolónak ésszóban kívánták megbeszélni a részleteket, mintegy egymás közt, nekem nem is feltétlenül szükséges emiatt odautaznom, mondták. Az is kiderült, hogy a díjban, amiben az első megbeszélésnél kijelentette, hogy minden benne van, egyre több soron következő dolog nem volt benne. Két hónap levelezgetés után még mindig ott tartottunk, hogy volt egy alaprajzunk, amit jórészt én rajzoltam és próbáltam megértetni vele, hogy nem lesz jó tizenhat négyzetméteres konyha a huszonkettő helyett és igen baj, ha a terasz délen van, mivel északon van a kilátás. Hosszas gondolkozás után végül megváltunk tőle és az őt ajánló cég, akitől elvileg független volt azóta is küldi az árajánlatot, amiről csak annyit sikerült megtudnunk, hogy megközelítőleg is húsz millió forinttal több, az én elrugaszkodott vágyaim miatt (kéremszépen aki olyan luxust akar, mint a vendégszoba), mint amennyi a keretünk. Így nem is nagyon izgultunk a pontosítások miatt. Megkerestem más cégeket, akik rögtön a szívünkhöz és a lehetőségeinkhez közelebb álló ajánlatokat adtak, és kiderült, hogy kétszázharmincezer forint per négyzetméter  áron is lehet házat építeni, nem csak háromszázötvenezerért. Igaz, hogy az nem tömör gerenda, ahogy mi szerettük volna, de hát mi nem is ragaszkodtunk volna hozzá, ha az építész nem hessegeti el a más technológia iránti kérdéseinket azzal, hogy nincs lényegi különbség az árban. Hát de van.

Szóval január elején ott tartottunk, hogy van egy telkünk egy alaprajzunk és se építész, se kivitelező. Illetve van egy nagyon rendes kedves, udvarias (számtalan telefonbeszélgetésünk egyik alkalmával sem ajánlotta fel, hogy tegeződjünk és a levelében van megszólítás, elköszönés és központozás) kivitelező, aki kedvező árajánlatot is adott, és a látszó gerenda elemeket is gyönyörűen megcsinálná csak éppen egy-két hónappal később szeretné befejezni a házat, mint, ahogy mi szeretnénk. Így futottuk továbbra is a köröket. Van egy könyvem, egy építésznő írta, gyönyörű fotókkal a ház elkészüléséről lépésről-lépésre leírja a két évet, amit a felépítésével töltöttek. Magával ragadó, nagyon tetszik a szemlélete, hogy nem retten vissza a nyers, megmunkálatlan felületektől, attól, hogy ő maga álljon neki festeni, járdát dekorálni és minden máshogy csinálni, mint ami megszokott. Úgy gondoltam miért is ne, felhívtam az építészt és megilletődött hangon megérdeklődtem, hogy vállal e munkát még vagy már csak az írásnak él (azóta még három könyvet írt). A férje vette fel, mondta, hogy még jó, ők is pénzből élnek. Valóban vállalta többszöröséért az eddigi ajánlatoknak, de gondoltuk, legyen, hiszen ő olyan jó. Nagyon kiábrándító volt megélni, hogy a nőből, akinek imádom a könyvét, stílusát és egy zseninek tartok, mennyire hiányzik az ügyünk iránt a lelkesedés legkisebb szikrája is. Neki ez valóban egy munka volt, amiből kifizeti a számláit és semi több. Nálunk nem akart keratív lenni, dolgozni is csak annyit, amennyit muszáj, átadja a terveket, de nem akar ránézni sem a majdan felépülő házra köszöni szépen, és az első találkozóra fél óra pluszt sem szánt rá, a kocsi hátsó ülésén kívánta lebonyolítani, hisz amíg kiérünk a telekre van bőven idő. Mindezt extra áron. Fájó szívvel, de tőle is megváltunk, még mielőtt belekezdtünk volna a közös munkába.  

Kivitelezőkkel sem voltunk előrébb, megkerestünk egy másik céget, aki a családi nyaralót építette. Az ember azt hihetné, hogy nagyon örülnek neki, ha valakinél egy háznyi pénzt ott akar hagyni, és biztos egyből marketing szövegekkel akarják odacsábítani és nagyon kedvesek, de a tapasztalataim alapján nyugodtan mondhatom: hát nem.  Ez a kivitelező sem volt sem készséges, sem kedves annak ellenére sem, hogy nem is olyan régen egy ház már felépült a kezei között a családnak. A honlapján bár egyedi igények megvalósításával reklámozza magát semmit nem szeretett volna megcsinálni, amit kértünk. Addig rendben lenne a dolog, hogy kiválasztunk egy típustervet és ha már annyira különcek vagyunk, hogy az nekünk nem felel meg, akkor egy-két falat eltologatnak, ne adj isten egy-két szobát hozzáadnak, na de hajópadló? Á, azt magunknak kell elintéznünk, ők évek óta csak laminált parkettát tesznek le, ahogy a fa nyílászárókkal sem foglalkoznak, ami kissé ijesztőnek találtunk, mert, hogy alapvetően fa házat szeretnénk és neki már a nyílászárók és a burkolatok is gondot okoznak fából. A cirkó kazán beszerelésétől is visszahőkölt, kizárólag azt az egyfajta a nyaraló temperálására egyébként kiválóan alkalmas elektromos radiátorokat helyezi fel, amikkel évek óta dolgozik. És akkor még elő sem hozakodtam a nyitott fedélszékkel (tetőtérben látszik a teljes tetőszerkezet, nem csak vízszintes gerendák, hanem az összes) vagy az íves ablakfülkékkel. Utána találtam egy másik céget, aki mesés árakon hirdette a gerendaházait, borona falakkal, zsindely tetővel, több, mint két hétig vártunk a válaszukra, egyszer sem hívott vissza a kivitelező, amikor kerestem, a végén fel se vette már a telefont, amikor érdeklődni akartam, aztán küldött egy emailt, hogy még pár nap és küldi. Ez volt a ritkább, de voltak azért cégek,  akikkel minden rendben volt, kedvesek, készségesek, jó anyagokkal dolgoznak, csak az áraikat túl magasnak találtuk. 

Végül visszatértünk a legelső kedves, rendes nem tegeződő kivitelezőhöz, akit az első google keresésem alapján találtam miután az ominózus céggel és építésszel megszakadt a kapcsolat. Ő még mindig szívesen állt a rendelkezésünkre és így utóbb arra is rájöttem, hogy az ősz végi költözés nem is olyan rossz forgatókönyv, sőt a legjobb, amivel számolhatunk. Gerendavázas házat ígér nekünk, gerenda díszítéssel, gerendából készült verandával, bent látszó gerenda födémmel, és néhány gerenda válaszfallal.  Így, hogy nagy nehezen végre kiválasztottuk a minden szempontból megfelelő céget és kivitelezőt, szinte magam sem hiszem el, hogy a teljes kilátástalanságból hipp-hopp a “mindjárt a kezdünk” fázisban találtuk magunkat. Nemsokára szerződésünk lesz dátumokkal, határidőkkel, készültségi fokokkal, végleges tervekkel. Sajnos azonban túl sok időm volt álmodozni, így némileg bővült a ház, mert időközben rájöttem, hogy az előszoba nem elég tágas és, hogy szükségem van egy rendes háztartási helységre, nem csak egy kicsi mosókonyhára. És milyen jó lenne egy erkély is a hálószobánkhoz, mintegy kilépő a hegyekhez. 

Anya a hétvégén pár perc alatt felskiccelte egy papírlapra a nappali felöli homlokzatot Rebeka színesceruzáival és amikor ránéztem az osztott ablakos, verandás házra, hirtelen megláttam magunkat benne. A gyerekeket amint rohangálnak az udvarában, bújócskáznak a fák között, minket a tágas hálószobánkban (a jelenleginél a fal mellett oldalazunk az ágyhoz) nyitott ablaknál aludni (belvárosban néha csukottnál is lehetetlen) és ébredés után az erkélyen nyújtózkodni, hideg téli estéken a nappaliban a kandalló előtt melegedni, amikor kint minden fehér a zuzmarától. Ücsörögni a verandán langyos nyári estéken…és akkor végre elfogott az istenem de jó is lesz ez érzése, apró, pillangók szárnycsapásai csiklandozták a gyomromat, ahogy mindig, ha boldog várakozással nézhetek valami elé. Lesz egy házunk, amit mi tervezhetünk meg, egy gyönyörű helyen, ahol együtt leszünk minden nap – és ilyenkor már nem is fáj annyira, hogy mindez annyira távol lesz, sőt bevallom, hogy egészen várom. Ahogy átadom magam a gondolatnak, elfelejtem, hogy itt is jó, ezt a várost és ezt a lakást is mennyire szeretem és, hogy nagyon jó volt itt is nekünk, amíg együtt voltunk. Messzebbre kerülnek a félelmeim, hogy mindenkitől távol kerülünk, a furcsa építészek, a hiábavaló várakozások, a kellemetlen telefonhívások, a bosszúság, hogy minden szabadidőmet felemészti az ismételt otthonkeresés és teremtés és, hogy még legalább fél év mire mindez megvalósul. 

Csak a ház marad a hegyen, a mi osztott ablakos faházunk, az erdei kis faluban, ahol nem jár autó, csend van és madárcsicsergés, és ahol mi négyen végre együtt lehetünk.