Harmincegy

Ez jó. Megnéztem a google-ban a harmincegyre mit hoz le. Az első egy fogalommeghatározás volt: A harminc  után és a harminckettő előtt álló szám, csak, hogy tisztázzuk. Tetszett ez a tömör mondat, éppen ennyire érzem én is jelentősnek a születésnapom számát. A huszadik, huszonötödik és a harmincadik még megérintett, de azok is főleg az őket övező figyelem miatt. De most rájöttem, hogy nem az évszám számít, hanem a korszakok, időszakok az életemben, amelyek több évszámot ölelnek fel és a harmincegy semminek nem a kezdete és nem is a vége, ahogy igazából a húsz, huszonöt és a harminc sem volt az. A tizennyolc az volt, akkor lettem egyetemista az tényleg egy új korszakot jelentett. A huszonöt is, mert akkor mentem férjhez, de a valódi igazi változást a huszonhét hozta meg, amikor megszületett Rebeka. Azóta érzem azt, hogy felnőtt vagyok, felelősségteljes ember, aki nem teheti már meg, ha ahhoz van kedve, hogy lehúzott redőnynél egésznap sorozatot nézzen, mert az előző nap kicsit túl sok volt és néha ruhák helyett orrszívót, bárányhimlő védőoltást vagy ronda de egészsséges gyerek cipőket vesz. 
Tisztán emlékszem arra az időszakra, amikor a szüleim ennyi idősek voltak, én hétéves voltam ekkor. A nagymamám alig tíz évvel volt idősebb, mint most én, amikor megszülettem és nagymama lett. Érdekes, hogy a harmincas évek mennyire átmeneti, köztes életszakasz. Tíz évvel ezelőtt még csaknem gyerek voltam, zsebpénzem volt és egyetemre jártam, meg kellett beszélnem a szüleimmel, hogy mikor érek haza (legalábbis napok távlatában, de még egy-két évvel visszafele haladva az időben, már órában is. Hajjaj.). Tíz év múlva azonban már a közfelfogás szerint nem leszek fiatal. Talán azért van ez így, mert az egyetemi évek kitolják a gyerekkort és huszonnégy éves koromig ha az életkoromnál fogva nem is, a családon belül és a társadalomban elfoglalt helyem alapján inkább gyerek voltam még, mint felnőtt.  Ha hamarabb befejezem a tanulást, akkor hosszabb lehetett volna ez az időszak, és nem érezném azt, hogy a fiatal, csaknem gyerek évekből alig pár év van a középkorig. Ahogy azok az osztálytársaim akiknek két, három, köztük már sokaknak tíz év körüli általános iskolás gyerekei vannak, valószínűleg már régóta felnőttnek érzik magukat és eszükbe sem fog jutni harminc fölött újabb gyerekek vállalása.

Arra is rájöttem, hogy szerencsés esetben az ember valójában az élete igen kicsi hányadát tölti fiatalként. Egy rövid ideig gyerek, aztán egy rövid ideig felnőtt, aztán egy még rövidebb ideig középkorú, majd jobb szó híján öreg. Idős. Jó esetben még egyszer ugyanannyi ideig, mint az összes többi megelőző korszak együttvéve. Mindig is izgalmas várakozással viszonyultam a következő életszakaszhoz. Amikor gyerek voltam természetesen szerettem volna nagyobb lenni. Amikor nagyobb lettem, még nagyobb lenni, hogy szabadabban élhessek és végre ne függjek a szüleimtől. Ez mint kiderült, illúzió volt, ma már  ugyan nem kérdezik meg hova megyek és mikorra érek haza és már cigizhetek is, ha akarok és nem kell azon sem izgulnom egy ideje, hogy esetleg látszik rajtam előző este mennyi pezsgőt ittam. De már nem akarok dohányozni, legfeljebb két pohár pezsgőt iszom és sok minden másban is ijesztően hasonlóan gondolkozom a szüleimhez, másrészt most aztán végképp nem tudom mi lenne velem nélkülük. Hogy építenénk fel a házunkat, kire bíznánk a  gyerekeket, ki segítene amikor betegek vagyunk. Ki vigyázott volna rájuk, amikor mi nyáron Velencében sétálgattunk. Szóval a függés úgy néz ki tartós. És egyébként később nem is olyan szörnyű, mint azt az ember tinédzserként érezte. Amikor egyetemista voltam, akkor szerettem magam feleségként, menyasszonyként látni a közeljövőben. Amikor férjhez mentem akkor elképzeltem, hogy milyen lesz babát várni, megszülni, a kezembe fogni, elképzeltem az első találkozást, hogy majd milyen lesz velük együtt élni, hogy ott vannak a másik szobában, az autó hátsó ülésén. A lakásunkban álmodoztam a következő nagyobb lakásról, aztán a házunkról. Az első gyerek után a másodikról és most a következőkről. Mindig élveztem azt ami van, soha nem siettettem az időt, de jó érzéssel töltött el az is, ami soron következett. Az elmúlt egy-két évben azonban ez megváltozott. Bár lelkesédessel tölt el a házunk felépülésének és a következő gyerekek gondolata, és az is, ahogy Ruben és Rebeka állandóan változik, nem tartozom azok közé, akik pityeregnek a tavaly előtti képeik fölött, inkább örülök annak, amilyenek most (mindig sokkal jobbnak érzem a jelenlegi fázist a korábbiaknál, vajon meddig lesz ez így..?) de az már halálosan megrémiszt, hogy felnőnek. És itthagynak. Én meg megöregeszem, és nem vár rám semmi, amit majd várhatok, ami majd lesz és jó. Egyelőre nem tudom átérezni az unokázás örömét, a szülői léttel összevetve egy sokkal kisebb jelentőségű dolognak tűnik. Nem értettem azt sem miért jó ötvenévesnek lenni, amikor olyan jó harminc évesnek lenni, fiatalnak, fittnek, csinosnak. Erőltetettnek éreztem az időskor felmagasztalását, amikor az emberek azt mondják, hogy sokkal jobban érzik magukat idősebbként, mint fiatalként. Bevallom mániámmá vált, hogy ahány filmet csak néztünk, minden színésznőnek megnéztem az életkorát, és nagyon elégedett voltam, ha a szereplő velünk egyidős vagy idősebb, azzal a megnyugtató jóérzéssel töltött el, hogy még sok-sok jó év vár rám mielőtt ősz nagymama lennék. Michelle Pfeifer mindjárt hatvan, de a Csillagpor című filmben, amikor épp nem százéves boszi és visszafiatalodik (fiatal lányok szívének elfogyasztásától, de ezt inkább hagyjuk) egyszerűen vadító, ahogy kinéz, pedig már ott is negyvenkilenc éves. Cindy Crawford ötvenegy, Jenifer Lopez, Jenifer Aniston pedig mindjárt ötven évesek és egyikükről sem éppen az öregség jut eszembe.  És ez nem csak azért van mert színésznők, hanem azért is mert ma már egészen más negyven-ötven évesnek lenni, mint akár tizenöt évvel ezelőtt. Manapaság harminc előtt szülni korai, de huszonhat előtt kifejezetten extremitásnak számít, házasodni eleve anakronisztikus dolog, de ha már olyan elavult valaki, hogy mégis rászánja magát, akkor azért minimum harminc legyen. Ha édesanyám korabeli anyukákkal találkozom, akik babakocsit tolnak, eszembe sem jut, hogy nagymamákkal van dolgom. Fejős Éva negyvenkilenc és nemrég született meg az első gyermeke, és mit mondhatnék jól nézett ki, azon a lépcsőházunkba bedobott újság címlapján legalábbis, amin volt szerencsém látni, amikor keresztül toltam rajta a babakocsit. Nem is olyan nagy baj az, hogy az emberek tovább fiatalok , hiszen mint az elején megállapítottam úgyis életünk nagy részében öregek leszünk. És miért ne legyen valaki szexi ötvenéves koráig, ha lehet? Nincs ebben semmi rossz, amíg ez abban nyilvánul meg, hogy valaki jól néz ki és jól érzi magát a bőrében. De mindeközben illúzió azt gondolni, hogy nyerünk vele, ha egy-egy korszakot túlságosan megnyújtunk. Nem élünk hosszabb ideig, és nem marad fiatal az ember attól sem, ha tovább jár egyetemre később vállal gyereket, ha harminc évesen egy húszéves, vagy ötvenévesen egy harminc éves életét éli.  Járhat az ember harminc fölöttig egyetemre, válhat szülővé negyven felett és hiheti azt, hogy ráér mindenre, de mindennek megvan az ára. A gyerekének már lehet, hogy nem lesznek nagyszülei és előfordulhat, hogy ő maga sem élvezheti sokáig az unokázás örömét. Ha az én anyukám mondjuk nyolcvan éves lenne, akkor nem sokat tudna nekem már segíteni, ami pedig igencsak jól jön alkalomadtán, sőt jó eséllyel ő szorulna az én segítségemre. A későre tolt családalapítás felborítja a generációs egyensúlyt és nem lesznek nagyszülők, mert mire megszületnek az unokáik már nem is élnek, dédszülő pedig olyan elvont fogalommá fog válni, mint ma az ük vagy a szépszülő, amely kifejezéseknek talán egykor volt még funkciójuk.

Az az igazság, hogyha sokáig leragadunk egy életszakasznál és nem lépünk át a következőbe,  akkor lemaradunk azokról a jó dolgokról, amiket a későbbiek tartogatnak. Az élet úgy kerek, ha minden szerep megélésére jut idő. Nemcsak a születésnapom és az éveim, hanem más élmények is ráébresztettek arra, hogy az élet bizony minden életkorban szép és nem ér véget az utolsó gyerek felnevelésével (és megjegyzem az elköteleződéssel sem, ahogy sokan hiszik és emiatt halogatják).

 Az elmúlt évben akarva akaratlanul is láttam a világot egy olyan hetvennégy éves szemével, aki már búcsúzott tőle. Az elvesztésétől való félelem arra késztetett, hogy lássam, amit ő lát, mindazt, amit hátrahagy. Hogy megkérdezzem tőle milyen volt..  Ha a papára gondolok, aki élete utolsó tíz évét a családja körében, jórészt a kertben töltötte, locsolással, levélsöpréssel, a kutyák gondozásával, a dédunokáival játszva, akkor azt érzem, hogy ez jó, nagyon is jó, és majd egyszer én is szeretnék részesülni belőle. Bár sokan vigasztaltak azzal, hogy milyen szép kort ért meg, az általános gondolkozás szerint ő már nagyon öreg volt, de mi egyáltalán nem éreztük azt, hogy  hetvennégy évesen ő már olyan idős, hogy nincs itt dolga, feladata és szerepe közöttünk és ezzel maga is így volt. Milyen jó volt és mekkora segítséget jelentett, hogy ott van a dédi, aki mellett át lehetett menni boltba, elmenni mosdóba vagy gyors összedobni az ebédet és megteríteni, amíg vele vannak a gyerekek. Sokszor óriási könnyebbség volt önmagában a jelenléte is, át lehetett menni boltba, elmenni mosdóba vagy gyors összedobni az ebédet és megteríteni, amíg vele vannak a gyerekek. ÉS ahhoz, hogy mindez megtörténhessen és így lehessen a nagymamáim bizony jó korán kezdték, hiszen a tizenéves koruk végén szülték a szüleimet. Bár ez némileg korai volt és sokmindenben talán nem is volt részük, ami az én életemet teljesebbé teszi, az biztos, hogy olyan ajándékot adtak nekünk és a mi gyerekeinknek, a későbbi generációnak, aminek egy darabig ők is részesei lehettek. Mamákat és papákat, dédiket és ükiket.

 A papák és mamák, akik jönnek, játszanak, segítenek, nyaralni megyünk velük felbecsülhetetlen hátteret jelentenek a kis családunk működéséhez.

A késői családalapítás másik hátulütője, hogy kimaradnak azok a gondtalan évek, amikor az ember már nem túlságosan fiatal, de még nem is túl idős ahhoz, hogy utazzon, világot lásson és  a családalapítás, gyereknevelés, egzisztenciális háttér kialakításának felelősségteljes évei után a figyelme, és kapacitása újra önmaga felé fordulhat és immár élvezheti nevelése gyümölcsét, a felnőtt gyermekei társaságát. Nekem nagy élmény felnőttként a szüleimmel utazni, szerintem ők is örültek, hogy végre megnézhetnek egy templomot vagy egy várost anélkül, hogy bármelyikünk nyekeregne mert éhes, szomjas, fáradt és ahogy egyre nagyobbak lettünk úgy váltak az utazások igazi közös szellemi, kulturális élménnyé a viszonyunk pedig egyre barátibbá. Jó lenne nem kimaradni a gyerekeink felnőtt életéből, részesülni abban az élményben, hogy a barátaik lehetünk, együtt borozunk, utazunk és egyenrangú partnerként élvezhetjük a társaságukat. Megérni, amikor majd ők mutatják meg nekünk a kedvenc éttermeiket, boltjaikat, ők javasolnak filmeket és helyeket.

Szóval már nem annyira félek az évektől, sőt nagyon remélem, hogy megadatik az, hogy Ricsivel együtt öregedjünk meg, lássuk a gyerekeinket is szülővé és nagyszülővé válni. Jó érzés, úgy gondolni az ötvenre mint a húszas éveim elejére, egy igazi gondtalan, felelőtlen létre, ha nem is annyira, mint akkor, de a mostaninál jó eséllyel egyszerűbb és nyugodtabb lesz. A színésznők életkorát is csak hébe-hóba ellenőrzöm már és igyekszem megélni és örülni annak, hogy most és itt harmincegy éves vagyok.