Didi papa

Van egy hangszín, amiből az ember tudja, hogy rossz hír lesz, amit mondani fognak. Talán még a telefon is másképp csörög. És amikor végre kimondják az akadozó szavak, amire az ember számított, amit tudott, mégis megrendül,  összetörik, mert erre nem lehet felkészülni. Egyszerűen nem hiszi el, hogy bekövetkezett, hogy az élet tényleg véges, hogy valakit, akit nagyon szeret többé nem láthat, nem hallhatja a hangját, nem érintheti meg, nem kérdezheti meg valamiről mert ő már nincs, nincs, nincs, és ez ellen semmit nem tehet, mert visszavonhatatlanul és megváltoztathatatlanul meghalt. Erre nem lehet felkészülni. Éppen olyan felfoghatatlan, mint a születés. Ott rugdalózik, él velünk, bennünk  szimbiózisban egy kisbaba, érezzük, tudjuk, látjuk az ultrahangon, és amikor eljön az idő, a születés pillanata, mégis meglepődünk, a legnagyobb csoda, hogy megtörténik. Ahogy a halálnál is.

Az élet pedig kegyetlenül pereg tovább. A napok mennek, mintha semmi sem történt volna. Reggel felkelünk, a kukásautó elviszi a szemetet, a mosogatógépet sóval kell feltöltenem, a telefonom csörög. Meghalt valaki, aki nélkül nekünk tovább kell élnünk, és minden ugyanúgy megy tovább a megszokott módon. Ez valami megmagyarázhatatlan okból szomorúsággal tölt el. Talán mert ilyenkor érzem, hogy az örökkévalóságban mennyire apró porszem egy emberi élet. 

Hetvennégy éves volt. Sok vagy kevés? Ha arra gondolok, hogy már öt éve beteg volt, az udvaron túl nemigen járt és még itt lehetett volna akár tizenöt-húsz évig közöttünk, láthatta volna felnőni a dédunokáit és megszületni azokat, akik még nincsenek közötünk, így nézve kevés, nagyon kevés. 

Amikor másfél évvel ezelőtt kiderült, hogy nagyon beteg, áttétei vannak, emlékszem nyár volt és a hársfa alatt ücsörögtünk vele a leleteit nézegetve, próbáltunk a benne álló ítéletnek, elviselhető jelentést adni. Sírt. Amikor nem látta mi is. Megkérdezte anya, mitől fél a legjobban. Azt válaszolta, hogy a fájdalomtól és attól, hogy kórházban hal meg. Anya megígérte neki, hogy nem fogja hagyni, hogy kórházban legyen és azt is, hogy a fájdalom miatt ne aggódjon, csillapítani fogjuk.

 A gyerekek imádták. “Didi-didi” - futott hozzá Ruben, “didi gyeje vicca, csücsüsz vicca”, hívta, amikor felállt mellőle. Rubinnak hívta. Eleinte azért mert nem tudta megjegyezni a szokatlan nevet, később pedig már így maradt. “Na mi van Rubin, mi a fenének sírsz” - kérdezte azon a szeretetteljes hangon, amit csak a gyerekekkel használt. Itt a fülemben a hangja, tisztán hallom: “Rubin felébredt már?”

A képeket rendezgetve, hihetetlennek tűnik, hogy már nincs velünk és ami  az életünk mindennapi része volt, az innentől halványuló emlék lesz csupán. A kanapén Rebekának mesét olvas, kockából építenek. Leveleket söpörnek, gesztenyét gyűjtenek az udvaron. Ruben és Rebeka az asztalnál lábujjhegyen nézik, ahogy ebédel. Rebeka odaadja neki a rajzát. A nyugágyban pihen, a gyerekek mellette homokoznak. Kibont egy túrórudit Rebekának. Tartja a zsákot és Rebeka dobálja bele az összegereblyézett leveleket. Aztán már nem is nézem a fényképeket, anélkül is peregnek előttem a képek, az emlékek: Ruben egy pléden fekszik a fa alatt ő pedig egy széken ülve fölé hajol és bohóckodik neki. A gurgulázó kacagásra mentem ki.  A kerti székben pihen és Rebeka hordja a lábára a homokot. Gyógyítja – hangzik a magyarázat. A hintánál ül a kis sámliján és felváltva lökdösi a gyerekeket.      

Én meg fotóztam és videóztam őket. Tudtam, hogy ez sajnos nem lehet sokáig így és azt hittem majd  tovább tart, megmentek valamit a jelenlétéből, a hangjából, a szeretetéből.. Félek, hogy nem fognak emlékezni majd rá… erre a pár évre, ami a dédapjuknak jutott belőlük, az emberre, akiknek ők jelentettek mindent, annyira szerette őket. Hát ezért örökítettem meg, amit tudtam. És igazán könnyű dolgom volt velük. A rozsdaszínű gesztenyefák alatt, ahogy lelkesen gereblyéztek, hemperegtek a levélhalmokban, a dédi mindig talált nekik egy újabb szem gesztenyét, amit a tenyerébe fogva megmutathatott a két odahajoló fejecskének. Lassú pillanatok voltak és szépek. Teljesek. Nem kellett nagy művésznek lenni ahhoz, hogy jó képeket készítsek, bearanyozta őket az őszi nap és a múlandóság érzése. Feküdtem a fűben kezemben a géppel, hogy mind beleférjenek az objektívbe. Éreztem a fák kopár ágai között átsütő nap melengető sugarait az arcomon, a lehullott levelek földdel keveredő fanyar illatát, és néztem őket. Csodálatos volt és mégis átjárt a szomorúság. A jelen könnyed és szép perceire visszavonhatatlanul rányomta béllyegét az elmúlástól való szorongató félelem. Vajon meddig még? Itt van és mégis szinte hasogat a hiánya. A jövő őszből, a következő nyárból. Az elkövetkező életünkből. 

Az utolsó felvételt egy októberi reggelen készítettem róla. Lementem a konyhába kávét főzni, a gyerekek még aludtak. Kinéztem a teraszajtón gyönyörködni a reggelben. A lélegzetem páraként úszott a levegőben. A sárgába borult udvar visszaverte a szikrázó napsugarakat és fény áttörte a fűről felszálló ködöt. Ő pedig ott állt a teraszon, seprűvel a kezében, görnyedt háttal és söpört. Ahogy minden reggel tette. Hallom, ahogy csoszogva jön-megy, viszi magával a vödröt és komótos mozdulatokkal húzza végig a cirokseprűjét a járdán. Összefacsarodott a szívem. Úgy ahogy voltam pizsamában, mezítláb kirohantam a teraszra. Tudtam, hogy egy esélyem, van, mert ő nem fog pózolni. Sikerült elkapni. Egyenesen belenézett a kamerába, egyik kezében a lapát volt, másikkal a seprűn támaszkodott. Áramütésszerűen futott át rajtam a gondolat. Hogy úristen el fog menni. Itt fog minket hagyni. 

Egy hét múlva ágynak esett. A szüleim épp elutaztak és így mi voltunk vele. Hangosan jajgatott a fájdalomtól. Bármit megtettem volna, hogy segíthessek rajta, de valójában tehetetlen voltam. Törölközőket melegítettem és betekertem vele. Meleg lencse párnát raktam a hátára. Nem tudom, hogy pontosan hol fáj, milyen jellegű a fájdalom, mit érez az ember ha rákos. Azt láttam csak, hogy kegyetlenül szenved. Akkor azt hittem, vagy így utólag inkább, azt akartam hinni, hogy csak becsípődésről van szó, őt és magamat is megnyugtattam, hogy múló fájdalom, biztos meghúzta magát. Elhittük. Megsimogattam a kezét, és rám mordult, hagyjam már békén. Nehéz volt vele lenni, nem hagyta, hogy osztozzunk a fájdalmában, a félelmeiben. Nem olyan volt, mint a filmekben, ágya mellett ülős, kézfogós, homloktörölgetős napok. Egyedül feküdt a szobában, igényelte a közelségünket, mégis idegesítettük. 

Napi többször hívtam az orvost. Kijött, és nem igazán tudott mit kezdeni vele. Dühös voltam rá. Miért nem tesz valamit. VALAMIT.

Nemsokára kórházba került. Bementem meglátogatni ott feküdt, deréktól lefelé nem érezte a testét és mindenki az emésztéséről, a beleiről, a vizsgálatairól beszélt. Arról, hogy a teste, hogy mondja fel a szolgálatot napról, napra. Orvosok jöttek és mentek, én meg Rebeka rajzát szorongatva csak álltam az ágy lábánál és úgy éreztem, hogy haza akarok menni, és őt is haza szeretném vinni innen. Nem értettem, hogy miért van ott, egyáltalán mi értelme ennek az egésznek.. Meggyógyítja? Jobban lesz tőle? Akkor meg miért nem mehet haza és hagyják békén, miért kell intézményesíteni a halált, miért nem lehet hagyni, hogy menjen végre a maga útján... Éjjel röntgenre vitték, béltükrözték és még ki tudja miken esett át teljesen hiába, hogy papírunk legyen arról, amit úgyis tudtunk mindannyian. 

Hazavittük. 

Morfiumadagolás. Adagolás? Miért, túl lehet,kérdeztem? - Igen, mondták. - És akkor mi történik? - Meghal. -Miért így nem? 

Az az érzésem, hogy néha egyszerűen nem hagyják elmenni az embereket, amikor eljön az idejük. Még egy kezelés, egy gyógyszer, egy terápia. Pedig lehet, hogy kegyesebb, méltóbb lenne ha pár hónappal előbb mennének el, de mindezeket kihagyva, megőrizve a testük integritását. Ezt gondolom én, harmincévesen, egészségesen. De persze nem tudhattuk, senki sem tudhatta, hogy mennyi van vissza, és jó volt ez az elmúlt öt év, és jó, hogy tanúja lehettet annak,  hogy férjhez mentem és gyerekeim születtek. Ő meg didi papa lehetett. Sok szép pillanatot, napot, hetet tölthettünk együtt, és ha erre gondolok mégiscsak hálás vagyok a kezelésekért. Egy kivételével az összes felajánlott lehetőséget kérte és végig is csinálta. Nem akart meghalni, ragaszkodott még az utolsó, szenvedéssel teli, fájdalmas, ágyhoz kötött léthez is. Amikor éppen jól volt, azt tervezgette, hogy milyen jó lenne tavaszra felülni legalább. Megrendítő volt látni, hogy mennyire élni akar és mennyire nem néz szembe a valósággal. Így nekünk sem volt más választásunk. 

Pedig szerettem volna elmondani neki sokmindent, elbúcsúzni. A filmekben és a könyvekben a haldoklók többnyire beletörődőek a sorsukkal, búcsúzkodnak, leveleket írnak, beszélnek a halálukról. Az életben nem ezt tapasztaltam. Rettegnek, nem néznek szembe a helyzetükkel, felváltva vannak a letargia és düh állapotában. Éppen úgy, ahogy én is éreznék. 

Álltam mellette, nem kért semmit, nem akart semmit, pedig bár tehettem volna valamit, bármit, egy pohár vizet tölteni, megigazítani a párnáját.. akármi jó lett volna. De csak ott álltam, és nem tudtam mit mondani. Közénk állt a hallgatás. Nem éreztem őszintének a jelenlétemet sem. Képtelen voltam úgy viselkedi mintha nem lenne baj. Úgy tenni, mintha nem haldokolna. Egy alkalommal, amikor nála voltunk Rebeka megkérdezte, hogy "anya a dédi papa mikor megy fel az angyalok közé?" Megdermedtem. Ott a beteg előtt, aki nem akar meghalni és tudomást venni arról, hogy haldoklik, ilyen kíméletlenül fellebbenteni a leplet, az illúzióról. Azt mondtam neki, hogy még nem és egyszer mindannyian felmegyünk majd, azt senki sem tudja mikor. Mekkora hazugság. Egyedül Rebeka tudott őszinte lenni, mégha tapintatlan és kegyetlen is volt ez a gyerekőszintesége. Bár tudnánk mindannyian ilyen természetességgel és egyszerűséggel szemlélni a dolgokat. A halált.

Szerettem volna magamhoz szorítani és elmondani, hogy mennyit jelent és, hogy mennyire fog hiányozni. Hogy bár nem járok temetőbe, még halottak napján sem, de ezentúl fogok, mindig el fogok menni, ne féljen sosem felejtjük el. 

Talán csak nekem lett volna jó.

De nem akartam, nem tudtam arról beszélni mi lesz tavasszal. Így az elmúlt hónapban már nem tudtunk egymásnak semmi fontosat mondani. Vigaszul,  ott van helyette az elmúlt harminc év.

Nem tudom elfogadni, egyelőre nem, hogy többé nem lesz ott, a fehér zsalugáterek mögött, a szobájában. Pár nappal a halála után süteményt szelek és egy villanásnyi időre elfelejtem, hogy nincs és vinni akarok belőle neki, ahogy mindig is szoktam.  Amikor megérkezünk köszönni szeretnék, bemenni hozzá. 

Mennyi időnek kell eltelnie, hogy ne fájjon ránézni az ajtajára, a gereblyéjére, a seprűjére, amelyek mintegy mementói annak, ami már nem lehet. Mennyi ideig fogom tisztán látni az arcát, ha rágondolok, hallani a hangja árnyalatait? Emlékezni a beszélgetéseinkre?

Nem csak ő halt meg, hanem vele együtt  a gyermekkorom egy olyan része is, aminek a mamán kívül már csak ő volt tanúja. Vele együtt halványabbá váltak a mélykúti házban töltött gondtalan napok, amikor az idő fogalma nem jelentett semmit, amikor azt hittem, hogy felnőtt annnyira sok év múlva leszek, hogy felfogni sem tudom, ahogy Rebeka mondaná “olyan sok idő múlva, hogy el sem tudjuk képzelni?” Nem tűnt annyinak. Nézem őket a mamával a képeken, két oldalról tartják a füles mózeskosaramat, háttérben a virágzó aranyeső és a régi ház,  az első unoka felett érzett büszke mosollyal néznek a kamerába.  Negyvenhárom éves azon a képen, a mama negyvenöt. Milyen fiatalon lettek nagyszülők és mégis ennyire volt elég..

Bár tudnék őszintén hinni abban, hogy ő már egy jobb helyen van. Számomra a világ minden borzalmával együtt is az elképzelhető legjobb hely. Remélem, hogy tévedek.