Zsinórban betegek vagyunk több, mint két hete. Rebeka kezdte, magas lázzal és utána kitartó náthával, köhögéssel. Aztán Ruben és én majdnem egyszerre átestünk a hányós-hasmenéses víruson, majd másnaptól kezdődött nála is a magas láz és folytatódott a náthával. Végül maradt a köhögés, de ez épp elég, hogy éjszaka többször felébressze Rubent és így engem is. Kiszámoltam, november 15. óta egy hét volt, amikor tudtunk aludni minden éjjel. November 8-án kapta meg Ruben az mrr védőoltást, ami után nyolc nappal papírforma szerint jelentkezett a mellékhatás alvászavar formájában. Hat hét éjszakázás következett, felébredt, szemmel láthatólag nem volt álmos, mosolygott, nevetgélt, mondókázott, számolt az ágyában én pedig az idegösszeomlás szélére kerültem, ugyanis az eddig ügyesen kialakított és fenntartott rendszerünket, amit az elmúlt egy évben a heti ötszöri huszonnégy órás egyedüllétre kialakítottam velük, teljesen felborította. Kialvatlanul, néha negyvennyolc órán át alig pár óra alvással nem bírtam türelemmel a gyerekek visongását, ami máskor egyáltalán át sem lépi az ingerküszöbömet az most az őrületbe kergetetett. A háztartás ellátása, bevásárlás, mosás, napi kétszeri ételkészítés, a vele járó elő és elpakolás, játék, levegőzés - egyszerűen meghaladta az energiáim mindezek koordinálása és összetartása, úgy éreztem minden szétesik. Aztán szépen lassan visszaálltak az éjszakák. Miután megbizonyosodtunk róla, hogy nem a foga jön, nem a füle fáj és úgy egyébként minden rendben van vele, egyszerű alvászavarról van csupán szó, amit vélhetően megnehezített, hogy nem is megfelelően kezeltük, hiszen amikor azt gondoltuk baja van és azért ébred fel, illetve nem akar (tud) elaludni (bár én meg voltam győződve, hogy nem fog vagy fülfájásról van szó, láttam rajta, hogy se fizikai se lelki gond nam gyötri éjszakánként csak nem álmos) dajkáltuk, fényeket kapcsoltunk, nurofennel és nyugtató kúppal tömtük, elkentünk egy tubus dentinox gélt a fogára. Rossz szokásokat vettünk fel és majdnem mindent, de mindent sikerült elrontanunk, amit a születése óta tökéletesen jó alvó gyereknél el lehet. Amikor túl voltunk egy fülészeti vizsgálaton és a fogász barátuk is megerősítette a gyanúmat, miszerint biztos, hogy nem a foga bántja, minden sziruppal, cseppel, kúppal leálltam és elkezdtem úgy kezelni, hogy aludni kell és kész. Egy ideje már csak rutinból ébredt, az álmatlanság elmúlt szerencsére, be kellett menni és megsimogatni, inni kért és futottuk az ilyenkor szokásos köröket, de mindezt félálomban és utána rögtön visszaaludt. (Előtte heteken át éjszakánként órákig ült az ágyban és nem tudott aludni). Na mire végre minden rendeződött és magától helyre állt az alvászavar, egy hetet fellélegezhettem és elkezdődött a betegség. És persze, ahogy az a betegségeknél lenni szokott, újra nem alusszuk át az éjszakákat.
Az élethelyzetünk miatt egy ilyen hetekig tartó betegség sok egyéb olyan járulékos dologgal járt, ami nem egyszerűsítette meg a mindennapjainkat. Ha valamelyik lázas volt, akkor nyilván nem tudtunk elmenni ebédelni, de nem tudtam bevásárolni sem, hogy főzzek, de ha valahogy mégis sikerült volna , akkor is reggel fél tízkor keltünk rendszerint, mivel éjjel esetleges volt, hogy mennyit vagy, hogy egyáltalán tudtam-e aludni, reggel képtelen voltam időben felkelni, velük együtt keltem. Fél tizenegy volt mire megreggeliztünk és délre sehogyse tudtam ebédet prezentálni, akkor sem, ha lett volna miből. Ha nem voltunk nagyon oda, akkor lementünk a városba ebédelni, vagy kihúztuk a hétvégéről csomagolt étellel, egyszer eljött anya egy egész napra, kivett szabadságot mikor már harmadik napja szinte egyáltalán nem aludtam éjjel és én is lebetegedtem. Aznap ő hozott ebédet a városból. Valahogy mindig volt, napról napra oldottuk meg a felmerülő problémákat. Kreatívan, kis segítséggel, kicsit az elveim feladásával (miszerint nem hagyom magukra őket egy percre sem, nem néznek mesét). A levegőzés is megoldhatatlan volt az éppen egészséges gyerekkel, mert a másik miatt otthon kellett maradni. Gyógyszertárba kellett volna menni, DM-ből kellett volna ez az, kiflit, kenyeret venni reggelire, vacsorára - mindezek a mindennapi dolgok, amiket könnyedén elintézünk séta közben, hirtelen kihívást jelentettek. Egyszer átmentem kisboltba úgy, hogy mesét néztek, ami nálunk igencsak ritka, sőt Ruben esetében példa nélküli, egy kivétel van ezalól, a fodrász, de az is kettő alkalom volt a két év alatt. De nem volt mi tenni, muszáj volt valamit ebédre adnom nekik és a palacsintához kellett a tej. Négy perc volt az utca végén álló kisboltba biciklivel megfordulni, de leizzadtam, hogy itthagyom őket ennyi időre is. Az egyébként nagyon buzgó gyerekorvosunk, aki eddig mindig házhoz jött egy mérésért is akár, épp mostantól nem volt hajlandó házhoz jönni, mert ő is beteg volt, a gyereke is beteg és a rendelőben is sok volt a beteg, így kénytelen voltam Rubent egyszer elvinni hozzá, egyszer meg Rebekát is, ami majdnem megoldhatatlannak bizonyult mivel a nagyon baráti rendelési idők összeegyeztethetetlenek vagy a délutáni alvással (ami szent, főleg ha betegek) vagy azok munkarendjével, akikre rá tudnám bízni azt a gyereket, aki épp nem beteg és nem akarom magammal cipelni az influenzás betegekkel teli orvosi rendelőbe.
Az első pár nap nyűgösséget leszámítva, amikoris egy bizonyos hangszínen folyamatosan nyüszítettek, ha éppen nem az ölemben ültek, hihetetlenül jól viselték a betegséget. Ruben, amikor éjjel felkelt a hányásra, olyan édesen, kedvesen viselte, hogy azt hittem megzabálom, amikor újra és újra és át kellett tetőtől talpig öltöztetni, az ágyneműjét lehúzni ő pedig még nevetni is képes volt, amikor demonstráltam mi a teendő a tállal, amit az ölébe raktam. Az összes alvós plüsse, kispárnája, bogárkája, rongyija mosásra szorult és mással kellett pótolnom azon az éjszakán. Megértő volt, nem ellenkezett, sápadtan ült egy lavórral az ölében a kis fotelban és az álmosságtól leragadó szemekkel türelemmel várta, hogy Rebekánál is végezzek, mert aznap éjjel ő is felébredt, belázasodott szegény. Rebeka is megértő volt, szépen visszafeküdt miután megmértük a lázát és kapott szirupot, mondtam neki, hogy Ruben nagyon rosszul van és szüksége van rám, vissza kell mennem hozzá. Gond nélkül visszafeküdt és elaludt. Rubennel még két órát virrasztottunk, hogy a hányás csillapodjon, majd hajlandó volt egy másik macival és apa kispárnájával elaludni. Édesem.
Antibiotikum. Elmentünk az orvoshoz mert Rebeka bár napközben már jól volt éjjelente felszökött a láza és a doktornő mondta, hogy azért látni szeretné. Azt javasolta, hogyha éjjel megint lázas kezdjem el az antibiotikumot. Ez volt a hatodik nap, szerintem egyértelműen javult az állapota. Azon az ominózus hányós éjjelen felébredt és melegnek éreztem. Valószínűleg mivel Rubenre koncentráltam és fáradt is voltam és már nagyon-nagyon szerettem volna, hogy legalább az egyik meggyógyuljon és valamiért azt gondoltam, hogy attól majd gyorsabb lesz, nem a jó döntést hoztam meg, beadtam neki az antibiotikumot. Nem volt magas láza, nem mértem, kézzel is érzi azt egy anya, hogy nagy a baj vagy nem vészes. Ha vészesnek érzem, csak akkor mérem. Így beadtam a hetedik napon. Amit már reggelre megbántam de nem volt mit tenni az antibiotikum kúrát nem lehet félbehagyni, végig kell szedni. Szuper. A négyéves lányom életében másodszor kapott antibiotikumot, egy hét nap alatt természetes módszerekkel átvészelt, már-már meggyógyult betegség után, még ezzel is terheltem a szervezetét. Nagyon mérges voltam magamra. És az orvosra is. Miért is kellett elvinnem, amikor pontosan láttam, hogy minden rendben. Okosabbak nem lettünk, csak elbizonytalanított a nála tett látogatás. Megfogadtam, hogy többet félig meggyógyult gyerekkel ha addig nem jutottam el, azután már nem fogok orvoshoz menni, ha a nehezén már túl vagyunk. Én látom milyen, amikor rosszul van, én tudom milyen amikor már gyógyul, más még talán nem is veszi észre csak én tudom, hogy az a csalfa mosoly a reggeli ébredéskor és az a délelőtt elmajszolt keksz már a gyógyulás útján megtett első lépések. Még akkor is ha esetleg belázasodik. Utána találtam meg a lázcsillapítási protokollt, ami szerint ilyen hőfoknál a még lázat sem kellett volna csillapítani, nemhogy antibiotikum kúrát elkezdeni. Amikor a hányós-hasmenéses vírus után egy nappal elkezdődött Rubennél is a magas lázzal, náthával járó betegség, felhívtam az orvost, hogy ne kezdjem-e el nála is egyből az antibiotikumot. Mert vagy most elkezdem és kihagyom a természetes utat, egy hét kivárás után nem szeretném, ahogy Rebekánál is történt. Szegény Rubennek egy nap múlva volt a második szülinapja és annyira sajnáltam, hogy ennyire rosszul van. Segíteni akartam. Mondta, hogy rám bízza. Meg, hogyha gondolom vigyem el hozzá szívesen megnézi. Ő nem tud jönni. Én meg úgy látta jónak, hogy nem megyek ki a negyven fokos lázas gyerekkkel, a minusz tíz fokba és vezetek el a város másik végébe a jéggel borított utakon. Így maradtunk. És végül nem adtam be az antibiotikumot, ami jó döntésnek bizonyult. Nem tudom mekkora az összefüggés, ha van egyáltalán de Rebeka még mindig köhög, nehezen jön ki belőle, Ruben már legalább olyan jól van, mint ő antibiotikum nélkül. A lázcsillapítási protokoll elolvasása után pedig felhagytam az agresszív lázcsillapítással is. Eddig éjszakára rutinszerűen adtam, nehogy felkússzon, most csak akkor ha felébredt és nagyon lázas volt. Este a fürdőkádba langyosabb vizet engedtem a szokottnál, ez is elég volt, nem kellett hűtőfürdőzni, ami a gyerekkori rémálmom volt. Ha beteg vagyok engem mindig ráz a hideg az egyszerű fürdéstől is, vacogok tőle és csak még lázasabb leszek, sőt, könnyen ájulás közeli állapotba kerülök tőle. A hűtőfürdőre gondolni sem merek... Éppen ezért, amikor nagyon rosszul érezték magukat ki is hagytam az esti fürdést, amikor kicsit bágyadtak, kicsit lázasak, akkor az esti rutint követve egy langyos fürdő úgy látom jót tesz nekik. Csak a fürdés időpontjában vagyok hajlandó ennek kitenni őket, és akkor is ennyire, hogy langyosabb a fürdővíz. Napközben, éjjel nem fogom levetkőztetni és langyos, ne adj isten hideg vízbe tenni őket (ami megjegyzem akkor sem kíméletes, ha lassan hűtik le, anyukám mindig lassan hűtöttele és csak langyosra így is pokol volt) mert biztos, hogy attól csak sokkal rosszabbul éreznék magukat. A protokoll is kizárólag közérzet javítás érdekében javasolja a hűtőfürdőt, így teljesen megnyugodtam az eddigi gyakolratom helyességében.
Jobban vagyunk, csak ez a fránya köhögés múlna már el. De ahogy vízszintesbe kerülnek kezdődik. Déluténi alváskor és főleg éjjel. A bal zsebemben Rebeka zsebkendője, a jobban Rubené. Az összes kanalunk elfogy délre a mindenféle szirup és calcimusc és pempő beadásával. Annyit hagyok ott a gyógyszertárban ami az egész heti étkezésünkre elég (lenne) és Rebeka azt hitte, azért nem jöhet velem Budapestre megnézni hol lesz a házunk, mert "a telk, elkapja a betegséget". Az orvosságokat imádják, ha azt mondom gyertek kaptok szirupot, egy "jaj de jó" kiáltással Ruben már ott is van, ez egy kicsit aggaszt, de a jelen helyzetben kifejezetten praktikus. Emléksze annak idején az öcsémnek a konyha plafonra kellett zseblámpával világítani és úgy csempészték bele a szájába a lekvárba és mindenbe rejtett orvosságokat. Éppen elég küzdelem a szemcsepp és az orrszívás Rubennél, legalább ez könnyen megy.
Vettem a piacon méhpempőt, csodaszernek tartom.
A következő oltást Ruben tavasz előtt nem kapja meg. De nem ám.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése