Nyilván minden szülőt elfogja néha a szorongás, hogy a gyerekei felnőnek, kirepülnek és akkor aztán mi lesz velünk... Ennek egy még félelmetesebb verziója, hogy a gyerekünk felnő, kiröpül és elköltözik majd a világ másik végére, nem csak tanulni, hanem majd ott fog férjhez menni (kapcsolatot kialakítani?) gyerekeket szülni, a mindennapi életét tőlünk távol kialakítani és élni. Sok ember ennek kifejezetten örül, sőt mi több, jó pár szülőt ismerek, aki kifejezetten erre bíztatja, ösztönzi a gyerekeit, ebben látja a garanciát arra, hogy jobb életük lesz. Nem véletlenül jut eszembe ez a lehetőség, hiszen reálisan nézve erre nagy esély van, a mai globalizált világban bárhol élhetünk, dolgozhatunk, tanulhatunk.
Azt hihetnénk, hogy ez az emberi kapcsolatokra csakis jó hatással van, hiszen akár a világ másik feléről is ingyen kommunikálhatunk egymással, képeket oszthatunk meg, skypeolhatunk, videotelefonálhatunk, nem jelent nagy változást, ha valaki külföldön él. A távolságok a technikának köszönhetően áthidalhatóbbak, de ez csak illúzió, a gyorsasággal egyúttal felszínesebbé is vált a kapcsolattartás, ki ír ma például már hosszú, tartalmas levelet? Egy kiadós levél, amit kézzel írtak, megcímeztek, átgondoltak többet elárulna arról, hogy vagyunk, mint egy sietős telefon, vagy sms. Régen ha valaki látogatóba indult, akkor hetekre ment, ma már gyorsan és könnyen lehet utazni, ezért alig töltünk valahol huzamosabb időt, hiszen a világ másik feléről is meg lehet fordulni pár nap alatt.
Az, hogy kinyílt a világ, hogy elérhetőbb lett minden és mindenki, sok esetben paradox módon az emberi kapcsolatok rovására megy. A családtagok egyre távolabb kerülnek egymástól, nem csak térben, hanem, lélekben is, világnézetben is, elsodródnak egymástól. Sokan nagyon hosszú utat tesznek meg otthonról és mikor hazamennek, már nem lelik egykori önmagukat. Régen az emberek nagyrészt ott élték le az életüket, ahova születtek, ami lehet, hogy nem volt annyira izgalmas, de sok szempontból praktikus volt, a családtagok összetartottak, számíthattak egymásra. Az utazás jó dolog, világot látni nem csak élvezetes, hanem hasznos is, hiszen a világnézetünk tágul. De miért kell feltétlenül ott maradni? A mesékben is mindig elmennek világot látni, mesterséget kitanulni és esztendőre, vagy háromra hazatérnek és a falujukba telepednek végül le. Sokáig vaciláltunk a férjemmel, hogy Bécsbe költözünk, és ez, főleg az ő részéről, máig sem tekinthető lezárt kérdésnek. Szeretjük mert számunkra a tökéletes város, mindenhova lehet biciklivel közlekedni, tele van parkokkal, kulturálisan nagyon közel áll a miénkhez, fejlett, mégis emberléptékű város. A gyerekeink olyan helyen nőhetnének fel, ahol nem csak opera, színház és remek kiállítások vannak, hanem a város közepén lévő erdőben őzek és nyulak is rohangálnak... Vágyom rá? Persze. De tudom, hogy mekkora kompromisszummal is járna és nem vagyok benne biztos, hogy megszeretném kötni.
Talán sokan felhördülnek, de én bizony nem szeretném, hogy a gyerekeim tőlem távol éljenek, hacsak nem létkérdésről van szó. Ahogy sokan önzetlenségnek tekintik, azt, hogy "elengedik a gyereket", nyilván ezt egyfajta önzésnek tartják. Szerintem nem az, hiszen nem gondolom, hogy egyértelműen az a jó, hogy minden esetben az a szerencsés, ha valaki külföldön találja meg a boldogulását. Általában örülni illik, ha valaki olyan szerencsés, hogy külföldön talál munkát, hiszen feltehetően jobb élete lesz. De mit értünk azalatt, hogy jobb? Anyagilag feltétlenül, hiszen sokszor még a mosogatásért is többet fizetnek, mint amennyit nálunk egy kvalifikáltabb munkával lehet keresni (bár így ez egy kicsit azért leegyszerűsített). Jobb az életszínvonal, a kereset, a mindennapi élet nívója. Hozzá kell tenni: Általában. De ezek eddig javarészt még csak mind anyagi szempontok, amelyek természetesen nem mellékesek, de azért van itt más is, amit mérlegelni kell. A családtól, barátoktól távol kell élni, mire ott is kialakulnak olyan szoros kapcsolatok, évekbe, évtizedekbe telhet, ha egyáltalán kialakulnak, a nyelvi, kulturális különbségek ellenére. Az unokák úgy nőnek fel, hogy a nagyszüleik nem részei a mindennapi életüknek, a szülők a családtól izolálva, minden segítséget nélkülözve nevelik a gyermekeiket. Még nem jött elő ez a probléma mert nem olyan régi ez a jelenség, de például hogyan oldható meg több ezer kilométerről, ha az "otthonhagyottak", a szülők, nagyszülők idősebbek lesznek, támogatásra szorulnak? Ha gyakran utazik az ember haza, akkor ott nem fogja magát soha otthon érezni, ahol él, hiszen a szabadidejében rögön pakol és megy. Ha keveset, akkor esetleg az itthoniakkal lesz lazább a viszonya, veszíti el a szorosabb kapcsolatait. Amikor végre hazajön, általában feszültséggel terhelt a várva várt ottlét, hiszen óriási a nyomás, hogy minden érzelmi igényt, kapcsolatot azalatt a rövid idő alatt megéljen, kielégítsen amíg itthon van. Mindenkivel találkozni, mindent elmesélni, együtt lenni... Arra, hogy csak úgy legyen, elengedje magát, általában alkalom sincsen a sok program és találkozó között. Még ha nem is ugyanebben az összefüggésben, de van tapasztalatom a kérdésben, élnek tőlem távol olyan emberek, akik mindennap hiányoznak. Vannak olyan emberek is, akik bár nem a barátaim, ha itt lennének tudom, hogy szorosan részei lennénk egymás életének, így azonban nincs sem tér, sem idő, hogy ez kialakuljon.
Persze a jobb megélhetésen kívül még sok oka lehet, hogy valaki ezt választja, egy szerelem az például megint más, hiszen a legfontosabb emberi kapcsolatok egyike. Ha ezért menne el egyszer Rebeka, azt talán kevésbé bánnám. Természetesen bárhogy is dönt, mi támogatni fogjuk, soha nem fogom visszatartani érzelmi alapon, az pedig, hogy ezt mennyire nem szeretném az én titkom marad. De az biztos, hogy nem fogjuk arra kondicionálni, hogy mindenáron külföldre menjen, egy jobb élet reményében, ugyanis ez szerintem, szerintünk, ebben a formában, így nem igaz. Az élet minőségét ugyanis nem csak a kereset, a munkahely, a karrier vagy a hely határozzák meg ahol élünk, legalább ugyanannyira az emberi kapcsolatok, a család és a barátok, akik körülvesznek, akikre számíthatunk a mindennapokban.
Mást nemigen tehetek, csak reménykedem, hogy családi körben, az unokáimmal tölthetem majd az öregkoromat és nem a skype-on és facebookon (vagy ki tudja mi lesz addigra) keresztül látom őket felnőni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése