A karácsonyfa előtt ülök. Ugyanaz a terítő, ugyanazok a díszek, még az adventi koszorú is tavalyi, ugyanazok a dalok szólnak. Minden olyan volt, mint szokott, meghitt, ünnepi és barátságos. Mégis, érthetetlen módon kicsit szomorú vagyok. Kicsit jobban meghatódtam, a szokottnál jobban megkönnyeztem a szokásos karácsonyi filmünket. Mert egy valami azért mégis megváltozott, anyuka vagyok. Egy évvel ezelőtt már hatalmas pocakkal minden nap várakozással és izgalommal telt, félelemmel vegyes örömmel vártuk, mikor születik meg a kisbabánk. Most meg itt totyog a fa alatt, nyúkál a díszek felé, és már azt is tudja mondani, hogy "cepcep" azaz, szép. Hihetetlen. Itt van a kislányom, csodálatos egy év van a hátunk mögött, akkor miért búsulok mégis? - teszem fel a kérdést vagy századszor magamnak. Hiszen az mégiscsak jobb, jobbnak kell lennie, hogy itt van, mint, amikor még vártuk, mi a baj akkor? Miért érzem olyan keserédesnek azt, ha tavaly ilyenkorra gondolok. Emlékszem miközben anyukámmal beszéltem telefonon, tájékoztatva az eseményekről, Ricsi már az autóba pakolt és mindjárt indultunk a klinikára, arra gondoltam, hogy hogy soha nem fogom elfelejteni milyen gyönyörű ez a reggel. Minden csupa dér és jéghideg volt, kékes-rózsaszínben úszott az ég. Miután ez átfutott az agyamon, rögtön az is eszembe jutott, hogy biztosan el fogom felejteni, annyi más élmény lép majd a helyébe. De minden percre emlékszem, ahogy kiszállunk a kórház előtt, minden olyan élénk és tiszta, mintha tegnap történt volna. Pedig egy éve. Valószínűleg tényleg nem fogom elfelejteni. Olyan szép volt várni, izgulni. A hangulatom valószínűleg annak köszönhető, hogy ijesztő, igen nagyon ijesztő, hogy ilyen gyorsan telik az idő. Tudom közhely, hogy a gyereken milyen jól mérhető az idő múlása. De megtapasztalni teljesen más, hiába van vele tisztában az ember. Óhatatlanul eszembe jut, hogy ugyanígy fogok érezni 10 és 20 év múlva, hogy jövő karácsonykor majd azon könnyezem majd, hogy tavaly még csak itt totyogott... Már korábban írtam, hogy a szülőségben a legnehezebb, feldolgozni a múló idő megállíthatatlanságát, megélni, megragadni a mindennapokat, amelyekben percről percre nő fel a gyermekünk. Még soha nem éreztem ilyen teljesnek az életem, ilyen fontosnak azt, hogy valóban jelen legyek a mindennapokban. Olyan kedves kor ez az egy év. Már gügyög, jön-megy, lehet vele "beszélgetni", odabújik, puszit dob, de még nem bánt, nem szól vissza, nem okoz fájdalmat. Hálás időszak, aranyos és kedves, nincsenek viták, veszekedések vele, amelyek előbb-utóbb kikerülhetetlenek, hiszen a gyereknevelés együtt jár a határok kijelölésével, konfliktusokkal, kell majd nemet mondani, megtiltani neki dolgokat, megszidni és szigorúnak lenni. Úgy érzem, hogy ez az időszak arra való, hogy később, amikor esetleg nem a bájos oldala lesz előtérben, majd töltekezhessünk belőle, hogy még türelmesebbek legyünk vele. Szeretném megőrizni a pillanatokat, amelyekkel nap, mint nap megajándékoz minket. Ahogy a szőnyegen hentereg és hol az egyikünkhöz, hol a másikunkhoz bújik, ahogy a levegőbe dobáljuk és közben hangosan kacag. Ahogy beteszi a kis falatokat a szájába és várja a dicséretet, amikor magában játszik, és közben dudorászik és ritmusra mozgatja a fejét. Amikor a kádban ül és a kacsáival játszik. Amikor nyílik az ajtó és Ő rögtön pápázik, mert tudja, hogy valaki jön vagy elmegy.
Olyan szép és jó minden, hogy szeretném ha az idő megállna egy kicsit és minden így maradna. Annyira tökéletes, hogy egyszerűen hihetetlennek tűnik, hogy még ennél is lehet jobb. Ironikus módon ettől a tudattól, hogy most vagyok a legboldogabb, rögtön el is szomorodom picit. Pedig bőven elég a saját születésnapom elszontyolodni, nem szeretnék ezentúl még Rebekáén is. De nem aggódom, mert mióta anya vagyok egy nagyon értékes tulajdonság birtokába kerültem, ugyanis bármikor képes vagyok jókedvre derülni. Amikor Rebekára gondolok, az olyan pillanatokra amikor mindhárman a földön hempergünk és odabújik mellénk a kis buksiját odadörgölve a miénkhez, tudom, hogy ezek a percek életem legszebb pillanatai, olyan kincsek amelyekre ha rágondolok mindig megmosolyogtatnak. A jókedv és a boldogság ezentúl mindig rendelkezésre áll, nem is tud az ember hosszan szomorkodni amikor egy bűbájos egy éves anyukájaként olyan mókás dolgok várnak rá, mint a lufidobálás vagy tortakóstolás .
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése