"Majd, ha anya leszel..."

Régebben mindig bosszantónak találtam, amikor gyerektémákról beszélgetve azzal próbált meg érvelni valaki, hogy “majd, ha anya leszel meg tudod”, majd akkor meglátom, hogy ez vagy az milyen. Mintha az anyaság akkorát változtatna az emberen, hogy majd gyökerestül megváltozik valamiről a véleménye – gondoltam én. Pedig így van, így lett, de még mennyire! Én vagyok a legjobban meglepve, hogy amiről korábban, akár egy éve még teljes meggyőződéssel gondoltam valamit, annak ma éppen az ellenkezőjét vallom. Ennyit erről és arról, hogy anyaként új ember lesz-e valakiből. Merthogy más vagyok az nem kérdés. És, hogy én mondom-e a barátnőimnek, húgomnak, gyerektelen nőismerősöknek alkalomadtán, hogy “majd, ha anya leszel meglátod”? Persze, hogy mondom. Mert így is van. Én már csak tudom.

Amikor Rebekát vártuk, rengeteget tervezgettünk, álmodoztunk a jövőről, hogy milyen lesz vele az élet. Sokat beszélgettünk arról, vajon milyenek leszünk anyaként és apaként, hogyan fog megváltozni az életünk. Mivel lesz szebb, nehezebb, jobb, hol lesz benne a helye azoknak a dolgoknak, amelyeket most szeretünk, a kényelmes reggeleknek, a randiknak, a színháznak, az utazásoknak, a barátoknak… Gyártottuk a megoldásokat, elképzeléseket, amelyek közül némelyiket valóban megvalósítottuk és az akkori elképzeléseknek megfelelően alakítottunk ki, néhány viszont mai szemmel visszanézve teljesen irracionálisnak tűnik. Ilyen például, hogy ezen a nyáron – azaz, ha “Rebeka másfél éves lesz” – elutazunk két hétre Franciországba. Csak ketten, hiszen másfél év gyereknevelés után ez jár (gondoltuk anno). Most ott tartunk, hogy egy ideje felmerült egy hosszú hétvége lehetősége, de valahogy sehogy sem akar össze jönni.  Nem jó a dátum, vagy túl korainak érezzük, vagy folyton ütközik valamivel, nincs repülőjegy, nem jó a szállás… valójában azonban rá kellett jönnünk: Nem is akarunk elmenni. Az a helyzet, hogy nem, hogy egy hétvégére, egy napra sem szívesen hagynánk itt a kislányunkat, igazság szerint néha úgy érzem, hogy még az is fölösleges, hogy délután rábízom valakire (amikor nagyrészt egyébként úgyis alszik). Szeretünk vele lenni és nem igényelünk szünetet, több napnyit legalábbis semmiképpen nem. Most már tudom, amire korábban nem készülhettem fel, bármennyire szerettem volna, hogy milyen is lesz majd valakit magamnál, magunknál jobban szeretni. Ez az érzés semmihez nem hasonlítható, semmivel össze nem vethető, és semmi más által meg nem tapasztalható, csak ha gyereke lesz az embernek. Addig elképzelheti, töprenghet rajta de a valóság és az álmodozás között ég és föld lesz a különbség. Ő nem az életünk része, hanem az értelme, kitölt és betölt mindent, amit teszünk, így ha el is utaznánk kettesben, már nem lesz ugyanaz, mint amikor még ketten voltunk. Mert Ő itt van, ha pár száz kilométerrel arrébb is, de létezik, gondolnánk rá, hiányozna, már vele alkotunk egy egészet, olyan, hogy mi ketten, a korábbi értelemben már nem létezik többé. Teremthetünk pillanatokat, perceket, órákat, később napokat is, amik kellenek is, szükség van rájuk, de ezekre is azért, hogy utána újult figyelemmel fordulhassunk felé, merülhessünk el a családi létben, mert az életünk ma már erről szól. És ennek örülök. Mert bár ez így nem fogalmazódott meg bennem, de éppen ez az, amire vágytunk. Ha valaki korábban ezt, így elmondja, biztosan vitatkoztam volna, mert kissé ijesztően hangzott volna számomra, hogy olyan, én vagy, hogy mi ketten többé már nem lesz. Szerettem volna családot, csakhogy én úgy gondoltam, hogy van a család, aminek a tagjaként én teljesen független, önálló emberként is létezem tovább, majd megszületik a gyerek és szépen, mint egy kirakó darabja beilleszkedik a rendszerünkbe. Csakhogy ő nem a kirakó, hanem maga a kép, amire mi illesztjük rá a darabokat, a családi életünk részeit. Ha jól sikerül mindenki boldog, ha nem akkor káosz van. Hiába is szeretném kirakni a régi képet, átélni azokat az érzéseket, amikor még ketten voltunk, az már egy másik kép, és sehogy sem illenek rá a jelenlegi életünk kockái. Ezt a képet kell most tehát jól kiraknunk, az ehhez illő darabokat megtalálnunk.

Régebben nem értettem, hogy az anya ismerőseim miért szakadnak ki olyan nehezen otthonról. Hajlamos voltam ezt “befordulásként”, “beszűkülésként” értékelni. Ma már tudom, hogy nem erről van szó, egyszerűen nehéz kiszakítani olyan részt a napból, amikor nincs anyára szükség. Sokminden megoldható nélkülem is, le tudja tenni a férjem, a húgom, a nagymamák is aludni, meg tudja más etetni, tulajdonképpen mióta nem szoptatok egészen jól elboldogul nélkülem is. Gyakorlatilag. És bár semmi racionális vagy tudományos magyarázattal nem tudok szolgálni, egyszerűen csak tudom, hogy én máshogy adom neki az ételt, teszem le az ágyába, vagy simogatom meg, ahogy más tenné, és, hogy neki még jó sokáig erre van szüksége. Rám, ránk. És ezt ki szeretném élvezni, így bizony én is nehezen szakadok el mellőle egy barátnős kávéra, vacsorára vagy bármi másra, ami nem vág össze az Ő napirendjével.

Korábban azt terveztük, hogy Rebeka, ha már nem szopizik, majd hetente egyszer a nagyszüleinél fog tölteni egy éjszakát és az milyen jó lesz, mert lesz egy szabad esténk és reggelünk. Jó is lesz majd biztosan. Egyszer, ha eljön az ideje, de nem most. Bár ha belegondolok, hogy szombaton reggel felkelünk és ő nincs itt, nem reggelizik velünk, nem táncol a járókában, amíg mi a kávét isszuk, és senki nem könyörög kinyújtott karokkal felénk, hogy gyejeee, nem is vagyok már olyan biztos benne, hogy szeretném… Hogy szeretnénk-e ebből kimaradni, csupán 1-2 tovább ágyban eltöltött óráért.  Persze tudom, hogy előbb utóbb jó lesz majd, neki és nekünk is néha a távolság, ahogy minden kapcsolatban ebben is szükség lesz rá. Mikor? Nem tudom. Talán ha már képes kifejezni az akaratát, közvetíteni felénk beszéd formájában, ha már meg lehet vele beszélni, hogy mi fog történni vele és nem csak hozzuk-visszük a mi akaratunk szerint. Gyakran megkérdezik, hogy mikor lesz már fülbevalója, amire már az eleje óta nagyon határozottan tudtam a  választ: Majd ha ő szeretne. Miért is raknék rá egy ékszert, aminek az egyetlen funkciója, hogy aranyosabbnak látjuk tőle, mi és mások, ő ugyanis mégcsak éppenhogy kezdi felismerni magát a tükörben. Ha ezt a tulajdonképpen apróságot így szemlélem, akkor azt érzem helyesnek, ha az Őt érintő fontosabb dolgokban is kikérjük a véleményét. Szeretne máshol aludni? Van kedve ahhoz, hogy néha a nagyszüleinél töltse az estét és a reggelt? Más érzés lesz úgy ketten maradni, ha már ő is szeretne menni és nem csak kiszolgáltatott babaként a mi döntéseink, programjaink miatt kénytelen máshol lenni.

Mindenki azt mondja, hogy gyorsan elmegy ez az idő. Amikor reggel kelni kell vele, amikor csak velünk akar lenni, amikor csak anyát akarja. Most már elhiszem, nem vitatkozom azokkal, akinek nagyobb gyereke van és átélte azt, ami még előttem van. Ezért is igyekszünk kiélvezni ezt az 1-2-3 évet, amíg ennyire függ tőlünk és a közelségünket igényli. Megtalálni benne az örömet és a jót, és nem azon morfondírozni, hogy milyen volt, amikor még reggel nem pelenkáztunk, vagy milyen lenne, ha néha nem kellene…Egy gyerek életében ez az idő meghatározó, kölönösen az első három év mérföldkő. Kettesben lenni most is tudunk, a világot láthatjuk később is, Bécs, Párizs, Barcelona megvár, talán addig a Sagrada Familia-val is haladnak egy kicsit…