Élni és élni hagyni?

Rebeka már egyre tudatosabb és így napról napra tudatosabban szeretne tenni vagy nem tenni dolgokat,  ami számunkra azt jelenti, hogy megkezdődött a nagybetűs nevelés. Ezalatt nem azt értem, hogy beálltunk a szülők sorába, akik egész nap mennek a gyerekeik után és folyton folyvást ismételgetik, "nem szabad". Nagyon egyetértek azzal a felfogással miszerint a valódi nevelés lényege, nem a szó hagyományos értelmében rejlik, az igazi nevelés az együttélés és annak a hatása, ahogy egymással viselkedünk, megnyilvánulunk bizonyos dolgokban. Sokat gondolkoztam korábban is a nevelésről, hogyan miként szeretném majd csinálni és mélységes megkönnyebbülést éreztem, amikor találkoztam Vekerdy Tamás gondolataival a témában, amivel mintegy megtaláltam a tudományos alátámasztását annak, amit egyébként is érzek. Nem csak megnyugtat, hanem rengeteg türelmet is merítek ebből a nevelési stratégiából, hiszen fölösleges idegeskedni olyan dolgokon, amelyek idővel maguktól megváltoznak, beállnak és megkímélem magamat sok teljesen fölösleges szájtépéstől és feszültségtől is. Úgy gondolom, ha együtt étkezünk napi három alkalommal és látja, hogy mi nem dobáljuk le az ételt, egy idő után ő sem fogja. Persze ez nem jelenti azt, hogy hagyom hogy az étellel dobálózzon kedvére, egyszer rászólok erélyesen, másodszorra elveszem az ételt ilyen esetekben és én etetem tovább, de nem idegeskedem vagy csinálok belőle nagy ügyet, mert szerintem nem is az. Vagy mit tegyek, ha csak húst eszik hússal? Eleinte szorongtam, jaj mi lesz, normális ez? Pár étkezés nagyjából azzal telt, hogy próbáltam becsempészni egy kis zöldséget is a szájába, persze nem sok sikerrel. Aztán viszonylag hamar belefáradtam  és azt adtam a szájába, amit kért. Amikor már majdnem elfogyott az egész szelet csirke,  akkor  az esélytelenek nyugalmával óvatosan megpróbálkoztam egy kanál répafőzelékkel, hogy azért elmondhassam, én mindent megtettem. Lám, megette csaknem az egész főzeléket. Azóta is ez a koncepció, azt adok, amit eszik és rendszerint végül mindenből eszik, csak nem abban a sorrendben, ahogy én elképzelem. Néha egészen elképesztő variációk születnek, sokszor a levest eszi utoljára, de múltkor például a desszertként felszolgált gesztenyepüréhez az etetőszék tálcáján lévő tonhaldarabkákat csipegette.

Nevelési elveink közé tartozik, hogy kevés dologra mondunk nemet, de arra határozottan és érvényt is szerzünk neki, ha nem hat másodszorra vagy harmadszorra a felszólítás, akkor eltereljük a figyelmét vagy egyszerűen szituációt változtatunk, tehát egy adott példával élve, elhozzuk a könyvek mellől, amiket éppen pakol. Ez most nagyon átgondoltan hangzik, de valójában ösztönből jövő reakciók, ha látom, hogy a kedvenc könyvem felé nyúl, vagy a beszerezhetetlen magazinomat csócsálná, nyilván tényleg mérges leszek. És ez hat. Szerintem a kötelességszerűen, erélytelen hangon ismételgetett "ezt nem szabad, azt nem szabad..." amellett, hogy hatástalan, egy idő után őrjítő is. Rövid szülői pályafutásom alatt azt figyeltem meg, hogy fontos a hangsúly, az arckifejezés és a ritmus összhangja, ha valamit el szeretnék érni, ha mondok valamit de nem találom el a hangsúlyt vagy nem vágok kellőképpen felháborodott arcot hozzá, azt is mondhattam volna, hogy süt a nap. Számomra a legnehezebb a szigorú arckifejezést elérni, amikor Rebeka olyan huncutul mosolyog a rosszasághoz, hogy legszívesebben felkapnám és össze-vissza puszilgatnám. De persze nem teszem. Csak öt perc múlva. Sajnos így is párszor előfordult, hogy vacsora közben a férjemmel egész egyszerűen kitört belőlünk a  nevetés. Azt is csak nyelvharapással és kemény arcizom munkával bírom ki, amikor megpróbálom rávenni, hogy NE tegye a lábát fel az etetőszékbe, és ő zsivány módón már előre jót szórakozik és mosolyog a reakciómon (ami ezekszerint inkább vicces, szóval még csiszolásra szorul), amikor még csak emeli a lábikót.  Ha végre sikerül felöltenem a szigorú arcot, akkor biztosan Ricsi neveti el magát. Nehéz a bennünk bujkáló mosolyt elrejteni, amikor egy édes két lábon járó kis szeretetcsomaggal él együtt az ember, pedig muszáj megtanulni, és minél gyorsabban el kell sajátítani a fegyelmezési technikát, mert az érzékeny kis radaraival rögtön kiszúrja, hogy valójában nekünk ez tetszik és nem is vesz komolyan. 

A másik problémás szituáció, amikor mászik a könyvek felé, és már előre rázza a fejét és mondja, hogy nemnemnem, majd odaér, feláll a polcba kapaszkodva, felém fordul és a kis mutatóujjával is mutatja, hogy nana (amit szintén tőlem tanult) a fejét is rázza hozzá nagyon komoly arckifejezéssel. Akit ezzel a produkcióval nem vesz le a lábáról, annak kő van a szíve helyén. Itt egyébként hatékonyabbak lehettünk, mert tényleg nem pakol, általában két-három felszólításra magától eljön(mászik) onnan. 

Nem szeretnénk túlzásba vinni a korlátozást, amit lehet megengedünk neki, hiszen azért lássuk be, nincs könnyű dolga a lakásban szabadon közlekedő egyévesnek, nem túl sok mindent "szabad" és kevés dolog igazán "neki való". Hagyjuk, hogy felfedezze a világot, és ami nem jelent rá vagy a kedvenc dolgainkra veszélyt, azért nem szólunk rá. Így voltunk az újságokkal és a könyvekkel is, ugyanis nem pakoltam el az alsó polcokról (főleg, mert nincs hova) és azt is szeretem, ha a dohányzóasztalon ott vannak a legfrissebb magazinjaink. A jó hír az, hogy Rebeka is szereti, különösen a National Geographic újságért rajong, képes fél órát állni az asztal előtt, a kis husi lábain bizonytalanul egyensúlyozva és kitartóan mutogatni a képre, hogy vau-vau-vau. Pár újságot megviselt az érdeklődés, de cserébe eljutottunk oda, hogy bármelyik mesekönyvét, vagy magazint odaadhatom neki, szépen lapozgatja és nézegeti, soha nem tépi szét vagy gyűri meg, legfeljebb egy szerencsétlen mozdulat miatt történik egy-egy baleset. Csodájára járnak a barátok, rokonok és valóban vicces látvány, ahogy a pici lányunk stabil terpeszülésben ül a földön és újságot vagy könyvet "olvas", lapozgatja, összevont szemöldökkel halandzsázik hozzá és az ujjával "követi" a sorokat. 

Sok gyereknevelési személet van, mindenkinél más válik be, hiszen ahogy mi szülők, úgy a gyerekeink sem egyformák. Meglátjuk, hogyan válik be ez "laissez faire laissez passer" nevelési filozófiánk, egyelőre Rebekánál működik és nekünk is jó. Vekerdyt idézve, legfeljebb tévedünk. De legalább megpróbáljuk a szerintünk lehető legjobban csinálni.