A szoptatásról...

Már több, mint egy éve, de mintha tegnap lett volna, olyan friss még az első szoptatás emléke. Behozták szülés után, magamra tettem és ő abban a pillanatban, mint egy kis vákum bekapta a mellem és meglepő energiával szopni kezdett. Óriási megkönnyebbülés öntött el, mert császárral született és féltem, hogy az azonnali testkontaktus elmaradása miatt majd gond lesz a szoptatással. De szerencsére nem volt, olyan energikusan látott neki a dolognak, hogy szinte majd megfulladt és így volt ez innentől minden alkalommal, amikor mellere tettem. Egészen a ma napig, amikoris Rebeka már reggel sem akart szopizni. Olyan gyorsan történt az egész, nem voltam erre felkészülve arra, hogy egyik napról a másikra történik, azt hittem ez egy hosszú folyamat lesz. Egy hónapja szinte még csak szopott, azon aggódtam, hogy úristen ez a gyerek soha nem fog enni, szoptathatom majd évekig, erre egy hét leforgása alatt szinte teljesen abbahagyta. Egy nap alatt elhagyta a napközbeni szopizást, majd pár nap múlva az estit, most pedig már reggel sem szeretne. Hiába próbálkozom, kínálgatom, nem kell neki. Aki szeret szoptatni és hasonlóan van vele, mint én, tudja, hogy ez milyen nehéz. 

Számomra mindig is magától értetődő volt, hogyha gyerekem lesz, akkor szoptatni fogom. Amikor terhes lettem sokat olvastam a szoptatásról és még inkább meggyőződésemmé vált, hogy a szoptatás nagyon fontos, nem csak a baba táplálása, hanem az érzelmi fejlődése szempontjából is, az anya-gyermek kötődésének kialakulásában, minőségében meghatározó szerepe van. Terhesen többször is álmodtam azt, hogy szoptatom, már alig vártam a pillanatot, hogy először mellre tegyem, megtapasztaljam ezt a csodálatos érzést, az intimitás legmagasabb kifejeződését a kisbabámmal. Nem csalódtam, tényleg fantasztikus volt. Ahogy elképzeltem. Persze azt nem képzeltem el, amikor erről ábrándoztam, hogy majd lila lesz a véraláfutásoktól a mellbimbóm és azt is nehezen fogom viselni ha a póló hozzáér. Hogy csillagokat látok az első hetekben, amikor a baba szopni kezd. De mégha nem is szerepelt az álmodozásaimban a fájdalom, tudtam, hogy nem lesz könnyű, számoltam vele. Hiába tettem jól mellre a mellem nem volt hozzászokva ilyen szintű igénybevételhez és a folytonos ingerléshez, természetes volt, hogy amíg megedződik, addig érzékeny. De mindezekkel együtt a természet egyik legszebb ajándékának tartom, hogy a testemből táplálhatom a gyermekemet. Tudom, hogy elfogadónak és megértőnek illik lenni, és manapság a  "nem vagyunk egyformák" felkiáltás mindenre magyarázat, így arra is, hogyha valaki nem akar szoptatni. Őszintén szólva nem tudom megérteni azt, ha valaki nem akar szoptatni annak ellenére, hogy erre egyébként képes volna. Nem állítom, hogy rossz anya, mint ahogy azt sem, hogy aki szoptat az feltétlenül jó, ennél összetettebb azért a dolog. Mindenesetre az én szememben nem a jó anyaság jellemzője, ha valaki nem akar szoptatni.  Hiszen milyen indok elfogadható, állítható szembe azzal, hogy bár a gyermekemnek módomban állna a  legjobbat adni, mégsem adom? Az anyatej, a szoptatás lehetősége egy olyan áldás, amelyben szerencsére a legtöbb anya részesül, nem pénz vagy más szempont kérdése. Nem olyan kérdés, mint amikor arról van szó, hogy megtudja e venni valaki a legjobb gyerekülést, babakocsit vagy joghurtot  gyermekének, otthon tud-e vele maradni évekig vagy sem...  Felbosszant, ha valaki a fájdalommal vagy a praktikummal, kényelmi szempontokkal indokolja azt, hogy miért nem szoptat. A fájdalom kibírható és mellesleg természetes, hiszen a mellbimbó a testünk egyik legérzékenyebb része, még jó, hogy fáj, ha ezt valaki elkezdi csaknem óránként szívni, idő kell hozzá, hogy megszokja az igénybevételt. Bár magam is örültem volna néha, ha egyszer-egyszer megtudja oldani a férjem vagy a nagymama az etetést, mégis úgy gondolom, hogy a szoptatás éppen arra jó, hogy az anya és a gyermeke össze legyen kötve, nem véletlen, hogy a természet úgy rendelte, hogy csak az anya képes kizárólagosan táplálni a csecsemőt. Ez annak az egy emberrel (lehetőleg az anyával) való szoros kötődésnek a kialakítását szolgálja, amely olyan meghatározó az első egy-két évben a kisbaba számára. Ha az anyán kívül rendszeresen eteti más is a babát már az elejétől fogva, akkor szerintem a szoros érzelmi viszony megalapozásának és kialakításának az alkalmait mulasztja el az illető anya. A szoptatás éppen erre van, hogy az első pár hónapban szorosan testi közelségben legyen az anyuka és kisbaba és az anya ne szakadhasson el huzamosabb időre a csecsemője mellől. Hozzáteszem, hogy így is nagyon sok dolgot meg lehet azért oldani két etetés között is, én is voltam ebédelni, orvosnál sőt még manikűröshöz is eljutottam annak idején. Nem sorolom magam a szélsőséges gondolkozású szülők közé, nem vagyok egy "ősanya" típus és nem gondolom, hogy mindent alá kell rendelni a gyerek igényeinek. Az elején azonban teljesen normális hogy így van, róla szól minden, persze ez a figyelem idővel folyamatosan visszaszorul. De ne az első pár hétben, hónapban akarjon egy anya szabad lenni. Ha valaki olyan fárasztónak és leterhelőnek tartja a kizárólagos, igény szerinti szoptatást, hogy emiatt lemond róla, vagy rögtön befogja a cumisüveget, és az elején, arra a rövid időszakra is nehezére esik önmaga feladásával teljes egészében a gyermeke felé fordulni, akkor később milyen áldozatokra lesz képes az anyaság nevében? Nem tudok azonosulni ezzel a "praktikus" hozzáállással és  összeszorul a szívem amikor pici babákat látok cumisüvegezni, olyan szomorú, hogy egy műanyag gumit dugnak a szájába, amikor meggyőződésem, hogy amikor szopizni akar nem csak tejre, hanem az édesanyja ölelésére, illatára is vágyik. Sokan úgy gondolják, hogy ma a szoptatás "túl van lihegve" és bántónak, kirekesztőnek érzik, hogy a jó anya tulajdonságai közé tartozik, hogy szoptatja vagy legalábbis megpróbálja a gyermekét... Ez egy óriási félreértés, hiszen szerintem senki nem azt kifogásolja, ha valaki nem szoptat, annak ugyanis sok oka lehet, nem is lehet és szabad ezt számonkérni egy anyán. A probléma az, ha valaki tudna, de nem akar szoptatni, vagy ha külön reklámozza (ugye ezzel is találkozhatunk) hogy az évszázad találmánya a fejőgép és a cumisüveg, mert ezek segítségével mennyi sok ideje szabadul fel, nincs kötöttség, rohanás haza az etetésre. Persze nem törvényszerű, hogy jó vagy jobb anya, az, aki szoptat, de azért sok mindenről árulkodó tud lenni a kérdéshez való hozzáállás. Túl van lihegve? Szerintem nem eléggé. A folytonos "vizet nem kap?" vagy "van elég tejed?" kérdésből egyértelmű, hogy sok embernek fogalma sincs a szoptatás mikéntjéről, lényegéről. Az külön elkeserítő, hogy a legtöbb, kórházba összekészítendők lista élén sajnos ott szerepel a cumisüveg és még mindig gyakran találkozni azzal, hogy a baba a kórházban vizet vagy teát kap "nehogy kiszáradjon" amíg az anyának nem indul be a teje. Szerintem a tápszer, cumisüveg, fejőgépek gyártói sokkal inkább előtérben vannak még most is, mint a szoptatás népszerűsítői és remek marketing tevékenységgel elhitetik, hogy a tápszer  és a cumisüveg praktikusabb, mint szoptatni. Mi lehetne egyszerűbb, mint bárhol, bármikor mellre tenni a babát, ahol naprakészen ott van az ő igényei szerint termelődött anyatej, nem kell melegíteni, méregetni, sosem fogy el, mindig steril. A másik tévhit, hogy a szoptatott babák később alusszák át az éjszakát. Az én kislányom 8 hónapos koráig csak szopott és már hat hetes kora óta szépen alszik este nyolctól reggel nyolcig, sok tápszeres babát ismerek, akit altatgatni kell és éjjel többször felkel, szerintem semmi összefüggés nincsen. Most olvastam egy megalapozottnak éppen nem nevezhető írást, mely szerint a  szoptatott babáknál "mindenre a mellretétel a válasz, így az anya és a baba nem tanulnak meg másfajta, alternatív megnyugtatási módokat például csak mellen tud elaludni a baba, így más nem tudja elaltatni". Nem tudom milyen alternatív megnyugtatási módokra gondol az idézett  sorok szerzője, szerintem egy pár hónapos kisbabának nem kell az édesanyján kívül más megnyugtatás és nem kell másnak elaltatnia sem, ugyanis csak és kizárólag az anyja közelségére van szüksége. 

Tudom a világ nem efelé halad. A fejlett északi országokban, ahol tombol a  feminizmus, lassan már az apukák is ugyanannyit vannak otthon a babával, mint az anya, sőt van olyan ország, ahol a családi támogatás kifejezett feltétele, hogy az apuka is otthon legyen néhány hónapot . Én pedig úgy vélem, hogy ez a természet megerőszakolása, mert nemi szerepek igenis léteznek, a csecsemő gondozása pedig az anya szerepe és feladata (gondolok itt a felcserélt babavigyázásra, mert ha együtt vannak otthon az szuper dolog). Ennek az oka nem csak az, hogy a kislányoknak babát adnak játszani (ahogy azt sok feminista szereti hinni), a szoptatás ékes példája annak, hogy a nők nem csak szocializációsan hanem biológiailag is arra hivatottak, hogy a gyermekekről gondoskodjanak, hiszen anyatejet adni, ami ideális esetben a csecsemő kizárólagos tápláléka az első félévben, csak az anya tud. Persze még számtalan más tudományosan igazolt érv felhozható amellett, hogy miért az anya hivatott erre, mint például az agyban a szülés hatására létrejött és megváltozott új idegi kapcsolások, vagy a nők emocionális készségei, de a szoptatás az egyik legkézzelfoghatóbb magyarázat.

Nyűg az éjszakai felkelés? Nekem talán szerencsém is volt és jóval kevesebb éjszakázásban volt részem az átlagnál, de ha a baba éjjel valóban enni kel fel és nem más okból kifolyólag, az szerintem nem nyűg és teljesen vállalható teher. Olyan meghitt, összebújni, néha már szinte vártam, hogy felkeljen, hogy kivehessem és a karomba vegyem. Megetettem és már aludt is vissza. Ezeket a heteket soha nem felejtem el, mert számomra nincs édesebb látvány, mint amikor Rebeka a szopizás közben elaludt és félig nyitott szájjal a karomban szuszogott, teljesen ellazulva, a szája sarkában még egy csepp tej rendszerint ott maradt... békésen, kényelmesen befészkelve magát az ölembe. Én pedig boldog voltam, mert láttam rajta a világon a legjobb helyen érzi magát. Velem. Rajtam. Miattam.  Azt hiszem, ha nem lenne egészségesebb a szoptatás, mint a tápszer én akkor is szjnoptatnám a kisbabámat. 

 

 

Az elmúlt a  pár napban egyértelművé vált, hogy ennek a korszaknak végéhez közeledünk, ez az időszak lezárul. Sok minden eszembe jut, bevallom néha el is pityeredem. Talán soha nem lesz már ennyit kezemben, mint ebben az egy évben, az elkövetkező fél évben biztosan nem, mert most minden érdekes, izgalmas, nem ér rá ölben lenni, anyához bújni. De elfogadom a  döntését, hiszen erőltetni, amikor már nem szeretné, éppen olyan rossz lenne, mint nem adni neki, amikor szüksége van rá. Hálás vagyok érte, hogy megadatott ez az egy év, hogy eddig sikerült szoptatni. Megpróbálok örülni a hirtelen jött szabadságnak, vannak azért előnyei is annak, hogy többé már vagyok olyan nélkülözhetetlen a számára. A kisbabából lassan kislány lesz, nekem pedig még szoknom kell az új helyzetet, amelyben az egyik szemem sír, a másik nevet.