Éljen, utazunk!

Babával utazni nagyon izgalmas dolog, a szó minden értelmében. Rebeka 5 hónapos volt, amikor először elutaztunk, nem kis dolgot vállaltunk be, Görögországba repültünk vele és a lelkes nagyszüleivel, akik már akkor leszervezték az utat, amikor mi még azt sem tudtuk, hogy a kis pocaklakónk fiú vagy lány. Hát persze, hogy nagyon lelkesen rávágtam az igent, amikor megkérdezték, lenne-e kedvünk. Fogalmam sem volt arról, hogy mit jelent egy kisbaba, arról meg végképp, hogy mit jelent egy kialakult napirendhez szokott kisbabával elautózni Budapestig, majd másfél órát várni a gépre, sorban állni, közös mosdókban pelenkázni, menet közben szoptatni... Úgy egy hónappal az indulás előtt már halvány sejtelmem azért volt, pánikoltam is rendesen, de végül szuperül bírta az utat. Végig szoptattam, amit természetesen az egész utazóközönség végignézhetett, Rebeka ugyanis egyáltalán nem partner a dolog diszkrét elintézésében, forog, mosolyog, ha valamit odateszek takarásként, egy mozdulattal lerántja, minek az...

A gondok a szállodában kezdődtek. A szobáink nem egymás mellett voltak, hanem egy L alakú folyosó két végén helyezkedtek el, pedig már olyan jól elterveztük, hogy majd esténként lelépünk és a nagyszülők a szobájukból kényelmesen felügyelik a babát. Nem baj, hiszen ezért találták ki a bébiőrt. Igenám de a szálloda vastag falain át nem igazán akart üzemelni, csak nagy nehezen találtunk egy pontot a szobában, ahol volt vétel. A másik szerencsétlen dolog az volt, hogy a harmadik emeleten voltunk és az emeletek között már végképp nem üzemelt a készülék, így hiába volt medence, nádfedeles kis bárral és pálmafákkal a partján, mivel Rebeka nagyjából egész nap aludt, valakinek mindig fent kellett csücsülnie őrizni. Olvasgattam és ha éppen odasütött a nap, napoztam is az 1X1 négyzetméteres "teraszon", ha erősen jobbra dőltem, még a tengert is láthattam és volt időm hosszasan gondolkozni arról, hogy a kisgyerekes szülőknek vajon mennyi plusz pénzt érne meg egy beépített, az egész szállodában működő bébiőr. Az egy órás időeltolódás miatt helyi idő szerint este 10-kor tettük le Rebekát aludni, utána indulhatott a dorbézolás, minden este elmentünk, első este csak a sarkon lévő tavernáig merészkedtünk, és ugrásra készen, csak óvatosan ittuk a ház borát, aztán egyre bátrabbak lettünk és a hét végére már a város másik felére is eljutottunk.

A következő utazás a másik nagyszülőpárossal, a szüleimmel volt, ők is igényt tartottak kicsi unokájukra - illúziónk nem volt, hogy a nagycsaládi nyaralás célja: az unokával minél több idő tölteni,  minél többet látni, fogni, babusgatni... Ők közelebbi úticélt lőttek be, az ország északi részében egy nagyon kedves erdei házban töltöttünk 10 napot. Ahol volt nyugalom és madárcsicsergés, de ezenkívül semmi más. A fél éves gyerekünk mellett mi csak arra vágytunk volna, hogy kihasználva a lelkes bébiszittereket és a felszabadult estéket folytassuk, amit Görögországban elkezdtünk. Az egyik probléma az volt, hogy minden legalább egy órányira volt, a másik pedig az, hogy a "minden" nagyon kevés dolgot takart. Rebekával együtt esélyünk sem volt elmenni sehova, hiszen két alvásidő között maximum 2 óra volt, így mire valahova odaértünk volna, már indulhattunk is vissza, az erdei túrákat pedig nem egy naponta kétszer az ágyban alváshoz szokott babának találták ki. Ennek a nyaralásnak a másik nagy tanulsága, hogy az egy szobában alvást nem ilyenkor kell elkezdeni, mi otthon is külön alszunk, számomra nehezen felfogható, hogyan lehet a nyaralás alatt egyszobában lakva pihenni. Nem lehet megnézni egy filmet, beszélgetni, hiszen ott alszik egy karnyújtásnyira tőlünk a gyerek. Biztos ez is megszokás kérdése, de ha nem muszáj, én ezt nem tartom ideálisnak. Az ilyen helyzetekben a kreativitásom határtalan, így végül az utazóágya az előszobába került, amit egy ajtó választott el a mi szobánktól, ez jó megoldásnak tűnt már csak azért is, mert ott legalább sötét volt, a szobát természetesen nem lehetett besötétíteni, minden ablakon ömlött be a verőfényes nyári napfény. Az egyetlen gond csak az volt, hogy onnan nyílt a wc is és a szobából kimenni is értelemszerűen az előszobán keresztül lehetett. Így mikor letettük aludni mindig nagyon át kellett gondolni, hogy mit vigyünk ki, mert vagy be vagy ki, mászkálásra nem volt lehetőség. Néha külön örültünk, ha hajnalban esetleg felsírt, és felváltva rohantunk a szabaddá vált mosdót használni... 

Elterveztük, hogy elmegyünk valahova hárman is, bár én az előző két nyaralásból kiindulva úgy voltam vele, hogy a napi kétszeri, délelőtt 10-12-ig és délután 2-fél 5-ig tartó alvás  mellett az ember majdnem mindegy hol van, mert addig ugye nem mozdulhat semerre, amíg a gyerek alszik. Tudom, hogy az irigyelt anyukák közé tartozom, hogy ennyit alszik a gyerekem, de ez sok szempontból mégsem annyira ideális, mint sokan hiszik. Végül a családi nyaraló mellett döntöttünk és nem hármasban, hanem kisgyerekes barátainkkal közösen vágtunk bele a harmadik vakációba. Egy darabig fájt a szívem a megálmodott úticélok után, de őszintén szólva ez volt a legjobb, amit tehettünk. Minden nap kétszer séta a parton, délutáni alvásidőben kártyázás, főzés, este, fektetés után pedig a nagy közös szusszanás következett, beszélgetés és jó sok bor társaságában. 

Most, hogy Rebeka 11 hónapos be mertünk vállalni egy bécsi kiruccanást hármasban, de minden körültekintés ellenére is voltak tényezők, amiket nem lehetett kizárni, ilyen volt a lakásunk alagsorában hétfőtől-péntekig tartó munkálatok, ütvefúróval, kalapálással, így a tervezettnél (és a kellemesnél) egy jó pár órával többet sétáltunk a  városban. Vagy a jobb felső metszőfog, ami éppen akkor kezdett kibújni, ami az utazóágy kényelmetlenségével és a lesötétíthetetlen szobával (és a kalapálással) kiegészülve kicsit megviselte elsőszülöttünk jókedvét. Még mindig napi kétszer alszik, igaz, már "csak" kétszer két órát, így egészen lazán vagyunk, délelőtt le tudok menni a közeli parkba néhány kört sétálni, a délutáni fél ötös ébredés után pedig majdnem van két egész óránk a fürdetésig, tehát épp belefért a szűkre szabott időkeretünkbe, hogy elsétáljunk az adventi vásárig, igyunk egy forralt bort és ha jókedve volt a kishölgynek utána kényelmesen hazasétáljunk és beszélgessünk. Ha rossz kedvében volt, akkor a Stephansdom-tól hazáig különböző állatok hangjait utánoztuk, többnyire hápogtam, mert a kedvenceink  a parkban a kacsák.

A férjem fogalmazta meg jól, hogy szerinte akkor élvezhető a gyerekvállalás igazán, ha az ember nem akarja mindenképpen a régi életét élni a gyerekkel együtt, hanem képes elengedni dolgokat és elfogadni azt, hogy nem megy minden. Igaza van, el kell fogadni, hogy az élet most Róla szól, ha hárman utazunk a szórakozási lehetőségek leszűkülnek. Bizony a fekete csipke szoknya ki sem került a bőröndből, a kedvenc sushi bárunkba sem sikerült eljutnunk, boltot belülről csak addig láttam, amíg Rebekát egyszer-egyszer beosontam egy próbafülkébe megszoptatni, és az olyannyira vágyott Matisse kiállításról is lecsúsztam (Rebeka alvásideje és a múzeumi nyitvatartás egyelőre összeegyztethetetlennek tűnik). Előfordult, hogy esténként csak arra volt már erőnk, hogy az ágyban összebújva sutyorogva (nehogy felébresszük) megbeszéljük, hogy jaj milyen édes is volt, amikor az áruházban arra az eladóra úgy rámosolygott, vagy amikor ebéd közben mindenkinek integetett, vagy amikor a pacikat utánozta...és végig pörgessük a Róla készült képeket. És videókat. Mindent összevetve sushi vagy kiállítás ide, vásárlás oda, mégis nekünk a legjobb. Hisz van egy Rebekánk, aki mindennek értelmet ad.