Titkos társaság

Nyolc hónapja egy olyan közösség tagja lettem, amelyet egészen addig csak kívülről szemléltem. Régebben meglehetős közönnyel, sőt talán néha még sajnálkozással is, aztán később már egyre inkább vágyakozva, irigykedve, csodálattal tekintettem rájuk. Az ANYUKÁKRA. Mint egy titkos társaság tagjai, mindenhol jelen vannak, kiderült, hogy szinte bármerre megyek megtalálom őket, felbukkannak a drogériában, a kávézóban, a kisboltban, az utcán és összeköti őket a közös ÜGY, amiről bárhol, bármikor tudnak beszélni, vitatkozni, tanácskozni. Anyukának lenni sokmindent jelent, kezdve azzal, hogy óriási felelősség, elég csak arra gondolnom, hogy mit jelent számomra a saját édesanyám. Összetett szerep ez és mégis végtelenül egyszerű. Érkezik egy kis ember, aki eleinte Rád van utalva, ki van szolgáltatva az anyjának, az ő türelmének, szeretetének és nagyon sokáig Ő jelenti a biztonságot, a szűrőt a világhoz. Egyszer a kozmetikusom 3 éves kislányával beszélgettem manikür közben, akkor még meglehetősen messze voltam az anyaságtól és egészen más dolgok foglalkoztattak, de a kislány számára a világ legtermészetesebb dolga volt az, hogy nyilván én is anyuka vagyok. Miért is ne lennék az, hiszen felnőtt vagyok, már a körmöm is lakkozhatom, hát elkezdett kérdezgetni a kislányomról, és amikor kiderült számára, hogy nekem bizony még nincs olyanom, hatalmas szemeket mereszetett és csalódottan kérdezte: „Neked nincs kislányod? Hogy lehet? És akkor Te mit csinálsz?” Olyan kérdések voltak ezek, amiken egy felnőtt jót mosolyog és persze nem tud egyszerűen válaszolni, mert nem is lehet. Pedig mióta először a kezembe vettem a kislányunkat, Rebekát, bennem ugyanezek a kérdések merülnek fel csak múlt időben. „Hogy lehet, hogy Ő eddig nem volt? Eddig mit csináltam, hogyan tudtam élni nélküle?” Hát ez az, amit egy hároméves tisztán látott, a húszévesnek meg várnia kellett pár évet, hogy megértse, mert az én igazi életem valóban azzal kezdődött el, hogy valakinek az anyukája lettem. Azóta próbálok megfelelni a feladatnak, néha több, máskor kevesebb sikerrel, szeretném hinni, hogy legalább nagy károkat nem okozok benne és nem fog majd sok év múlva  egy pszichológust gazdagítani anya-lánya történetekkel. Annyi minden van, amit el lehet rontani, amit rosszul lehet csinálni, 27 évesen nyolc hónap anyaság után még nagyon kezdő vagyok, ki tudja Rebeka talán felnő mire haladó leszek. Éppen kitanulom az egyik dolgot, már jön is a következő probléma. Honnan tudom, hogy nem fázik télen, hány réteg ruhát kell ráadni, miért sír éjjel... Mire rájövök, kitapasztalom, már itt is az újabb kérdés, hogy magyarázom meg majd, hogy ő nem nézheti meg a Pókembert, amikor a Gabikának megengedik a szülei. Múltkor például azért érzékenyedtem el egy esküvőn, mert eszembe jutott milyen jó volt hazahozni a kórházból, először hazaérkezni vele, betenni a bölcsőjébe, az első éjszaka, amikor a karácsonyfa megvilágította nappaliban ültem vele és tökéletesen boldog voltam. Majd hirtelen belém nyilallt, hogy milyen lesz, amikor egyszer felnőtt nőként majd ő vonul végig a sorok között én meg örömanyaként pityergek... Bár most ez még hihetetlennek és nagyon távolinak tűnik, de bizony ez is eljön, az anyaság egyik legnagyobb próbatétele számomra a múló idő megállíthatatlansága. A minden nap változó, fejlődő gyermekemnek egyszerre örülök és tölt el buta módon szomorúság. Már milyen nagy – mondják folyton, én meg tiltakozom, dehogy, még kicsi, kisbaba, hiszen beszélni sem tud. Mióta megszületett folyton azt szeretném, hogy önállóbb legyen, milyen jó lesz, ha majd átalussza az éjszakát, eszik, ül, áll, beszél, közben pedig megrémiszt, hogy milyen gyorsan elérkeznek ezek a vágyott szakaszok.

Persze csak visszanézve tűnik gyorsnak, amikor 5 hetes volt, úgy éreztem, hogy soha nem fogok már egyhuzamban 8 órát aludni vagy amikor hetekig szigorúan csak egy kanállal evett bármivel kínáltam azt gondoltam, hogy örökre szoptatni fogok. Még nagyon sok minden vissza van, szerencsére még sokszor ennyi, mint amennyi mögöttünk van, de mégis, nem árt  tudatában lenni, hogy egyszer az alig 3 kilós, 50 centis pihe-puha csomag – aki csak nem rég született – hamarabb felnő és kilép azon az ajtón - ahol nem rég még először léptünk be vele - mint gondolnánk. Úgyhogy addig is babusgatom és élvezem az együtt töltött időt, és igyekszem minél több történetet írni, a kedves, vicces, nehéz és szép pillanatokról, hogy amikor már nagy lesz és nem engedi majd, hogy ölbe vegyem és fogjam a kezét valami megmaradjon azért ebből.