2013. december 6., péntek

Testvér, de mikor?

A férjemmel már a kapcsolatunk elején megbeszéltük, hogy több gyereket szeretnénk, és az első kettőt kis korkülönbséggel. Ez egy nagyon jó tervnek tűnt egészen eddig, amíg el nem kezdett közeledni az ideje annak, amikor a testvérkének útba kellene indulnia, valahogy sokkal hamarabb eljött, mint gondoltuk. Azt hiszem a lelkiállapotomat jól mutatja, hogy néha, amikor Rebekát elnézem úgy érzem még négy ilyet szeretnék, máskor határozottan meg vagyok arról győződve, hogy nem lesz több gyerekem, egy is éppen elég.
Úgy elment ez az egy év, olyan, mintha Rebeka tegnap született volna, holott a mi drága kicsi lányunk mindjárt egy éves és ha őszinte szeretnék lenni - márpedig ezt megfogadtam - egyáltalán nem vágyom most még egy gyerekre. Jelenleg annyira kitölti az életemet Rebeka, olyan csodálatos vele minden, ahogy napról-napra fejlődik, nő, nyílik az értelme, hogyha most babát várnék szerintem nem hozna úgy lázba a vele kapcsolatos dolgok, mint annak idején, hiszen Rebekával is szinte minden nap történik valami új, izgalmas dolog, ami mellett eltörpülne egy ultrahang kép vagy mocorgás. Feláll, lépeget, kimondja az első szavakat, hintázik, bohóckodik... Annyira teljesnek érzem az életünket vele, hogy egyáltalán nem tudom elképzelni, hogy ez fokozható még. Arról nem is beszélve, hogy még olyan pici, egy kisbaba, aki nem beszél, pelenkázni kell, szopizik, teljes figyelmet igényel. Az érem másik oldala, hogy Rebeka nem csak az érzelmeinket, hanem az időnket és az energiánkat is leköti. A férjemmel nagyon kevés időnk jut egymásra, ha szabadidőnk van, a hétvégék, utazások, programok is Rebekáról szólnak. Neki mutatjuk meg a világot, vele étkezünk, fekszünk, kelünk, játszunk, beszélgetünk. Őt szeretem a legjobban és senkivel nem cserélném el az életemet, de amilyen fantasztikus élmény, amilyen mélyről fakadó szeretet tudok érezni iránta, néha ugyanilyen nehéz is anyának lenni. Fárasztó. Kimerítő. Nem tudom elképzelni, hogy milyen lehet még egy gyerekkel? Hogyan mennénk sétálni? Ebédelni? Nyaralni? Tudom a választ: megoldanánk valahogy. Csakhogy néha egy gyerekkel is olyan nehéz megoldani bizonyos élethelyzeteket, sokszor úgy érzem erőmön felül teljesítek, nem tudom, hogy akarom-e "megoldani" ennél is jobban. Kényelmes lennék?
Nagy dilemma az is, hogy mekkora korkülönbség ideális a testvérek között? Bárhogy okoskodunk, rengeteg előny és hátrány is felsorakoztatható mindegyik verzió mellett. Ha kicsi a korkülönbség, összenőnek, könnyebb őket egy szobába rakni, családi programokat szervezni is egyszerűbb, hiszen közel azonos életkorú gyerekeknek, közelebb áll az érdeklődése is. Viszont, most nehéz lenne egy terhességet végig csinálni egy ilyen pici baba mellett. Háttérbe szorulna a pocaklakó és Rebeka is, aki még maximális törődést igényel, és így nem tudnám sem a terhességet, az új élet növekedésének csodáját, örömét kiélvezni, sem Rebekára megfelelően figyelni. A nagyobb korkülönbséggel viszont az a baj, hogy mire Rebeka éppen akkora lesz, hogy már kicsit szabadabban tudunk vele mozogni, és mi magunk is lazábban lennénk, akkor születne meg a  kistesó, aki nyilván kicsit visszafogná a család mozgásterét. Olyan nehéz ez, egyrészt nagyon jó dolog, hogy befolyásolhatjuk, eldönthetjük, hogyan, milyen ritmusban szeretnénk a  gyerekeinket, másrészt pedig szinte lehetetlenség minden szempontból jó döntést hozni. 
Az is elképzelhetetlen számomra, hogy hogyan lehet még valakit ennyire szeretni? Erre édesanyám mindig azt mondta, hogy a szeretet szorzódik és nem osztódik. 
Szeretnék a következő babára is annyira vágyni, mint az elsőre, ugyanannyi izgalommal és szeretttel készülni rá. Mi lesz, ha nem csak most érzem így, mi van ha ez később sem fog változni? Hiszen Rebeka egyre aranyosabb, minden nap szorosabb lesz vele a kapcsolatunk, mi van ha sosem fog megfogalmazódni bennem a vágy még egy gyerek után? És ha mindez nem lenne elég, akkor jön a lelkifurdalás, hogy te jó ég normális ez, vajon ezzel más is így van, vagy csak én állok ilyen furcsán a kérdéshez? Az egyik barátnőm éppen a második babáját várja és ő azt mondta erre, hogyha már megfogan és ott van, akkor vele fogom teljesnek érezni az élet, ne aggódjak ezen. Igen ám, de én szeretném ha úgy foganna meg, hogy már várjuk, szeretnénk és nem csak azután örülnénk neki, amikor már útban van. A szóban forgó barátnőm várt 4 évet az első baba után, mert korábban ő is hasonlóan volt ezzel, annyira kitöltötte az életét a kislánya, hogy egyszerűen nem vágyott még másodikra. De ilyenkor eszembe jut, hogy a testvéreknek nem lenne-e jobb, ha korban közelebb állnának egymáshoz? Ettől az élménytől fosszam meg őket a saját elképzeléseim miatt? Ráadásul Rebekának is sok szempontból az előnyére válik, ha nem egykeségben tölti élete első éveit. Beszélgettem egy anyukával és nagyon érdekes szempontot emelt ki, azt mondta, szeretné megvárni, amíg legalább beszélni tud a gyereke, hogy megbeszélhesse vele a kistestvért, így könnyebben fogadja majd - lehet benne valami. 
Rebeka minden szempontból az első: első gyerek, első unoka és unokahúg is. Mindenki óriási szeretettel és izgalommal várta, már akkor, amikor még meg sem fogant. Egy kicsit ez is nyomaszt a következő gyerekkel kapcsolatban, már előre sajnálom szegényt, hogy vele talán nem lesz így... Az egyik nagymama egyszer megkérdezte, hogy mikor lesz már kistesó, mert amíg majd kórházban vagyok vele, ő majd vigyáz Rebekára. Na tessék. Minden félelmem beigazolódni látszik, szegényt csak azért akarják, hogy addig is Rebekával lehessenek, amíg én vele vagyok elfoglalva. Nyilván ez nem ilyen fekete-fehér, kissé leegyszerűsítettem, de a félelem bennem van, mint egy apró kis bogár, ott zümmög a  fülemben. Mi van ha soha nem lesz olyan jó, szép, izgalmas, mint az első volt? Ilyenkor arra gondolok, azzal nyugtatom magam, hogy szép és jó lesz ez is, csak máshogy. A testvéreim és köztem 5-5 év van, így emlékszem anyukám mindkét terhességére. Nagyon várta őket, apukám is rettentő boldog volt, mindkétszer végi telefonálta az egész rokonságot éjszaka, hogy ők csak ne aludjanak, amikor neki gyereke született. Így szeretném én is, őszinte vágyakozással a szívemben és nem kétségekkel. Vajon eljön ez is?




3 megjegyzés:

  1. Szerintem túl sokat görcsölsz rajta, Réka! :)
    Akkor kell második gyermek, mikor Te vágysz rá! Nem kellenek észérvek, nem kell időzítés. Csak az érzéseidre hallgass! Ha most még nem vágysz rá, ne aggódj! Várjátok meg, míg eljön az ideje! Ha soha nem jön el, az sem baj. Van, akinek 1 gyermekkel teljes az élete.
    Tőlünk sokszor megkérdezik, mennyi gyermekünk lesz még? Nem tudom. Majd egyszer biztosan úgy érzem, hogy most kerek a család. De van, akinél 1 gyerekkel...
    Ne az elvárásoknak akarj megfelelni és ne is annak, hogyan terveztétek! Az életetek teljesen megváltozott Rebekával és ezt tudni kell feldolgozni. Ami idő.
    Abban igaza van anyukádnak, hogy a szeretet sokszorozódik. De a figyelmed nem tud. A figyelmed meg fog oszlani a 2 gyerkőc között. Ezt el kell fogadnod! Rebeka az első gyermeked. Nem lesz több első! És akárhány évet vársz, nem fogod tudni ugyanolyan teljességben megélni a következő várandósságodat! Viszont tudatosabb lesz minden. Már tudod, miből mi lesz. És ezt is ki lehet élvezni!
    Ami még eszembe jutott: én nem várnám meg, hogy a gyermekemmel meg tudjam beszélni, jöhet-e a kistestvér. Ezzel egy nagy döntés terhét hárítod át a gyermekedre. Hiszen Ő mondta, hogy jöhet... 2 vagy 3 évesen??? Szerinted tudja, hogy mit jelent egy kistestvér? Hogy mivel jár az neki?
    Szerintem az a baj, hogy túl tökéletesen akarsz csinálni mindent! Kicsit lazíts és akkor megérzed, mit mond a szíved! Akkor tudni fogod, mikor van itt az ideje!
    És nincs ideális korkülönbség! Ha a szülők fel vannak készülve a következő gyermekre, akkor bármilyen korkülönbség ideális!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm szépen Edit! Igazad van, nem szabad ezen túl sokat gondolkozni. És abban is, hogy nem feltétlenül jó, ha bevonják a gyereket a döntésbe, hiszen nem várható el tőle, hogy megértse, felfogja (hiszen még nekünk is nehéz). Reméljük a természet elintézi;)

      Törlés