2013. december 11., szerda

"Papa, mama gyerekek, csupa szív, szeretet..."




Találkozik egy lány és egy fiú. Megismerkednek, szerelmesek lesznek, megértik egymást, bármit meg tudtak beszélni, minden szép és jó. A dolgok idilli alakulásába ilyenkor zavar bele sokszor, hogy a lánynak és a fiúnak általában van egy apja és anyja is. Akivel aztán kölcsönösen megismerkednek és jó esetben megszeretik egymást. Rossz esetben ez nem sikerül és a családi együttlétek egy életen tartó feszültségforrássá válnak, megmérgezve minden ünnepet, eseményt.
Nagyon szerencsések vagyunk. A férjemet imádják a szüleim az első perctől fogva. Nem tudom, hogy az ő szülei engem "imádnak"-e vagy sem, mindenesetre elfogadtak a nagy számmal és a nem túlságosan simulékony természetemmel együtt és én ennek is nagyon örülök. A legeslegjobb az egészben, hogy a szüleink egymást is szeretik. Amikor először voltak a szüleimnél "háztűznézőben", miután elmentek anyukám azt mondta, hogyha ezt elszúrom, akkor nem tudja mit csinál velem... De szerencsére nem szúrtam el, sőt azóta már egy család vagyunk. Szeretném is, ha ez így maradna és ezért meg is teszek, teszünk mindent. Félreértés ne essék vannak nehéz percek, sőt napok és hetek is. Nálunk a családban nem két dudásnak, hanem több dudásnak is meg kell férnie egymás mellett, ez azonban óhatatlanul súrlódásokkal, pengeváltásokkal jár együtt, amiket ha túlságosan komolyan vennénk, talán el is fajulhatnának. De szerencsére nem vesszük. Szeretném ha Rebekának a család egy biztonságos, szerető közeg lenne és nem harctér, a szüleimnek köszönhetően én is ebben nőttem fel és neki is ezt akarjuk biztosítani. Felnőttként már látom, hogy az olyannyira imádott nagyszüleimmel is azért bizony sokszor nehéz lehetett kijönni, mégis gyermekként soha nem kaptam el ferde pillantást, nem voltam tanúja egy rossz szónak sem. Ezért nagyon hálás vagyok a családomnak, hogy hagytak gyereknek lenni, nem vontak be sem az egymás közti sem a tágabb családi vitákba, amely csak úgy volt megvalósítható, hogy néha nyeltek egy jó nagyot és elszámoltak tízig. Jó lecke ez tiszteletből, szeretetből, toleranciából. Meg kellett egy kicsit érnem ahhoz, hogy megértsem, amit anyukám folyton mondogatott "Ha igazunk is van, nem biztos, hogy mindenáron érvényesíteni kell". Ez lehet a családi béke kulcsa. Bennem mindmáig tombol az igazságérzet, de azért már megtanultam lecsendesíteni, visszafogni. Ha kell akár el is hallgattatni. Megtanulni kerülni bizonyos témákat, nem tulajdonítani jelentőséget suta megszólalásoknak, szerencsétlenül elsült mondatoknak. Mióta anya lettem folyton eszembe jut, hogy minket is így szerettek, babusgattak és néha bármennyire is úgy érzem egy világ választ el bennünket, már önmagában ezért kijár nekik a tisztelet. A konfliktusokat már más szemszögből is látom, csak  most, anyaként értem meg, hogy sokszor milyen nehéz lehetett az én anyukámnak, szüleimnek, hiszen ha  követtek is el hibákat, biztosan ugyanúgy szeretnek engem, mint én Rebekát és nekem mennyire fájna (fájni fog) ha Rebeka így viselkedne, ilyeneket gondolna... A férjem szüleit is sokkal jobban megértem, hiszen át tudom érezni mit jelent nekik a fiuk, annak a súlyát, értékét, amit kaptam Tőlük. Ezért hálás vagyok nekik is, és úgy gondolom, hogy részemről már önmagában azért, hogy ilyen remek embert neveltek kijár nekik a tisztelet. 
Azt csak remélni tudom, hogy egyszer Rebeka is hasonlóan érez, gondolkozik majd. Hogy akit majd választ maga mellé, azt mi is a szívünkbe tudjuk zárni a családjával együtt és ő is megszeret  bennünket. Addig is nagyon igyekszem szem előtt tartani, hogy ez a dolog egy örök körforgás, így minden szerep előbb utóbb visszahat: azt, hogy valaki milyen anya és később milyen anyóssá válik nagyon meghatározza a saját anyjához és anyósához való viszonya. Kis családunk tökéletes terep a tanulásra, ami bőven rám fér főleg türelemből és abból, hogy mikor kell(ene) hallgatni.


Egy történet az apáról, a fiáról és a verébről:
http://www.youtube.com/watch?v=gksoyq_IDTo





Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése