Egy nehéz hónap

Aminek vége van.

A január nekem mindig nehéz, az advent tevékeny és izgalmas időszaka, a karácsony varázsa és melege után hirtelen semmi dolgom és rám szakad a végtelennek tűnő tél. A számadás is ilyenkor jön el, a tavalyi év lezárása, értékelése. Tavaly is emlékszem nem volt valami vidám a január eleje, amikor Ricsi az első munkanapon hajnali ötkor indult Budapestre, én felkeltem, kimentem hozzá az előszobába és ott sírtam rajta, a frissen vasalt fehér ingét eláztatva, hogy íme egy újabb év, amikor külön vagyunk, ő ott, mi itt. És most sem volt túlságosan jó az évkezdet, a terveim borultak, és  ráadásul mindenre rátelepedett egy végeláthatatlan szürke köd, amitől a diófáig is alig látni, lassan bevonta a lelkemet és a hangulatomat is, nyoma sem volt a decemberben olyan szépen szikrázó hónak, derűnek.  A gyerekek szülinapja, ami rögtön az ünnepek után szokott jönni nagy segítség a téli depresszív napok ellen, szeretek rá készülni és mindig olyan jól sikerül annyira feltöltődöm pozitív érzésekkel, ami aztán lendületet ad jó pár hétig. Most alig akart összejönni.  Az életünkben bekövetkezett változások mostanában néha nem igazán engedik, hogy előre tervezzünk. Annyira és úgy, ahogy én azt szeretném. Megbeszélünk valakivel valamit, hosszan egyeztetünk, aztán kitűzzük az időpontot. Eleve itt a távolság, mint tényező, amihez ha még jön egy újabb tényező, mondjuk egy betegség, egy influenza, akkor ami elmarad, akár talán hónapok is eltelnek, mire újra lesz lehetőség összehozni.  Úgy, volt, hogy Rebeka szülinapi hétvégéjén eljön hozzánk a barátnőm, Andi, Ruben keresztanyukája Dorkával és Emilivel négy napra és együtt leszünk, és közösen készülünk a hétvégi szülinapi zsúrra. 29-én még találkoztunk is Hosszúhetényben, náluk fejeztük be a karácsonyi (haza)látogatásunkat, aztán estére, mire hazaértünk ágynak estem és egy teljes hétig feküdtem. Egy-két napra rá a gyerekek is belázasodtak és lebetegedtek, együtt voltunk nagyon rosszul. Reménykedtem, hogy meggyógyulok és még összejöhet a hétvége, de ha ez sikerült is volna, Andiék is lebetegedtek a hét közepe táján, influenzások lettek, akárcsak mi. Eljött anyukám ápolni bennünket szerencsére, ha nem jön nem is tudom, mit csinálunk. Amikor a gyerekek betegek, az mindig nehéz, de havelük együtt én is, az majdnem elviselhetetlenül nehéz. Rosszul vannak, nyűgösek, anyásak és én is alig bírok mozdulni .Minden évben van egyszer ilyen, és ilyenkor anyukám rendszerint megment minket és nagyon sokat jelentett, hogy eljött ide is hozzánk, akkor is ha kétszázötven kilométerrel arrébb lakunk. Igazi mélyrepülés volt az ünnepek után. Valahol ez természetes, ennek így kell lennie, főleg ha annyira nagyon-nagyon jól sikerül a karácsony, ahogy most. De volt itt más is. Hiába a fogadkozás, az elhatározás egyszerűen kihúzza a lábam alól a talajt, ha Pécsre megyünk. Szeretek, nagyon is szeretek itt élni, ahol vagyunk, a falut, az embereket, a tájat, az erdőt, az ovit. Mindent. De mégis. Annyira fáj, ott lenni, látni a belvárost, a nem is olyan régi életterünket. Iszonyú. Tudom ellentmondásos, hogy azt mondom jó itt, de Pécsre, a pécsi életünkre gondolni meg fáj. Miért fáj így, ha jó itt? Nem tudom. Az élet tele van ellentmondásokkal. Fekszem az ágyban, ráz a hideg és csak aludni akarok. Mélyen, sokat és nem is szeretnék felébredni. Becsukom a szemem és pereg előttem, az ami volt. És a könnyeim folynak a párnára, be az arcom alá. Megfordítom a párnám, hogy ne legyen nedves és el tudjak aludni. A mellkasomat, mintha feltépték volna. És egyszerre, gyűlölök mindent. Az erdőben, ami körülvesz és egyébként úgy szeretem fogolynak érzem magam, ahol nincs hova mennem, az embereket és a dolgokat amiket csinálok furcsán idegennek. A csöndet amire vágyom és lételemem, nyomasztónak. És a kávézókat akarom, meg a déli, napsütötte teret a galambokkal, meg a szomszéd ház mindig kivilágított ablakait meg a zajos kukásautót, aminek a villogója beterítette a nappalinkat és a gyerekek sámlira állva nézték az ablakban. És süllyedek, süppedek valami sűrű, fekete mélységbe, ami beszippant magába és a jelennel, a mosttal egyre inkább elveszítem a kapcsolatot, mert a múltban járok. A mi volt-ban, a mi lett volna ha-ban. És megint felmegy a lázam, és fáj a hátam, annyira, hogy már feküdni sem tudok sehogyan sem. És az agyam egy rejtett zugában tudom, hogy az egyik a másikból következik. Csak azt nem tudom, hogyan legyek rajta úrrá. Kicsit jobban vagyok, anyával megbeszéljük, hosszú ágyban töltött napok után, hogy sétálunk egyet a gyerekekkel. Kérdezem őket, hogy hova menjünk az erdőbe vagy a játszótérre. A válasz: - Az Eszperantóra. Nem tudja.. hogy mit okoz ezzel. Fordul velem egyet a szoba és egy kicsit mélyebbre süllyedek a feketeségbe. - Kicsim, az Eszperantó játszótér Pécsen van, oda nem tudunk menni. - De én oda akarok. Tudom. Én is.

Aztán jobban leszek. Lassan. Türelmetlen vagyok nem értem, hogy dönthet le egy vírus ennyi időre a lábamról. Persze emlékszem gyerekkorom influenzáira, amikor hosszú napokat töltöttem az ágyban, a bukóablakon keresztül figyelve a felhőket és Rejtőt meg Karl May-t olvastam, az egyik alkalommal elolvastam a Winnetou összest. De felnőttként kinek van erre ideje, itt a két gyerek, nem fekhetek naphosszat. És akkor jön anya, mint egy angyal és mindent megold, megcsinál és mégis fekhetek. És kinyújtja a kezét, megragad valahol a hónom alatt és visszahoz a mélyről. 

Lassan kimozdulok, találkozom a faluban másokkal. Gyapjúspirált készítünk az egyik anyukával, átviszem Rubent és ő közben nagyon jót játszik Virág ugyanennyi idős kisfiával. Elmegyek a könyvtárba a kézimunka körbe és horgolunk, viszem Rubent és Rebekát, akik addig a többi gyerekkel babzsákokon összekucorodva könyveket nézegetnek. Kicsi könyvtár. Kinézek a csipkés függönyön keresztül és nagy pelyhekben hullik a hó. Itt is van annyi gyerekkönyv, mint a pécsiben volt, jut eszembe, mert folyton hasonlítgatok. Mindent mérlegre teszek, megvizsgálok, hogy mibden más, jobb, rosszab mint ott volt.  Legalábbis a kicsiknek szóló könyvek mindenképp. A nagyszobában, amin keresztül bejövünk ide a belső szobába, mindig megakad egy-egy jó könyvön a a szemem, csupa olyanon, amit nagyon szeretek: Nem harap a spenót, Alkonyat, Papírsárkányok. És ilyenkor picit meglepődöm. Azt hittem egy ilyen falusi könyvtárban csupa régi agyonolvasott Danielle Steel meg Agatha Christie van. Az asztal mögött kedves, mosolygós könyvtáros néni. Minden alkalommal türelmesen elmondja, hogy majd ha egyszer van időm iratkozzak be. Én meg mondom neki, hogy jó. Miközben horgolunk odacsúsztat egy lapot és súgja, hogy írjam fel az adataim, neki el kell mennie, de csak hagyjam az asztalán és vigyem haza amit szeretnénk, csak írjam fel mit vittem. Eszembe jut a Tudásközpont. Várom a szorító rossz érzést, ami párosulni szokott a pécsi emlékekkel, de ezúttal elmarad. Sőt mosolyt csal az arcomra, ha felidézem, hogy eleve negyed óra volt, amíg bejutottunk. Előszöris le kellett vetnem a kabátomat, kint hagyni a táskámat, majd a telefonom, pénztárcám egy (30X30 centinél kisebb és átlátszó) szatyorba rakva elindulhattam kikérni a látogatáshoz a belépőt, mert hiába volt beiratkozva Rebeka, nekem kellett egy kísérő beléptetőt kérnem. Ami aztán nem működött a forgó ajtónál, sehogyan sem akarta kinyitni, nem csippant, nem forgott az ajtó, persze Rebeka már rég befutott alatta, én kint állok, a biztonsági őr próbálkozik vele, közben Rebeka már a lift felé tart.. Ez itt azért más. Jó, nyilván nem egy Tudásközpont, de igazából nekünk elég. És itt talán van esély, hogy magamnak is kivegyek valamit. Mert  a Tudásközpontban a felnőtt részekre sosem jutottam el, sőt a gyerekrész is befogadhatatlanul nagy volt.

Reggelre minden fehér. Elhúzom a függönyt és a diófán két mókus kergetőzik. Nem kéne téli álmot aludniuk? Elmegyünk az erdőbe szánkózni. Délután Kisoviba. Ruben imádja. Így én is. Jó ott, együtt a többiekkel. Lefelé menet megállok egy pillanatra és elnézem a hófedte falut, eszembe jut, hogy pont egy ilyen képet hozott le a google tavaly, amikor rátaláltam. Mint egy karácsonyi képeslap, ezt gondoltam. Most meg itt élek. Őrület.

Megint reggel van. Elsőnek ébredek. Felmegyek és meggyújtom a gyertyákat. Apukám szerint akkor érzem magam jól, ha valami ég körülöttem. Igaz. A házban mindenhol gyertyák vannak,  az ablakokban nagy befőttesüvegekben hatalmas tömb gyertyák, ezek a kedvenceim. Kidolgoztam egy módszert a meggyújtásukra, húscsipesszel fogom meg a gyufát és így érem el őket mélyen az üvegben. Vannak kisebb-nagyobb üvegekben is mécsesek, az asztalon pedig egy párizsi bolhapiacon talált régi gyertyatartóban, egy hosszú szálgyertya ég minden étekzésnél. Éppen felkelt a nap. Kinézek az udvarra és napok (hetek?) óta először felszállt a köd. Süt a nap és a hó szikrázóan veri vissza a fényt. 

Miközben iszom a teámat arra gondolok, hogy a boldogság, a boldogtalanság mennyire elmeállapot kérdése. Érzés, akarat, gondolkozás... hogyan is hat egymásra? Hát így. Egy gondolat, ami bekattan, okoz egy érzést, amitől az ember nem tud szabadulni. És szenved. Miért kínozza magát? Mert nincs elég akarata, hogy uralkodjon a gondolatain. Sajnos. 

Nem megyünk Pécsre. Nem tudom meddig. Egy darabig. Amíg nem eresztünk itt gyökeret, amíg fel nem épül a házunk..nem tudom. Amíg eléggé begyógyul a heg, ahhoz, hogy ne sértse fel egy élmény, egy benyomás, egy látvány. 

Vekerdynél olvastam a tyúkszemekről. Hogy vannak, mert gyűjtjük őket, az élet ilyen vele jár. De ne tapossuk már a sajátunkat legalább, éppen eleget lépnek rá mások. Igyekszem. Jó így a “nem jó” dolgokra gondolni, hogy tyúkszemek. Vicces és valahogy kifejezi, hogy van, az élet velejárója, de nem kell azért túl nagy jelentőséget sem tulajdonítani neki. Sokáig nem értettem, hogy mi az igazi, lényeges különbség a felnőtt és a gyereklét között. Talán a felelősség? Most már tudom, hogy a tyúkszemek. Az élet szövevényes hálóján egyre több gond, baj, csalódás, veszteség, tapasztalat akad fent, ahogy az ember előre halad az időben. A gyerekkor jó esetben gondtalan, a háló még könnyű. Aztán felnövünk és elveszítünk embereket, akiket szeretünk, látjuk őket meghalni, vagy csalódunk emberekben, akiket közel engedtünk és nem kellett volna. Hozunk rossz döntéseket. Nem minden úgy lesz, ahogy szeretnénk. És ezekkel együtt kell már élni. Az elvesztett szeretteink a képekről mosolyognak ránk, bármilyen fájó, halljuk a hangjukat, ez már így marad..ahogy a megtört barátságok is nyomot hagynak az életünkben. Az albumainkban, a közös ismerősökben, az életszakaszban, amiknek a részei voltak. A döntések is végig kísérnek. Kísértenek. És a háló egyre nehezebb.

Rebeka mindig azt mondja, alig várja, hogy felnőtt legyen, mert anyuka lesz és kisbabákat fog szülni. Milyen egyszerűnek tűnik. És az is. Csak mi bonyolítjuk agyon és néha nem tudjuk úgy élvezni a valóságban, ahogy a gyerekkori játékainkban. Pedig milyen szórakoztató volt azt játszani, hogy elmegyünk a boltba, anyukásdit, apukásdit, kiskonyhában ebédet készíteni, sepregetni a kissöprűvel. Vasalni a játék vasalóval a babaholmikat. Szeretem elnézni Ruben arcát amikor megnyitja a csapot és elzárja vagy amikor beül az autóba és a kormányt fogva azt játsza, hogy vezet. Sugárzik az arca. Egyszer mondta, is, hogyha felnőtt lesz, apuka lesz és autót vezet. Milyen igazuk van. Milyen jó is elmenni a boltba, kiválasztai a dolgokat, telerakni a kosarat és fizetni érte a pénztárnál, váltani közben pár szót az eladóval. Autót vezetni, ebédet főzni az igazi nagy konyhában, utána elmosogatni. És kiseperni a lakást. Teregetni a ruhákat. Anyukának lenni. Feleségnek. Hazavárni egy jó vacsorával a másikat. Kifésülni a kislányom haját, ráadni egy szép ruhát. Mesélni, altatni. Csak felnőttként hajlamos vagyok elfelejteni, hogy milyen izgalmas és szép is ez a játék. Az élet. És megkeserítem azzal, hogy piszkálom a tyúkszemeimet. Én hülye.

Végül lett zsúr, csak kicsit később. Nem teljesen úgy és nem akkor, ahogy elképzeltem. De nagyon nagyon jól sikerült. A köd is felszállt. És újra esik a hó. Én meg végre visszataláltam önmagamhoz, ahhoz aki itt él a jelenben, és jól érzi magát abban, ami van és nem is akar mást. És nem érti, hogy mi is volt ennyire nehéz és miért.. Nem érti.