A fűre lépni NEM tilos - amikor a városi gyerekek falura kerültek

Pilisszentlászló egy gyerekparadicsom - ez volt az első gondolataim egyike, amikor először jártam itt. Erdő veszi körül, patakokkal, rétekkel, a falu közepén egy hatalmas játszótér van, és két óriási nagy füves focipálya is található a faluban. Az pedig, hogy kertje van az embernek, ami télidőben szánkópályaként funkcionál itt természetes. Egy magamfajta gyereknek, amilyen én voltam, ez a hely és környezet egy valóra vált álom. Én fára másztam, patakban kézzel gőtéket halásztam, amiket aztán hazavittem a szüleim nem kis rémületére és a szobámban tartottam a teknős akváriumban. Vízicsigákat tenyésztettem öt literes befőttesüvegben majd az egész tenyészetet visszaengedtem a patakba. Akkoriban, amikor a szüleimmel családi házba költöztünk még senki nem lakott a falu (merthogy falu volt, csak sokkal később vált várossá) szélén, a miénk volt a felparcellázott szántóföldeken felépült első házak egyike. Körüs körül rét, ami minden évszakban más színekben pompázott, kaszálni legfeljebb a cigányok jártak oda lovaskocsival, de rajtuk kívül senkinek nem volt erre nagyon gondja. Allergia? Ugyan már. Azt sem tudtuk mi az. A szomszéd kecskéket tartott a mellettünk lévő telken, de voltak (és város ide vagy oda vannak is) tyúkjai és mindenféle más baromfiai. Emlékszem, tavasszal hazafelé menet az iskolából (egyedül, kíséret nélkül) a rét látványára, égőpiros pipacsokkal, néhol egy egy kamilla, vagy gólyahír bontotta csak meg az egységesesn piros mezőt. A házunk előtt, a nagykapunál ráültünk az iskolatáskára és úgy beszélgettünk a közelben lakó barátommal. Volt kőgyűjteményem, nagyon szép ásványokat is lehetett találni, talán még valahol meg is van a padláson. A szüleim gyönyörű udvart teremtettek nekünk, szüntelenül azon munkálkodtak, hogy szép tér vegyen bennünket körül, de hiába én leginkább “csavarogni” szerettem, ahogy ők mondták. Felvettem a csíkos kis hátizskáomat és azt játszottam, hogy kirándulok. A szomszéd gyerekekkel naphosszat csatangoltunk a mezőn, a bozótosokban, mert abból volt bőven, annyi összenőtt szilvabokor volt, hogy labirintusokat is tudtunk kialakítani bennük. Aztán hazavetődtünk enni. Farkaséhes voltam mindig, anya aggódott is, ha ennyit eszem nagyon kövér felnőtt lesz belőlem, simán betoltam több szelet kenyeret. Nem lettem kövér felnőtt, ma már az ötödét sem eszem az egykori adagnak, igaz nem is jövök megyek egésznap már a szabadban. Bicikliztünk, istenem rengeteget bicajoztunk, a szomszéd falvakba, mindenféle horgásztavacskálhoz, csupa olyan izgalmas és veszélyes helyekre, ahova egy mai átlag szülő szívbajt kapna, ha a gyereke menne. Az én szüleim azt sem tudták pontosan merre járok. És éppen ettől volt annyira szabad és jó az egész. Sajnos eszem ágában sem volt az udvaron szépen eljátszani. Ideig óráig hintáztam, homokozni is nagyon szerettem, de a kerítésen túli világ, az volt az igazi. Persze egy zegzugos falusi udvar, mint amilyen a nagyszüleimé volt, állatokkal, műhellyel, nyulassal, szőlővel, légpuskával és mászható nagy öreg fákkal, azért egészen más volt, mint a mi kertvárosias, szépen parkosított és  rendbetartott udvarunk, és pont annyival izgalmasabb is. Az osztálytársaim csodabogárnak is tartottak, nem néztem a Z pluszt (Z+) meg a Vivát, meg egyáltalán tévét se, nem azért mert tilos volt, egyrészt nem is fogtunk ilyen csatornákat, nálunk csak az egyes meg a kettes volt (az egyik kicsit mindig zizis) hanem azért mert nálunk otthon ez egyszerűen nem volt divat. Így igazából eszembe sem jutott.Amikor esett a hó, emlékeim szerint egészen nagy havak voltak még, órákig kint voltam és jégtáblákból “korcsolyapályát” építettünk, meg hóból falakat húzva labirintust készítettünk. Nyáron meg az utcán fociztunk, két-két kő volt a “kapu”. Ha jött is néha autó, szépen megvárta amíg a csapat gyerek levonul majd lépésben elment közöttünk, nem dudált vagy méltatlankodott, teljesen természetes volt, hogy a gyerekek az utcán játszanak. Hát körülbelül ezzel a gyerekkorral megpakolva kezdtem neki a belvárosban gyereket nevelni. És bár egyetemistaként nagyon szerettem ott élni, de őszintén voltak fenntartásaim és többször elgondolkoztam, hogy biztosan ez az a környezet, ahol a gyerekeinket fel szeretném nevelni. Sokat beszélgettünk erről Ricsivel egy időben (milyen szép is volt, amíg azt hittük kizárólag rajtunk áll, hol élünk) De jó volt a belvárosban élni, bevált, szerették a gyerekek és mi is. A falusi szabadságról dédelgetett idillt pedig eltettem egy kis fiókba, nagyjából egyébként is azt gondoltuk, hogy ilyen már nincs is nagyon. Ha van, akkor meg nagyon kompromisszumos, már legkésőbb hat-hét évesen elkezdheti a bejárást a városba, annyit meg nem biztos, hogy ér az egész. És akkor jött letünkben Pilisszentlászló. Az előzménye az volt az egésznek, hogy egy Budapesti nap után, amikor életemben először olyan szemmel néztem a szeretett várost, hogy itt most akkor élni is kellene, valahonnan nagyon mélyről előjött az egykori falusi kislány és sírt, toporzékolt, könyörgött, hogy Budapestre ne.. csak oda ne, mert ő ott meghal a zajban, a tömegben, a befogadhatatlan távolságoktól, az állandó rohanástól. Egy átforgolódott éjszaka után így lett belőle végülis Szentendre, ami belvárosban szocializálódott szülőkként méltán elnyerte el a tetszésünket (szigorúan az óvárosi részei, véletlenül sem a hegyre felköltözős kertvárosi részei). És később ebből lett kilenc kilométerrel arrébb egy olyan falu, amiről azt hittük, ilyen már nem is létezik. Egy szép fekvésű (bár a szép, nem igazán fejezi ki azt a lélegzetelállító látványt, amikörüs-körül van itt), kis falucska, ahol vannak öreg kedves beszélgetős kedvű, fejkendős nénik, és kantáros nadrágos nagyon fitt nyolcvanas bácsik, tartanak még állatokat, fával tüzelnek. És a legjobb, hogy nem kihalásra ítélt ez a bűbájos hely, mert nagyon sok fiatal jött ide az elmúlt években, merthogy helyben az ovi, suli, ami ráadásul waldorf. És itt az erdő, ami mindjárt nemzeti park is és a szélén a telek, ahova elhozott Ricsi, amikor először itt jártam. A kislány, ugrált örömében, szinte hallani véltem az összeütődő tenyerek vidám csattanását.

Sokmindenre nem voltam felkészülve. Arra sem, hogy az én gyerekeim az ujjukat szopva állnak majd a kétezer négyzetméteres kert előtt az ácsolt teraszról nem mozdulva és egyáltalán nem akarnak felmászni a nagy diófára, megnézni mi van a kert végében vagy a ház mögött és úgy egyáltalán belelépni a fűbe. Ó te jó ég. És ilyen van! Az erdő az tetszett nekik, mindig sokat mentem velük és bizony, ha visszaemlékszem a totyogó korukra kellett is dolgoznom rendesen, hogy megszeressék. Mert az erdő poros, a növények szára nedves, a talaj besüpped az ember lába alatt, ha bemegy a fák közé medvehagymát szedni. Idő kellett, hogy rávezessük őket milyen jó ez, és sikerült is. De ezt már elfelejtettem. Kinézve az ablakon a szomszéd gyerekek vagy a fáról lógnak, vagy éppen a kerítésen másznak át a szomszédhoz, visítva örülnek valaminek, a szüleiknek mindeközben a színét sem látom szinte soha. Hogyan van ez? Hát úgy, hogy ők ide születtek itt nőttek fel. Ahogy igazából én is, mert hiába votam már hat éves, amikor beköltöztünk a házba, előtte is hasonló milliő vet körül, mintegy annak a folytatásaként a vidéki élet betetőzése volt a költözés. Rebekának és Rubennek pedig homlokegyenest egy más környezet ez itt, mint amiben eddig voltak. Amit szokniuk kell még és felfedezniük. Persze eddig is jártunk az erdőbe, meg erdei játszóterekre és igyekeztünk minél inkább természetközeliségben nevelni őket és ahhoz képest, hogy a belvárosban laktunk szerintem sikerült is. De amíg, eddig mindez része volt az életünknek, most egy csapásra ez lett az életünk. A kávézók, színházak és épített terek, játszóterek világából egyenesen egy nemzeti park közepére költöztünk, ahol az ott élők nem is igazán értik miért van egy játszótér a falujuk közepén (még soha senkivel nem találkoztam ott a szabadba kihozott iskolásokon kívül). Ahol eléggé átlagos, hogy ősz végén, amikor mi már overallban vagyunk, más gyerekek mezítláb ugrálnak a patakba és a legjobb játék az erdő, ha sár van akkor abban hemperegnek a gyerekek, ha hó akkor meg abban. Más mentalitás. A természeti környezetben kissé még idegenül mozgó gyerekeim bezzeg elemükben voltak, amikor elmentünk Budapestre a várba. Teljes eksztázisban mászkáltak az emlékművekre, motoroztak a macskaköveken és ugráltak a lépcsőkről. Nekik ez a megszokott terep. Egy ideig ez a jelenség nagyban hozzájárult a költözés kiváltotta depresszív érzéseimhez. Aztán rájöttem, hogy ez teljesen természetes, nem várhatom el, hogy egyik napról a másikra átváltsanak falusi üzemmódba, meg kell nekik mutatni, hogy milyen jó ez és miért jó ez. Sokat segít ebben az óvoda, ahol az a szemlélet, hogy minél mocskosabb a gyerek a délelőtt végére minden bizonnyal annál boldogabb is. Míg az enyémeknek könyörögni kell, hogy menjünk már ki a szabadba, addig ezek a gyerekek ott nőttek fel. Szép lassan megtanulják, hogy mit kezdjenek magukkal órákig kint a szabadban, játszótér és más épített környezet nélkül. És vannak sikerélmények. Az őszi dió érés, a szalonnasütések, erdei piknikezések mind nagyon jó élmények voltak. Igazából nekünk kell kicsit Ricsivel feltalálni magunkat az udvaron és a szabadban, amikor ez sikerül, akkor jól érzik magukat ők is. Az alapvető gond az volt, hogy eleinte mi sem mindig tudtuk, hogy mit is kéne csinálni, csak azt, hogy a gyereknek levegőznie kell és hát kimentünk az udvarra, ahol nem volt semi dolgunk vagy mi legalábbis nem jöttünk rá mi lenne az. Immár van egy hatalmas kertünk, és még mindig nem értem, hogy viszi el ez valakinek az összes idejét. Igaz füvet fényévente nyírunk (nem bírom a fűnyírást, sem a hangját, se az egységesen levágott fű látványát nem szeretem), nincsenek formába rendezett virágágyásaink sem. Nem is hiszem, hogy lesznek, viszont azt gondolom, hogy a falusi élet, ahogy a városi is, akkor jó, ha azt csináljuk és élvezzük, ami adott. A (bel)városban iszol egy kávét, beugrasz egy kenyérérét vagy kifliért, hazafelé veszel egy újságot is, ha már úgyis ott mész el az újságos mellett. Ha elveszik a ruhádról egy gomb, veszel egy másikat egy rövdáru boltba, ha elfogy a wc papírod vagy puffasztott búzád beugrasz a DM-be. Itt ha leesik a ruhádról a gomb és nincs otthon ráillő, megszívtad, kávét ihatsz a kisboltban de nem javasolt. Viszont beszélget veled mindenki kávé nélkül is, illetve szívesen beugrik egy teára hozzád. Az emberek kertet művelnek, tyúkot tartanak, reggel kimennek eléjük szórnak egy kis magot, aztán kicsit később összeszedik a tojást, kihúzgálják a paradicsomok közül a gazt. Fát hasogatnak, fát hordanak. Állatot tartanak, macskákat, kutyákat, és ha süt a nap elmennek az erdőbe a kutyáikkal,  gyerekeikkel kirándulni, sétálni. Mások a lehetőségek, ezt is szokni kell. De lehet szeretni ezt. Ahogy nem szeretni is, hogy már hatodszor mész a héten a DM-be, mert ott van közel és mindig kell valami. Itt ezt öthetente intézem, korábban heti többszöri program volt. 
Alig várom, hogy meg kelljen rakni fával a cserépkályhát, hogy ehhez fát hordhassak be, hogy veteményesem legyen, amit öntözni, gondozni kell. Ha mi kint vagyunk, mert vannak olyan tevékenységek, amelyek odakötnek, a gyerekek is kint lesznek és élvezni fogják. Ha két városi sétákon szocializálódott gyereket kicsapunk egy járda nélküli udvarra, hogy nosza játszatok, az nem biztos, hogy úgy sül el, ahogy azt az ember elképzeli. Mert nem fog felmászni a fára és a patakba sem nyúkál, mert sosem csinált ilyet és mástól se nagyon látott. De ha mi is kint vagyunk szívesen elsertepertélnek körülöttünk. Így volt ez a szalonnasütésekkor, a levelek gereblyézésekor vagy a diószedésnél és törésnél. Aztán majd szép lassan találnak olyan tevékenységet is, amik már a nem a mieinkhez kötöttek, bunkert építenek, főzőcskéznek a levelekkel. A belvárosban sétáltunk, és jobbára mindig valamilyen céllal, ebédelni mentünk, aztán hazamentünk vagy DM-ből, zöldségesből kellett valami, és persze ezt összekötöttük egy kis játszóterezéssel. Mellettem jöttek, motoroztak, rollereztek, de ezek aktív, célirányos tevékenységek voltak, ráadásul ott volt a babakocsi, ha más nem, abban biztsoan elnézelődtek. Ehhez képest itt a nyakunkba szakad az idő, a szabadság és a tér. Kimegyünk és van 1-2 óránk a szabdban lenni, úgy, hogy nincs konkrét célja a kint létnek. Nem kell  sehova menni, semmit beszerezni, venni, sehova odaérni. Ez nagyon jó dolog, de nagyon más is a korábbi életformához képest, ezért türelmesnek kell lennem, amíg ráéreznek. Most, hogy esett a hó azért kicsit könnyebb dolgom van, szinte mindenhova szánkóval megyünk, ott áll a három szánkó a bejáratnál és attól függően hova megyünk visszük a dupla tolhatósat vagy az egyes háttámlásat, két személyes hagyományosat. Ruben azért hetekig el volt azzal, hogy csak a szánkóban ült és ha a kesztyűjén véletlenül hó volt már visított. Rebeka szerencsére hozta a mintát az oviból és a fenekén lecsúszik a lejtőkön (meg popsitepsivel, ahogy ők nevezik) meg hóangyalokkal dekorálja a kertet és folyton eszi is a havat, jégcsapokat, bár próbálok neki azért valami határt szabni. Aztán egyik nap Rebeka elvitt minket oda Rubennel, ahova az ovival járnak szánkózni, ami egy támfallal körülvett focipálya. Én bár nem értettem igazán mitől less ott más, mint a kertünkben vagy az erdőben, de olyan aranyosan mondta, hogy “anya úgy szeretném megmutatni” hogy belementem, hogy menjünk el a falu másik végébe és ott valamiért megtörtént a csoda:Ruben elkezdte élvezni a havat. Eddig a szánkóból sem volt hajlandó kiszállni, itt a hasán csúszott le a lejtőn, kacagott, amikor elesett a hóban, hógolyót készített, dobálta a havat. Azt sem tudtam hova legyek. Bár nem értem, hogy itt mi van, ami a kertünkben vagy az erdőben hiányzott ehhez, de bánom is én, szívesen elcaplatok a falu másik végén lévő focipályára, ha valamiért ott érzik jónak a havazást. Tudom, hogyha elég kitartó vagyok rendben less ez a dolog és rájuk is átragad a lelkesedésem. Amikor a tengerparton voltunk nyáron Ruben eleinte a víz közelébe sem akart menni. A nagyszülők elvitték a közeli műanyagból épült játszóterek egyikére, ahol persze elvolt, nem voltak zavaró elemek, mint a nap, homok, hideg víz. Aztán két nap után azt mondtam, hogy nem és nem, nem azért utaztam fél napot, hogy a gyerekem egy műanyag játszóteren töltse a nyaralást. Nyakamba szedtem a partot és kerestem egy szakaszt, amit minden szempontból ideálisnak éreztem. Voltak kavicsok, sekély volt a víz, pár fa állt a parton így árnyék is volt és nem hallatszott oda a strand hangszórója sem. Igaz, hogy plusz tíz percet kellett bicajozni amiért kissé méltatlankodott a család de megérte. Mert Ruben a nyugodtabb, egyszerűbb környezetben hihetetlenül hamar ráérzett arra, hogy milyen jó a bokáig érő vízben köveket válogatni és a végén már hasalt is a vízben. Olyan jó volt látni, hogy élvezi a vizet és örömét leli benne. Persze eleinte ott gugoltam vele, és én szedtem ki az első kavicsokat is a vízből, aztán szép lassan már nem volt szükség rám. A medvehagyma szedés is évről évre vált jó programmá a Mecseken. Eleinte gyorsan szedtünk egy kosárra valót, amíg Rebeka a turista úton nyivákolt, hogy menjük már haza. Következő évben már bejött a fák közé és egészen jól elvolt még szedni is segített, a rákövetkező évben pedig legelte a medvehagymát, szedte és ette és már előre várta, hogy mikor megyünk. És ezt látom itt is. Nem akarja, aztán csak belemegy és észre sem veszi már élvezi, várja, szereti..Pár év és ők is a fákról lógnak? A testvéreik biztosan, akik már itt fognak születni.