Karácsonyi ajándék - magamnak

Ott álltak előttem az almával a kezükben. Pont a fenyőkapu előtt ültem. Tudtam, hogyha odaérünk, majd nekem is kell valamit mondanom a soron következőnek. Ha nem is kell, legalábbis ez a szokás. Mindent elkészítettem, becsomagoltam, az óvónőknek szánt ajándékot, elhoztam, de ezt, a szellemi útravalót, sajnos elfelejtettem. Mit mondjak, mit mondjak...csak ne nekem adják a következő almát, hogy legyen még időm kitalálni. És akkor bevillant.

"Ha nem vagy minden nap, minden egyes percében boldog, akkor tárgyilagosan szemlélve, csak bolond lehetsz.” 

Végül nem ezt mondtam. Mert sokféleképpen értelmezhető és igazából ez inkább magamnak üzenet. Az én útravalóm ez, a saját spirálomba.

A waldorf hagyományok közé tartozik a fenyőspirál, vagy másik nevén adventi kert. Az óvodában mi, szülők is végigjártuk a gyerekeink előtt a szülői esten. A csoportszobában egy óriás spirál van kirakva fenyőből, az elején egy fenyőkapu, ami egy fából készült boltív fenyővel borítva (mi borítottuk be fenyőágakkal előző este másik két szülővel). Először csak a spirál közepén egy nagy gyertya ég, és az egész szobában sötétség van. Mi szülők ott ülünk a spirálon kívül. Mindegyikünk kap egy almát  amibe egy gyertya és egy fenyőág van tűzve és ezzel a kezében végigjárja a spirált. Majd, amikor a spirál közepébe ér meggyújtja a maga gyertyáját a spirál közepén lévő nagy gyertyáról és  elindul vele visszafelé és leteszi valahol a spirál mentén. Csöndben, szó nélkül. Egyre több a fény a teremben, ahogy egyre többen járjuk végig az utat. Amikor kiér, a  fenyőkapu melletti kosárból a soron következőnek a kezébe adja az almáját és mond neki valamit útravalóul, egy üzenetet, egy szép gondolatot. A spirál az önmagunkba vezető belső utat jelképezi, az adventi koszorúhoz hasonlóan adventi jelkép. Ezt az utat egyedül kell megtennünk és megtalálnunk, amit keresünk, és ha sikerül akkor a mi belső fényünk hozzáadódik a többiekéhez és része lesz a közös fénynek. Advent a misztikus négy hét, amelynek minden hetéhez más kísértés és annak legyőzéséhez más erény kötődik, a megpróbáltatások ideje.  A számadásé, a lelki megerősödésé, a belső harcoké, amikkel sikeresen megküzdve aztán közelebbb kerülhetünk valamihez, amit nevezhetünk fénynek, békének vagy istennek és a végén valóban áldott ünnep vár. Nagyon, nagyon szép gondolatok ezek, ahogy a spirál járás is az volt. Nekem ez volt az első, így kevéssé tudtam sajnos átérezni a szellemi tartalmát, akkor és ott, amikor végigjártam, kezemben az almával az utat. Leginkább arra figyeltem, hogy mindent jól csináljak és ne okozzak lehetőleg semmilyen galibát. Ami majdnem sikerült is, kivéve, hogy mivel jól elkéstem, nem igazán tudtam, hogy ki járta már végig és nem tudtam zökkenőmentesen tovább adni az almát. Nem is én lennék, ha nem így lett volna. De mégis megérintett az egész, a mögöttes tartalom elméleti ismerete nélkül is. Ahogy ott ültünk, együtt, csöndben. Nehéz volt végig menni azon a spirálon, ahogy elnéztem nem csak nekem. Ahogy nehéz befelé nézni is, farkas szemet a démonjainkkal. Bevallani magunknak mitől félünk. Mit csinálunk rosszul. És nem megmagyarázni, ideológiát gyártani hozzá, hanem kimondani, szembenézni vele. Aztán változtatni rajta.

Félek a haláltól rettenetesen. Hívő, katolikus neveltetésem ellenére, számomra elfogadhatatlan a halál gondolata. Rettegek. Ebből fakadnak a fő démonjaim, amelyek aztán álmatlan éjszakáimon körbetáncolnak, tűztáncot járnak az ágyam körül. Egyikük az idő múlása. Nem szeretem látni. A képeken, másokon, magamon. És ennek nincs köze a külsőhöz, nem hiúságból van ez így. Jól érzem magam a bőrömben, most is, ahogy csaknem mindig. Nem, ez belső dolog. Arra emlékeztet, hogy minden tűnékeny. Elillan. Véges. És ez végtelenül nyomaszt. A másik a dolgok változása. Nehezen veszem a változásokat. Mert ha jön valami új, rendszerint valami elmegy helyette, valaminek a helyébe lép. Sokszor nem tudok ennek örülni, nem tudom ezt élvezni, mert siratom azt ami elmúlt, aztán mire élvezném ami a helyébe jött, már az is a múlté. A múltban élés nem jó dolog. A jelenben szeretnék lenni. Az elmúlt évem ennek a tudatosításával telt. Az eredménye: alig fényképezem, és szinte egyáltalán nem nézek fényképeket. És más vonatkozásban sem érzem akkora szükségét, mint korábban, hogy emlékeket gyártsak. Ez egy eredmény, amit kiváltott a másfajta nézőpont, amiből az életet szemlélni kezdtem, tehát nem valamiféle fogadkozás vagy magamnak felállított korlátról van szó. Egyszerűen, ahogy elkezdtem a jelenben lenni, létezni elkezdett kevésbé fontos lenni az élet vagy a pillanat megörökítése. 

Az, hogy ez az év nekem mennyire a befelé fordulásról szólt, jól mutatja az is, amire a napokban döbbentem rá. Nincs itthon tükör. Normális legalábbis, ahol fényben látnám magam, közelről vagy egész alakosan. A fürdőszobában van egy tükör a mosdó fölött, de mivel lámpa nincs (kiégett, amikor ideköltöztünk és a két, gerendára felakasztott fénysort leszámítva esténként gyertyával világítunk) és a mosdókagyló, valamint a magassága miatt egyébként is nehézkesen tudom megnézni magam benne. Az előszobában nincs tükör, a hálószbánkban a sminkasztalomhoz tartozik ugyan egy tükör, de az meg valahogy annyira kiesik. Nem ott sminkelek, nem ott öltözködöm, a reggeli felkelés után estig be se teszem oda a lábam. Egyedül a sminkelésnél nézek tükörbe, egy kicsi, kerek smink tükröm van, amiben nem is látom az egész arcomat egyszerre. Korábban ez elképzelhetetlen lett volna, most pedig fel sem tűnt ennek a hiánya. Múltkor néztem egy képet magamról és rácsodálkoztam, hogy így nézek ki. Hirtelen idegendég érzés fogott el, mintha nem magamat látnám, hanem egy másik nőt. Így nézek ki? És akkor fogalmazódott meg bennem, hogy mostanában alig láttam magam. Valahogy nem is hiányzott. Nem volt fontos. A szekrényből kiveszem a kedvenc, jól bevált ruháimat, ha valamelyik tönkremegy, elhasználódik egy viszonylag hasonlóval pótolom. A hajamat 12 éve ugyanúgy hordom, sminkhez a tükör megszokásból kell. Kész vagyok. Már nem kell magam megkomponálni, talán ez is az egyik oka, hogy nem hiányzott a tükör. 

Nem számolom az időt. Nagyvonalúbb lettem vele. Igyekszem elengedni dolgokat, amiket eddig időhöz kötöttem, az eddigre ez vagy az kell, ennek vagy annak meg kell lennie jellegű célkitűzéseket. Néha elfelejtem hány éves vagyok. Utána kell számolnom. A gyerekeim életkorának is. Nem is fontos. Dátumok, amelyek időkeretbe szorítják az életünket és határidőket szabnak, eddig vagy gyerek, fiatal, innentől öreg, ezt eddig kell elérned, megszülnöd, letudnod, befejezned. Amúgy sem érzem túl hosszúnak az emberi életet de ettől egészen összezsugorodik. 

Olvastam valamit, ami nagy hatással volt rám. Sokadszor olvasom a könyvet, mégis, most, mint egy személyes üzenet kólintott fejbe a mondat, amely fölött hányszor átsiklottam már. 

Ha nem vagy minden nap, minden egyes percében boldog, akkor tárgyilagosan szemlélve, csak bolond lehetsz.

Az életem olyan teljes és jó, amennyire és amilyen módon csak lehetséges. A jelenben éléssel, a mostra való fókuszálással eljutottam ennek belátásáig. És ez az én karácsonyi ajándékom magamnak. Ha elég erős vagyok ahhoz, hogy ne csináljak problémát olyan dolgokból, amelyek alapvetően jók, valamint ne aggódjak olyanokon, amik majd egyszer, két hét múlva vagy tizenöt percmúlva de nem most, hanem a jövőben történnek és ne nosztalgiázzak azokon, amelyek már elmúltak, enyém lehet az életem, ami éppen most zajlik. Nem két hét múlva, nem egy évvel ezelőtt, hanem most. És ebben a szent pillanatban  ráébredek, hogy tökéletesen boldog és elégedett vagyok.