Mi
változott? Hirtelen több minden is. Változott például Rebeka frizurája. 2-3 hónapos kora óta puha
hajpántokat tettem a fejére, eleinte csak azért, hogy megszokja, aztán nem
sokára már praktikus szerepe is lett, a rakoncántlan tincseket szépen
megfegyelmezte így elkerültük az ollót. A
mostanára már huncutul kunkonkorodó édes kis fürtöket azonban már vétek lenne hajpánt alá szorítani, így 18 hónap után megváltunk a
csinos hajpánt gyüjteményünktől és "csatocskákra" cseréltük őket.
Azaz a hivatalos megnevezés egy jó darabig "jepke" volt, ugyanis az
első csat, ami máig a kedvence, egy rózsaszín lepkés csat volt, amit kreatívan
a "szállj le lepke, szállj le" gyermekdallal bűvészkedtem eleinte a
hajába, most már szerencsére enélkül is megy. Ezután pedig valamennyi új csat
egészen egyszerűen "jepke" lett.
Szinte napra pontosan a hajpánt-csat cserét követően szétszereltük
és elraktuk a járókát, ami a hajpánthoz hasonlóan emblematikus darabja az elmúlt egy
évünknek. Ő remekül eljátszott benne, jól érezte magát a
kis kuckójában, ami a 120X120 centiméteres méretével nem is volt olyan kicsi és érezhető űrt hagyott maga után a nappalinkban. És a szívemben is,
hiszen feltűnő hiánya kérlelhetetlenül emlékeztet arra,
hogy kislányunk nő, sokkal gyorsabban, mint szeretném.
Tudom, hogy a járóka manapság nagyon vitatott eszköz, sokan nem szeretik, mert
úgy vélik bekorlátozza a gyereket. Szerintem biztonságos játékteret nyújt arra
az időre, amikor nem tudok odafigyelni rá, nekem pedig nyugodt perceket,
fél-egy órákat, amikor elmehettem pisilni, sminkelni, teregetni… Ösztönzi az
önálló játékra, megtanulja benne, hogy egyedül a
saját játékaival játszon, anélkül, hogy valaki szórakoztatná. Néha most is érzem a hiányát, bár egyértelműen kinőttük, és ma
már a saját kis szobája jelenti a játékteret.
Új fejlemény a nemrégiben megjelent szeparációs szorongás is. Egyszer már átéltük ezt, amikor 8 hónapos volt, most annál jóval
erőteljesebben jelentkezik, ami nem csoda, Rebeka önkifejezési
lehetőségei is bővültek
azóta. "Ana-anaaa" - a nap minden szakában, amikor fél méterre
távolodom vagy ha úgy véli, nem figyelek kellőképpen RÁ. Személyes sértésnek
veszi, ha telefonálok, rögtön megjelenik a lábamnál, két kis kezével mutatja és
persze mondja is, hogy "gyeje-gyeje". Súlyosabb esetben átöleli a
lábaimat, fejét kidugja köztük és felváltva mondja, hogy "gyeje-ana-gyeje-ana". Ha az ismétlődő felszólításnak nem teszek eleget, egyre
nyomatékosabban "kéri". Mi történik, amikor egy-egy ilyen kitörés
után felveszem és nyugodt hangon próbálom elmagyarázni, hogy anya éppen
pisil(ne), telefonál(na) vagy az ebédet készítené? Megkönnyebbült sóhaj
kíséretében a vállamba fúrja a buksiját, néha előtte még meg is puszilgatja és
egy "anáé" suttogás kíséretében érzem, ahogy ellazul a kezemben.
Pedig nagyon ideges vagyok, tényleg, néha embert próbáló feladat türelmesen kibírni
a folyamatos ana-ana-ázást - de amikor már ott szuszoga nyakamba, mindezt
persze egy pillanat alatt elfelejtem és azt gondolom, nem is olyan rossz ez a
szeparációs szorongás.
Az esti lefekvésnél korábban az ágyából integetett és egy
"pápá"-val el volt intézve a dolog, néha még az éneklést sem várta
ki, már mutatott az ágyára, hogy "tente" – tegyél az
ágyba, nem kell ez a felhajtás. Sokszor fájt is a
szívem, mióta abbamaradt a szopizás, hiányoztak az esti összebújásaink. Most úgy néz ki bepótoljuk az elmúlt fél évet, hozzámsimul,
puszilgat, miközben a karomban tartom ő is simogatja az én hátamat. Eddig minden szép
és jó is volna, csak az a baj, hogy
bármennyi szeretgetés, éneklés után is rendre sírva válunk el egymástól. Hiába
csak egy percig tart, nagyon rossz a kétségbeesett, krokodil könnyeket hullató
babának megsimogatni a fejét és jóéjt kívánni. Ha nem teszem ezt, akkor
reggelig ott lehetnék és az nem csak nekem, neki sem lenne jó, így 1-2 perc
próbálkozás után mély csönd lesz vagy néha
hallom, hogy utána énekel, vagy beszélget a macijaival - azért ez megnyugtat,
hogy talán mégsincs akkora baj…
Ragaszkodik mindenhez, és elképesztő, ahogy mindent megjegyez.
Este mindig a "tente baba, tente" altató dalt énekeltem neki,
mostanában azonban úgy éreztem, hogy válthatnánk valami bonyolultabb dalra és
elkezdtem a "Csendes álmot, jó éjt" bölcsődalt énekelni. Egy sorig jutok
és rám szól: "Tente-tente-tente". Hiába, rend van. Amikor a
tengerparton egyszer a parton zuhanyoztuk le az esti vacsora előtt, a
törölközés után kényelembe helyezte magát a nyugágyon, szépen
elrendezte a törülközőt maga körül, majd felvette
a szokásos alvópozt (hason, jobb kéz hüvelykujja a szájba) és közölte, hogy "tente" - merthogy fürdés
után ez következik.
Hihetetlen precizitással tudja, melyik dolog kié és rém tiszta a
logika, ami szerint osztályozza a dolgokat. A laptop apáé, a fényképező és minden
más műszaki eszköz is, a hajpántok, sminkek, ékszerek és minden más női dolog,
amelyek nagyrészéről elvileg azt sem tudja, mi, nemhogy azt, hogy női, - anáé.
Amikor a családommal együtt nyaraltunk, képes volt megjegyezni, ki melyik
könyvet olvassa, kinek melyik a strandpapucsa, a bikinije, a biciklije. A húgom kölcsönadta a nyaraláson olvasott könyvét, amikor Rebeka
itthon kihúzta a táskámból, kérdő hangon fordult felém "Emié?" - már csak ezt nem tette hozzá, mit keres ez nálam.
Az egyik legkedvesebb
megnyilvánulása a "teszó" szeretgetése. Aki a pocakomban van "bennye", és minden pelenkázás
után, miután felül és szemmagasságba kerül vele, édes kis hangok kíséretében
megölelgeti. Néha mások és a saját pocakjára is rámutat, hogy
"bennye", de miután kitartóan magyarázom neki, hogy abban csak az
ebéd/vacsora/stb. van, lassan kezdi érteni, hogy csak az én pocakomban van
baba.
Tudja, hogy a pelusban "kaka" van, vagy
"piszi". A minap adott még egy meglepő választ is, a mikor
megkérdeztem, hogy na mi van a pelenkában: "nyunyi". Kétségtelen, az is ott van.
Megmutatja, hogy sír a baba. Ha megkérdezzük tőle, teljes
komolysággal, szépen tagoltan kétszer elismétli "OÁ-OÁ", majd ezután:
"szír".
Tudja, hogy van második fogás, azaz "mászik", és amikor
eszünk a levesnél rendszerint lelkesen
mutogat a háta mögé, hogy "mászik,
husika" - legalábbis reményei szerint.
Szegénynek összecsipkedték a szúnyogok a lábát és a viszketés
enyhítésére rendszeresen bekentem hűsítő géllel. Hamarosan már magától mutatta, hogy "bogáj,viszked", majd hozzátette, azt is, hogy "beken". A minap
viszketett az orrom és megvakartam, láttam, hogy vizslatóan néz közben. Elmagyaráztam
neki, hogy viszketett ezért megvakartam. Ő gyermeki logikával rögtön összerakta
a dolgot és megoldásként javasolta, hogy "beken".
Tudom, az, hogy a gyerekek nőnek, felnőnek a világ
legáltalánosabb, mindennapibb történése, mégis annyira izgalmas megélni
ezeknek a kedves kis jelneteknek a részese lenni.
Nem tudok napirendre térni fölötte, és valószínűleg soha nem is fogok, hogyan
nő és milyen gyorsan változik napról-napra, hónapról-hónapra. Vele együtt pedig
az örömök és a gondok is változnak, ezért kell nagyon-nagyon élvezni azt, ami
jó és megpróbálni túltenni magunkat azon,
ami pillanatnyilag nehéz, mert hip-hop elmúlik, mire utánaolvasunk, rájövünk,
már jön is a következő dolog…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése