Édes teher

Szeretek kismama lenni, azok közé tartozom, akik szerint a terhesség a világ legjobb dolga, ami csak történhetett vele és remekül érzi magát a bőrében. Persze, ahhoz, hogy így érzek, nagyon sok együtthatónak kell szerencsésen összeállnia, és tudom, hogy sokszor nem a kismamán múlik, hogy nem így érez a terhességével kapcsoltban. Sokan idegenkednek a terhesség szótól, és helyette szívesebben használják  a "várandós",  "állapotos" vagy a "gyermeket várok" kifejezéseket, köszönhetően "a kezeljük természetesen a terhességet" mozgalomnak, ami ugye áldás és nem teher. Nekem annak ellenére, hogy sokban egyetértek az említett táborral, valahogy mindig a 'terhes' jött a számra, mióta pedig olvastam valahol, hogy ez nem a "teher", hanem Kazinczy nyelvújításának eredményeként az ősmagyar 'tereh' szóból ered, amelynek a jelentése 'gyönyörűség, már semmi rossz érzés nincs bennem ezzel kapcsolatban. Hogy miért élvezem, hogy hatalmasra nő a pocakom, egyre nehezebben mozgok és ha elhagyom az otthonom kilométerenként pisilni kell valahol? Egyre kényelmetlenebbül alszom, és szakemberek hada vizsgálgat hónapról-hónapra, amely alkalmakat egy másfél éves anyukájaként egyre nehezebben oldok meg? - Az egyik barátnőm fogalmazta meg  olyan jól, amikor azt mondta nekem a terhessége végén, hogy nagyon várja már a babát és szeretné a kezében tartani, de mégis sajnálja, hogy vége lesz a terhességnek, mert ha megszületik a baba, akkor  már csak ő is egy "sima ember" lesz, mint bárki más, akinek nincs a hasában egy kisbaba. Én is hasonlóan vagyok ezzel, egyszerűen különlegesnek és bennfentesnek érzem ezt az állapotot, hiszen minden nyűg és kényelmetlenség ellenére egy élet növekszik odabent, ráadásul az a megtiszteltetés ért, hogyha kijön, én lehetek az anyukája. Ehhez képest mit számítanak a múló rosszullétek és a pocaklakó okozta kényelmetlenségek? 

Az alkatomnál fogva a pocakom hamar látszik, így van időm kiélvezni a kismama lét előnyeit, szeretek pocakkal (is) öltözködni, szeretem a kedves és érdeklődő pillantásokat, amiből jut bőven, főleg amikor a kislányom is velem van. Pont így szerettük volna, hogy legyen egy  kicsi és egy pici. Többen mondták és mondják is, hogy az első terhesség semmihez nem hasonlítható, gyönyörű időszak, és az első gyerek mindig érdekesebb, több figyelmet kap, a második vagy többedik gyermek már "nem olyan nagy szám". Nem szeretem ezt hallani, bár van benne igazság, tény, hogy a környezet kevésbé érdeklődő és izgatott, hiszen az egyre gömbölyödő pocakom mellett ott van egy még éppen baba korú kislány, aki minden nap csinál valami újat, izgalmasat, jön-megy, egyre többet beszél - így Ő némileg eltereli a figyelmet az újonnan érkező testvéréről. A mi figyelmünket is leköti elsőszülöttünk csodálata, őrzése és nevelése, de hiszen ez így is van jól, nyilván kevesebb idő jut hassimogatásra, gondtalan merengésre, mint az első terhességnél. De a második terhességnek vannak azért olyan nem várt jó oldalai, amire talán sokan nem is gondolnak a fenti vélemények hangoztatói közül. Az egyik ilyen, hogy nagyon izgalmas Rebekával megélni, hogy kistestvére lesz. Elmondhatatlan érzés, amikor napjában többször odajön, megsimogatja, átöleli a pocakomat és azt mondja "benne, baba" vagy "teszó". Meglepő, hogy mennyire érti, érzi a folyamatot és így Ő is a részesévé tud válni. Lehet, hogy a második babánk a környezetétől kevesebb figyelmet fog kapni, természetesen mi igyekezni fogunk, hogyha ez így is lesz, ne érezze, de cserébe lesz egy testvére, aki ennyire édes és így szereti, várja már most.

A másik érdekes vonatkozása a jelenlegi babavárásnak, hogy mostmár anya vagyok, anyaként várok gyermeket. Az elsőnél még csak elképzeléseim voltak róla, most tudom milyen megszülni, vele lenni, szeretni a gyermekemet. Ezek tudatában teljesen más érzés és lelkiállapot gyermeket várni.  Rebeka születés után az első hónapokban azért voltak nehéz pillanatok. Ezek a nehézségek ahogy nőtt egyre ritkábbak lettek, vagy egyszerűen csak kevésbé koncentrálunk rájuk, ahogy egyre jobban megismertem, úgy mélyült el napról napra a szeretetem iránta és tudtam egyre kevésbé aggódni, szorongani és egyre inkább élvezni az anyaságot. Persze, hogy szerettem attól a pillanattól, ahogy a létezéséről tudomásom volt, de az a szeretet teljesen más volt, mint amit most érzek iránta. Biztosan nem mindenkinél egyformán alakul ez, de nálam idő kellett ahhoz, hogy igazán anyává tudjak válni, így visszanézve napok, hetek kellettek mire olyan voltam, úgy tudtam viselkedni, amilyennek ma is szívesen látom magam, évek múlva pedig lehet, hogy már azt fogom mondani, hogy évek. Ez egy fejlődési folyamat, amelynek során a lemondást örömként, az áldozatokat ajándékként vagyok képes értékelni. Bármilyen tudatosan készültem is az anyaságra, nem ment egyik napról a másikra. És azt gondolom, hogy a második és többedik gyermekemnél ez másképp lesz. Ha nem is egy "kész anyát" kap, hisz mint mondtam, szerintem ez egy folyamat, így most sem tekintem magam késznek, vagy befejezettnek, azért mégiscsak egy olyan anyát, aki már tudja, hogy mit jelent ez, aki érettebb, tapasztaltabb és nyitottabb a rá bízott kis élet felé. Tudom a súlyát egy-egy rossz döntésnek, ismerem a miattuk megjelenő marcangoló bűntudatot, vagy azt a korábban ismeretlen szeretethullámot, ami ha elönt, nehezen tudom visszatartani magam, hogy ne rohanjak be az éppen alvó gyermekemhez és kapjam ki az ágyból egy hatalmas szeretgetésre. Vagy a tehetetlen dühöt, amikor éppen fél órája üvölt, mert üvölt, sajnos ez a jó szó, - ami egycsapásra elmúlik, amikor végre abbahagyja.

A második gyermeknél, ilyen értelemben, talán majd jobban anya tudok lenni, már az elejétől.

Persze attól, hogy magabiztosabb vagyok, azért vannak félelmeim. Egyelőre nem tudom elképzelni hogy mást is ugyanennyire és ugyanúgy lehetséges szeretni, mint Rebekát. Persze racionálisan tudom, hogy ez nem lesz gond. Az előbb írtam az anyává válás folyamatáról, amit jól mutat, hogy amikor Rebekát vártam, akkor az a gondolat nyomasztott, hogy mi lesz, ha a Bellát (bolognese kiskutyánk), akire egészen addig, majdhogynem gyerekként tekintettünk, jobban fogom szeretni. Már akkor is tisztában voltam vele, hogy milyen irracionális ez a félelem, amikor pedig Rebeka megszületett, nem is hittem el, hogy egyáltalán eszembe juthatott ilyen butaság. De bármilyen kellemetlen ezzel utólag szembenézni, mégiscsak megfogalmazódott bennem, ami nyilván abból is fakadt, hogy fogalmam sem volt milyen lesz anyának lenni. Most pedig, hiába van már egy gyerekünk, nem tudhatom, milyen lesz még egy gyerek anyukájának lenni. Abban biztos vagyok, hogy nagyon jó lesz, és abban is, hogy ezt nem fogom mindig így érezni, de azért több, sokkal több jó lesz benne, mint amennyi rossz.

Varrok a babának egy patchwork takarót, 5X5 négyzetekből, így van vele munka, eltart még egy ideig. Mialatt dolgozom, van időm álmodozni, gondolkozni. Egyik nap miközben éppen azon bosszankodtam, hogy az idő fele a visszabontással, javítgatással megy el, sokszor nem sikerül pontosan összevarrnom a kockákat így le kell fejtenem, máskor pedig a sorokat varrom ferdén össze, vagy a négyzeteket nem sikerül precízen kivágni, hirtelen rájöttem, hogy az anyaság mennyire hasonló, és milyen sok párhuzam van köztük. Hiszen rengeteg türelem kell egy gyerek neveléséhez és a legritkább esetben sikerül valamit tökéletesen jól csinálni. A takarónál is elméletben mindent úgy csinálok, ahogy kell, és valami megfejthetetlen okból, sokszor mégsem passzol a végeredmény. Van amit helyre tudok hozni utólag, van amit pedig el kell fogadnom, hogy az bizony ferde lett, ferde is marad, a következő négyzetnél, sornál majd ügyesebb leszek...