Vonatra fel, indulás haza

Talán őrültségnek tűnik, pedig az én szemszögemből teljesen logikus, három gyerekkel, egyedül három és fél órát vonatozni. Még a vonatpótlót is bevállalnám velük, amitől ők egyébként is csak még boldogabbak lennének, hogy egy nap ennyi jó éri őket, vonat is, busz is. Szerencsére azt azért nem kell, Százhalombattáig elvisz minket Ricsi.

Nem szeretek gyerekekkel autózni, mondjuk ki. Föleg nem több órát. Zavar, hogy a hátam mögött ülnek, hogy nem látjuk egymást, kivéve ha valami lehetetlen, kényelmetlen pózban kicsavarodva hátrafordulok. Nem lehet mesélni mert egyrészt nem hallják rendesen, másrészt nincs meg az a szemkontaktus és testhelyzet, ami szerintem ahhoz kell, hogy a mesélés élvezhetö legyen, arról nem is beszélve, hogy maga az utazás, a folyton változó táj és képek folyamatos impulzust jelentenek, amit meg kell beszélni, mutatni így folyton meg is akasztja a mesét. Marad a mesehallgatás, zenehallgatás, de az meg minden más kommunikációs lehetőséget ellehetetlenít. Igaz, hogy az autónkban hátraállítható a hang, de mivel a hangfal ez esetben közvetlenül mögöttem szól, alig pár centire a jobb fülemtöl, csak egy fokkal,  elviselhetőbb, mint amikor az arcomba üvölt. A mesehallgatásért alapvetöen sem rajongok, egyszerüen számomra idegesítö zajforrás, mióta gyerekeink vannak a zene sem feltétlenül hiányzik a napjaimból mellettük inkább plusz zajterhelést jelent. Próbáltuk persze a fülhallgatót, de az meg kihúzódik, nem csatlakozik és a többi – több okból is felhagytunk vele.  Számomra ezek a pécsi utak igazi szenvedést jelentenek és az autó valamennyi elönyével összevetve is komfortosabb utazási módot jelent a vonatozás. És amennyire nem szeretek autózni. annyira szívesen vonatozom a gyerekekkel. Az, hogy az, hogy ott egymással szemben ülünk mindent megváltoztat: lehet mesélni, együtt nézelődni, reagálni egymásra, megbeszélni a látottakat. Minden olyan dolog ami az autózásban nyűglődés, a vonatozásnál kifejezetten élmény. Szép tájakon megyünk keresztül, nem olyan monotn, mint az autópálya, gyönyörű a hófedte téli táj, szántóföldeken nyargalászó őzek, álmos alvacskák, romos kastélyokkal, békebeli vidéki vasútállomások. Szeretem a hangulatát. 

Valahogy az egész utazás során eltöltött idő is más minőséget jelent és ez nemcsak a gyerekekkel igaz, hanem egyedül is. Ha egyedül utazom, akkor is ha tehetem vonattal megyekt és nem autóval, a telekocsi bár olcsóbb, bezsúfolódva pár négyzetméterre, órákon át számomra nehezen viselhető még a saját családommal is, nemhogy vadidegenekkel. És önmagában az, hogy vonatozunk az első egy-másfél órában minden más nélkül elegendő időtöltés a gyerekeknek. A második órában előkerülnek a szendvicsek, újabb fél óra amíg elmajszolgatják, azután jön a kalauz bácsi, aki jó eséllyel el lesz bűvölve kis családunktól, na meg attól, hogy  legalább öt percig rocksztárnak kijáró rajongás övezi. Ezután kicsit mesélünk, könyvet nézegetünk beszélgetünk és már meg is érkeztünk, ahol fogadóbizottság várja, hogy leszedjen minket a vonatról. Lelkes nagypapák és nagymamák, akiknek egymás szavába vágva lehet mesélni még puszi és köszönés előtt, hogy mi minden történt velünk a vonaton.

Rózával azért most szintet ugrunk ebben is, fogalmam sincs, hogy milyen lesz. Reményeim szerint végig alszik és szopizik a kendőben. Az autózás ellen és a vonat mellett plusz egy érv volt az, hogy Róza is utazik velünk. Egy folyton szopizó babával közel négy órás utat megtenni, úgy hogy egy hordozóban végigülje szopi és bujcsi nélkül, boritékoltan mindannyiunknak hosszú út lett volna. Ha pedig megállunk még szopizni is, tényleg fél nap az út.

Amikor belegondolok, hogy egy alig hat hetes babával miért vállalkozom utazásra, mindig újra és újra figyelmeztetnem kell magam, hogy ez tűnt a legésszerűbb megoldásnak arra, hogy egy helyen, gyorsan elintézzük a csípő szűrővizsgálatokat. Orvos nagyszülőkkel ez általában tíz percet vesz igénybe miközben a másik nem orvos nagyszülők lelkesen vigyáznak a többiekre.Egyébként is érett már egy hazaút. 

A nagymamám még nem is látta Rózát, ő már idős ahhoz, hogy utazgasson, ráadásul szülinapja is van. Jó apropónak tűnt ez is, hogyha már vizsgálatok miatt hazautazunk őt is meglátogassuk. Anya szülinapja és Rubené is most lesz így végül nagycsaládos összejövetel alakult. Ha már hazajövünk. És ha már itt vagyunk találkozunk a barátainkkal, keresztszülőkkel is, így sikerült végül egy hetet minden napra megtölteni találkozókkal, vendégségekkel. Ez egy picit megijesztett, amikor végig gondoltam, de ha egyszer messze lakunk, ritkán jövünk haza, ez a kapcsolatápolás ritmusa. Ritka, de olyankor aztán intenzív. Rózával terveim szerint kendőzni fogunk, zsebibaba üzemmódban leszünk és enni-aludni fog, talán nem lesz neki így leterhelő annyira (és nekem?). A nagyobbak miatt is izgulok, hogy nem fognak-e kimerülni. Úgy döntöttem, önmagam megnyugtatására, hogy a változtatás jogát fenntartom minden progrmra nézve, ha úgy látom sok nekik, nekünk. Érdekes, hogy amikor Rebeka ennyi idős volt az egy kilométeres körzetet elhagyni is fejtörést okozott. Most pedig minden aggodalmam ellenére alig várom ezt az egész utat, találkozásokat. Megyek is hamuba sült pogácsát (najó annak modernebb változatát, kenyeret) sütni és tovább kirakózom az egy darab kis bőröndben, amit el tudok vinni magunkkal.

És apa? Apának igazi wellnes lesz, mert két egész estéje lesz teljesen egyedül, amiből csak az egyiken kell karácsonyi dekort a padlásra pakolnia, a másikon azt kezd magával amit csak akar, ráadásul garantáltan végigalhatja az éjszakákat is. Kívánhat-e ennél többet az ember fia, ha három (kis) gyereke van? Aligha..