2019. január 28., hétfő

Szörny Rt. - avagy amikor a kölykök a fejünkre nőttek



Gyerekvállalás trailer - csak erős idegzetűeknek.



Róza születésével megváltozott az életünk, újrarendeződtek a viszonyok, a családunk dinamikája. Kettő helyett három gyerek szülei lettünk, Rebeka és Ruben mellett egy kisbabáé is, aki teljesen más bánásmódot, mentalitást kíván, mint egy négy és egy hat éves. Más lett a feladatmegosztás, Ricsire sokkal több minden hárul abból, amiben máskor is sokat segít, de azért alapvetően az én feladataim. Sokat nevettünk azon, hogy számára ez az időszak egy igazi főzőtanfolyam volt, mert megtanult rizottót főzni, blansírozni, párolni, tortát sütni és kenyeret készíteni. Ruben a legkisebb szerepéből lépett egyet előre és báty lett, sokkal több elvárás irányul felé, önállóbbnak, közreműködőbbnek kell lennie, ami sosem volt az erőssége, de most kényszerhelyzet van, anya keze foglalt. Rebeka immár két gyerekkel osztozik a figyelmünkön és Ruben jobban hozzá van nőve, mint valaha. Mindehhez jön, hogy Szilveszter óta másodszor vagyunk betegek. Első körben Rebeka, Ruben és én, második körben Ricsi szolidarított a gyerekekkel. Róza hét hetes és ebbe beleesett egy karácsony, mindkét nagyobb szülinapja és két influenza, tehát az, hogy nem unatkoztunk, elég enyhe kifejezés. Időközben itt nálunk a gyerekek észrevétlenül egy Szörny Rt.-ét alapítottak, aztán Ricsivel mi is majdnem alapítottunk egyet... de aztán jobbat találtunk ki. Átgondoltuk az elmúlt időszakot, hogy vajon mi állhat a jelenségek hátterében, hol hibáztunk, mikor csináltuk jól, az egész nevelési stílusunkat górcső alá vettük, és átbeszéltük. Önkritikát gyakoroltunk, amiben szerencsére az ember mindig számíthat másokra, nagyszülők például szíves örömest segítettek hibáinkat belátni. Újra visszamentünk az alapokhoz, megbeszéltük azokat az elveket, amelyek mentén neveljük a gyermekeinket és szerveződik a családi életünk, ez egyrészt segít Rózához való hozzáállásunkban, hogy tudatosabban tudjuk nevelni őt, másrészt hátha ez segít meglátni mi szorul változtatásra. A kis szörnyecskék, akik időnként elrabolják gyermekeinket nem új látogatók minálunk, időről időre találkozunk velük, de mostanában teljesen átvették az uralmat és ami korábban csak néha és még kezelhető formában volt jelen (amikoris nem vagy nem jól kezeltük) az most egészen elviselhetetlen méreteket öltöt. Nyilván a betegségek és a kistesó érkezése együttesen felerősítette azokat az egyébként is meglévő problémákat, amelyeken máskor átsiklottunk, de most szélsőséges formában megjelenve megoldásért kiáltottak. Karácsony után az idillből és harmóniából felocsúdva az új esztendő betegséggel indítva az eltervezett családi összerázódás nem éppen olyan fordulatot vett, ahogy azt reméltük. Mondjuk a küldetés sikerült, a csapatösszehozónak szánt hét rámutatott a dolgokra, amelyek változtatásra szorultak, de nem úgy ahogy gondoltuk, nagy közös szánkózások, meghitt együttlétek formájában, hanem egy influenza volt a trénerünk. 
Vannak emlékeim gyerekkoromból, hogy milyen volt, amikor betegek voltunk. Anya vagy apa otthon maradt, mi ágyban voltunk, ők időnként hoztak teát, meséltünk és kaptam máskor tiltólistás rágcsát, mint ropi, keksz. Akármilyen rosszul éreztem magam mégis valahogy jó volt betegnek lenni, mert anya otthon maradt, ráért és velem foglalkozott hétköznap fényes délelőtt, amikor egyébként normális menetrend szerint én valamilyen köznevelési intézményben töltöttem a napot ö meg dolgozni volt. Emlékszem ikyenkor mindig külön kedvesek és figyelmesek voltak, apa aggódó tekintetére, összeráncolt homlokára, ahogy bejött a szobába, mikor hazaért. Amikor nagyobb lettem ilyenkor adta a legjobb könyveket, Winnetou összest, Rejtő regényeket, amiket már rendszerint estére ki is olvastam.
Szilveszter után Rebeka és Ruben is teljesen lebetegedett és a nappalit jelölték ki főhadiszállásuknak, egyikük a kanapét a másikuk pedig két összetolt fotelba kuckózta be magát. Persze mikor öt percre jól voltak szétkapták a nappaliba nyíló egész gyerekszobát, aztán teljesen kidőltek és a kupit, aminek az eltüntetése alapesetben az ő feladatuk meg otthagyták. Ekkor kezdődött az egrecírozás, ami napról napra egyre durvább méreteket öltött. Főztem teát, ami vagy nem volt elég meleg vagy mézes, vagy túl meleg volt és túl édes. Oké, vissza a konyhába helyrehozni a dolgot, majd odaviszem mire közlik, hogy inkább vizet kérnek. Sebaj, megiszom én, egyre rosszabbul vagyok és hát magamnak úgysincs időm teát készíteni. Aztán. Anya vágj almát, a légyszit csak időnként hozzátéve az utasításokhoz. Felvágom. Ez nem finom. Miközben vágom összevesznek egy díszpárnán. Kérek vizet. Zsepit. Leesett a takaróm. Kilóg a lábam. Töröld meg a kezem, almás. Melegítsem meg a sópárnát, amiről egy idő után úgy gondolták, hogy a legjobb, ha non-stop meleg. Ruben egyik éjjel felébredt és igencsak zokon vette, amikor Ricsi elmagyarázta neki, hogy nem, nem melegítjük meg a sóhegyecskéjét lent a sütőben éjjel kettőkor. Vizet kértek, kezükbe adtuk hiszen a kanapén feküdtek, nem érték el, majd miután ittak “itt van, valaki vegye el”, elvettük a kezükből. Mindeközben a “mikor mesélsz” kérdés meglehetősen türelmetlen hangsúllyal húsz másodpercenként hangzott el. És mindenen vitatkozni kellett. Hogy igyanak, inhaláljanak, délután aludjanak. Mi ez a saját életünk vagy egy rémálom?! Pár nap után elfáradtunk az ápolásukban és kezdtünk fellázadni a két zsarnokká változott gyermekünk viselkedése ellen. Nagyon elegünk volt a folyamatos nyűgös és elégedetlen felszólításokból, hisztikből. Mert attól, hogy betegek szerintem nyugodtan használhatják a kérem-köszönöm varázsszavakat és nem gondolom, hogy folyamatosan ugráltatniuk kellene bennünket. Kicsit ugyan bűntudatom volt, hogy nehezen viselem a saját beteg gyerekeimet, kicsit elmélkedtem a feltétlen szeretetről, toleranciáról és türelemről, de akárhogy is filozofálgattam, az volt az érzésem hogy ez így nagyon nincs rendjén.
Kérdések keringtek a fejemben, amikor volt pillanatnyi időm meghallani őket. Ezek a dolgok mióta vannak jelen, hol lehetett és kellett volna megfogni őket és miért nem tettük? Fáradt napjaink estéin ott derengett a fájdalmas felismerésünk, hogy bizony vannak dolgok, amelyeket nem jól kezeltünk, szokások, amelyeknek teret adtunk és nem kellett volna. Alapos gyanúmmal, miszerint valami nem oké, felhívtam anyukámat, aki készséggel megerősített abban, hogy gyermekkoromban nem kergettük őrületbe, amikor betegek voltunk és, hogy hát igen, bizonyos dolgokban hagytuk a fejünkre nőni csemetéinket. Ami nemcsak a betegségnél ütközik ki, hanem az egyszerű hétköznapokban is. Nem szeretnék olyan szülő lenni, aki kiabál a gyerekével meg a türelmét elveszítve olyan dolgokat csinál, amiről nagyon is jól tudja, hogy nem rendben lévő. A második kör influenza a pécsi látogatás végére esett, szerencsétlenül éppen akkor, amikor életemben először egyedül töltöttem velük másfél napot Ricsi szüleinél, Ricsi már hazament előttünk. Kemény menet volt három gyerekre egyedül lenni éjszaka. Amikor Ruben és Rebeka az éjszaka folyamán már sokadszor rántott ki az ágyból, úgy hogy éppenhogy elaludtam egy ponton túl már nem igazán bírtam türelemmel. Először azért keltettek mert szomjasak voltak, a víz ott volt a szobában igaz, ki kellett volna érte kelni az ágyból. Ezután odatetettem az ágyuk mellé az éjjeliszekrényre, hogy csak ki kelljen nyúlni érte. Következő riasztás azért volt mert a pohárból kiloccsant a víz a lepedőre és Rebeka új lepedőt követelt. Amikor próbáltam elmagyarázni, hogy nekem fogalmam sincsen hol tartja Ricsi anyukája, az éjszaka közepén pedig nem keltem ki az ágyból a nagyanyjukat, hogy lepedőt adjon, nem sok megértéssel fogadta. A következő keltés, ami egyébként egy elnyújtott óbégatást jelentett a szomszédos szobából, azért volt, mert kikapcsolt az égősor és sötét van (a holdfénnyel bevilágított alig elsötíthető szobában). Miután sikerült picit lehiggadnom, nagyon szépen megkértem őket, hogyha reggel felébrednek, akkor ne üvöltsenek, hogy anya, hanem szépen halkan menjenek le Kati mamához, hogy reggel picit tudjak aludni, ha màr éjjel nem hagytak. Jó, persze, így less, ígérték. Ehhez képest kora reggel, ráadásul a szoptatás kellős közepén újabb kiabálásra ébredtem, az idegeim rojtokban lógtak, mivel éjjel az ő razziázásukon kívül Rózához is keltem, ráadásul az utolsó szoptatás miatt éjfél után kerülök rendszerint ágyba. Átmentem, kérdeztem mi a gond, és a választól: “szomjas vagyok” egyszerűen elszakadt a cérna és egészen egyszerűen leöntöttem a fiamat a mellette lévő vízzel. Majd odaadtam neki a váltópizsijét és kijöttem. Mély csönd volt utána, egyedül áthúzta a pizsijét, holott az önálló felöltözés mostanában állandó vitapont. Majd szépen visszaaludtak. Bár nem szeretnék ilyen módon célt érni, egyáltalán nem öntött el a jóérzés a történtektől, mégis azt gondolom, hogy ennek most helye volt, mert nagyon túlfeszítették a húrt és talán nem is baj, ha ezt érzik. Nem is exkuzáltam magam utólag, pedig ha úgy érzem túlzásba esek mindig bocsánatot kérek, a szülö is hibázhat. Viszont ez az egész éjszaka és elmúlt időszak egy intö jel volt számomra, hogy valamin változtatni kell, mert én nem szeretném ha a gyerekeim elviselhetetlen zsarnokokká válnának én pedig olyan kétségbeesett szülövé, aki elveszítve a fonalat, ilyet tesz. Ebbe az egrecírozás körbe egyébként könnyű belecsúszni, nem csak a betegségnél futottuk a köröket, hanem mostanában más helyzetekben is. A kimenetelkor felöltöznek, kimenek, majd percenként jelenik meg valamelyik az ajtóban: anya folyik az orrom, fázom, pisilnem kell... Én meg nem tudom bent csinálni a dolgom, mert folyton rohangálnom kell. AZ asztalnál is, tolj be, tolj ki, hol az előkém, kanalam, szalvétám. Mindig úgy kezdődik, hogy olyan jolly jokereket dobnak be amire nem lehet nemet mondani és eleinte az ember úgy érzi valósak az igények és akceptálnia kell, mint a pisilés, orrtörlés. És mire észreveszi magát már benne van egy ilyen spirálban, ami semmi másról nem szól, mint az ugráltatásról. Ha végig gondolom egészen jól vissza tudom venni a fonalat. Én mindig önbizalommal teli igencsak (ön)tudatos anya voltam, az a fajta, akit nem lehetett egykönnyen elbizonytalanítani. Tudtam, amit tudtam és rendíthetetlenül csináltam, többnyire müködött is. Aztán Ruben születése után fél évvel minden felborult. Ricsi elment Budapestre és az élet olyan nehézségeket hozott, amelyek kicsit megtépázták az önmagamba és a világba vetett bizalmamat ez sok területen, nyilván a gyereknevelésben is nyomot hagyott. Aztán ott volt a büntudat, amiatt, hogy Ricsi nincs igazán jelen, meg a költözés miatt, hogy felborítjuk az életüket, nem is beszélve a depressziómról mindezek miatt,  ùgy éreztem, hogy  a folytonos gondok sok energiát és figyelmet vonnak el és így nem tudok az lenni, aki szeretnék. Aztàn elköltöztünk egy olyan helyre, ahol nagyon meghatározó gyereknevelési elvek vannak, mondhatni minden ekörül forog, olyan itt ez, mint máshol a politika vagy vallás. Van egy nagy közös waldorf öntudat, amit mindenki máshogy értelmez de többé-kevésbé igyekszik megfelelni neki. Ahogy sokan akik kritizálják azt tartják róla, hogy a gyerekek teljes szabadonhagyásáról szól, sok követője is eképp értelmezi. Én is eleinte úgy véltem, hogy jóval lazább a mi rendszerünknél, ami nyilván akaratlanul is lazult a hatására. Másfél év alatt azonban volt részem jobban belelátni és azt látom, hogy a tévhitekkel ellentétben komoly szabályok és elvárások vannak a gyerekek felé, amiket az óvónénik és sok szülő is nagyon jól kezelnek. Vannak szülők azonban, akik sajátos értelmezésük alapján azt szűrik le, hogy teljesen szabadjára kell engedni a gyereket és olyanokat elnéznek a waldorf szellemiség jegyében, ami nem feltétlenül a gyermek épülését szolgálja. Nincsenek vagy nagyon tágan értelmezettek a határok, szabályok, főleg kevés van, amelyek az együttélést szolgálják és azok is jórészt a gyermek szabadságának, kiteljesedésének alárendeltek, nem kímélve a berendezést, tárgyakat és más embereket. Legalábbis, amikor az oviban vagyunk, visszük hozzuk a gyerekeket sokszor ez jön le, persze arra, hogy mi zajlik otthon arra kevésbé van rálátásom. Mindenestre nekem úgy tűnik, hogy a szülők kínosan ügyelnek arra, hogy hangos szó, fegyelmező mondatok ne nagyon hagyják el az ovi környékén a szájukat. Idekerülve nagyon szerettem volna beillsezkedni és ez tőlem idegen módon megfelelési vágyat eredményezett. Én is igyekeztem eleinte minden ovis együttlét során türelemmel viselni a gyerekeim olyan megnyilvánulását, amit korábban másként kezeltem volna. Egy idő után azonban sikerült megtalálnom az egyensúlyt és viszanyernem a teljes önmagamat, így igaz, a szemkontaktust kerülve a szülőtársakkal, bizony megregulázom őket, amikor kell. Például, amikor megy a hiszti, hogy miért nem kocsival jöttem, vagy nem akaródznak közreműködni az öltözéskor. Elmondom nekik, hogy lehet így is viselkedni csak akkor éppen otthon nem fog beleférni hogy meséljünk és teázzunk, ha meg fáradtak jobb is ha egyböl aludni mennek majd. “De ennyitöl még nem?” - hangzik az ijedt kérdés és hirtelen mindkettö  derüsebbé és közremüködöbbé válik. Persze ők magasan viselhetőbbek ilyenkor is, sok más mellettünk öltöző gyereknél, egy ideig vigasztalt is, hogy azokat legalább nem én viszem haza és csodáltam egy-két szülőt, hogyan bírja ilyen angyali türelemmel azt, hogy a gyereke kis vadállat módjára viselkedik. Csak egy idő után kezdtek kétségeim lenni, hogy talán azért viselkedik vadállat módjára, mert mindent angyali türelemmel elnéznek neki. Kicsit összezavarodtam. Sok kérdésre még mindig a választ kerestem csak, holott már cselekedni kellett volna az elmélkedés helyett. - Ha nem engedheti ki a negatív energiákat és elfojtjuk a nekünk nem tetszö érzéseit, megnyilvánulàsait nem akadályozom e az egészséges fejlödésben? De ha minden antiszociális megnyilvánulását elfogadok pszichológiai alapon, azzal segítem-e őt vajon ebben? Vagy épp ellenkezöleg, hagyom, hogy egy öntörvényü önzö teremtmény váljon belöle? Pozitív fegyelmezés és zsarolás között azt gondolom vékony a határ. Ahogy azt is, hogy minden be nem váltott fenyegetés egy megszegett ígéret, ezért csínján kell bánni azzal mit mondunk. Hirtelen elvesztettem szem elöl azt, hogy hogyan is kéne jól csinàlni. Szeretnék (elég) jó anya lenni, elfogadni őket olyannak, amilyenek, támogatni, hogy azzá váljanak, akik. Ugyanakkor azt is fontosnak tartom, hogy családként jól működjünk, ne menjünk egymás idegeire tehát vannak szabályok, amelyek az együttélés miatt fontosak. És ha már itt tartunk a társadalmi együttélés miatt sem mellékes, hogy az ember ne legyen az egészséges mértéket meghaladóan önző, öntörvényű, tekintettel legyen másokra is. A mai nevelés fontos sarokköve, hogy a gyerekek minél inkább kibontakoztathassák a személyiségüket, merjenek egyedien gondolkozni, másoktól eltérni, különbözni, egyéniségek lenni. Nyilván mi is ezt szeretnénk, nem kis birkákat nevelni, viszont a ló másik oldalára sem szeretnénk átesni. Márpedig a másokra való odafigyelés, megtanulni tekintetbe venni a többiek szempontjait is, és azt, hogy nem csak mi létezünk, a családban kell elsősorban. Ha azonban a gyerekek igényei körül röpköd minden és mindenki, az biztos, hogy nem egy egészséges személyiség kibontakozásához vezet, hanem egy eltorzult, önző életszemlélethez visz inkább közel. Na de annyira be vagyunk rezelve (legalábbis mi, biztosan nem mindenki), hogy a gyerekünk elidegeníthetetlen joga ahhoz, hogy az legyen, aki, csorbul, ha fegyelmezzük, határokat mutatunk neki, hogy nem találva az egyensúlyt, inkább ebbe az irányba mennek el sokan.
Azért ilyenek, mert betegek? - tettem fel magamnak a kérdést. Vagy a kistesó... a mentségek keresése a viselkedésükre, ami alapján az érthetővé és elfogadhatóvá válik, a mai modern, tudatos, pszichológiai könyveken szocializálódott szülőgenerációnk egyik csapdája. Szerintem jó, ha a gyereket megpróbáljuk megérteni (mást se csinálok) de van amikor igenis azt kell mondani, hogy na ezt nem, tökmindegy miért csinálta.
Gyakran találtam indokot a lehetetlen viselkedésükre, így felmentettem őket és türelemmel, megértéssel viseltem a visítást, ugráltatást, hisztit. Anyukám ugyan többször felhívta erre a figyelmemet, de hát ő ugye nem tudhatja, anno más idők jártak, mi sokkal gyerekcentrikusabban nevelünk. Ami alapvetően nem is baj, ha az ember megtalálja az egészséges egyensúlyt. De a bűntudatból fakadó döntések, a következetlenség és a gyerek hisztis és zsarnoki viselkedésének megértő fogadtatása (legyen bármi is a pszichés oka) oda vezet, hogy önzővé és kis zsarnokokká válnak és ez nekünk is nagyon rossz adott esetben, de leginkább velük kiszúrás. Mert a családján kívül soha senki nem fogja ezt jónéven venni vagy tolerálni. A zsúrjukon tanuja voltam, hogy Ruben, hogy szenvedett, amikor nem akarta a másik öt gyerek azt játszani, amit ő akart. Ahelyett, hogy beállt volna bújócskázni, amit a többiek teljes egyetértésben játszottak, a fotelben ülve durcizott, ami pont senkit nem érdekelt, miután megszavazták 5:1 arányban, hogy mit játszanak. Diplomatikusan még azt is megígérték neki, hogy utána játszanak vele mást. Milyen fontos úgy nevelni a gyerekeket, hogy ne gondolják azt, hogy körülöttük forog a föld, mert éppen ebből adódhatnak az ilyen számukra is nehéz helyzetek.
Anyukám azt mondta, amikor beszámoltam a betegséggel töltött napokról, hogy elengedtük a gyeplőt meg, hogy hagytuk, hogy a gyerek irányítson. Annak ellenére, hogy értem mire gondol, nem szeretem ezeket a hasonlatokat, mert én nem tekintek a gyerekeimmel való kapcsolatomra harcként, amit meg kell nyernem és nem gondolok a családomra lóként, akiket be kell fogni és törni. Inkább azt mondanám, hogy kicsit belazultunk, és ennek érezni a nem mindig áldásos hatásait. Az egyik barátnőm fogalmazta meg jól, amikor azt mondta, hogy nálunk alapelvek vannak, és ebből fakadnak bizonyos szabályok, amelyek a családi életünk kereteit adják. Mint például nem kiabálunk, üvöltözünk sem jó sem rosszkedvünkben mert elviselhetetlenné teszi az együttlétet. Nem vágunk egymás szavába, közösen étkezünk napi háromszor, amiből következik, hogy nem eszünk össze vissza, délután csendes pihenő van amikor ha nem is alszik mindenki, akkor is csendes elfoglaltságot keres magának, és tiszteletben tartja a többiek pihenését. Este nyolc után felnőtt idő van. Ez csak pár példa, amelyekből nem igazán engedünk, de nyilván vannak kivételek. De talán túl sok volt a kivétel...
Megfogadtam, hogy odafigyelek és nem hagyom, hogy a gyerekek a továbbiakban ugráltassanak, ami belekerült egy-két kellemetlenebb egymásnak feszülésbe, mint az ominózus vizes eset. Volt, amikor ötször megkérdeztem: -Biztos, hogy kérsz húslevest. Biztos? - Igen. Majd előhoztam a kamrából, elővettem egy lábost, átmertem, megmelegítettem, aztán kihűtöttem, mert túl forró volt ès ezután közölte, hogy inkább mégse kér. Akkor elmondtam, hogy addig bizony fel nem kel az asztaltól, amíg bele nem eszik legalább. Ugyanez vonatkozott az almára, teára is, utóbbit legjobb, ha maguknak csinálják meg és akkor olyan mézes meg mindenes, ahogy szeretnék. Nem igazán hiszek a hosszas magyarázatokban, de elmondtam nekik, ha kérnek valamit, olyat kérjenek, ami tényleg szükséges és fölösleges köröket ne futtassanak velem, több idő marad kártyázni, mesélni és esetleg pisilni is eljutok. A pohárért bármilyen betegek ki tudnak nyúlni és visszatenni, ha kifogy a víz, ne adj isten akár újra tölteni. Miután elkezdtük magunkat ezekhez nagyon következetesen tartani, hamar éreztük a hatását. Szeretném hinni, hogy azért, mert alapvetően jól neveltük őket csak kellett egy kis (szoftver)frissítés. Következő éjjel Kati mamánál egyszer sem keltettek fel. Reggel fél hétkor szóltak egyszer, mert elfogyott az ivópoharukból a víz, Rebeka kiment, újratöltötte, de a tetejét nem tudta visszacsavarni. Nagyon udvariasak voltak, nem visítva szóltak, hanem normálisan. Segítettem, majd kérdeztem, hogy nem gond-e ha alszom még, jobb lenne ha ők is visszaaludnának kicsit. - Persze anya, és ha felébredtünk, majd szép csendben lemegyünk és megvárunk - mondta Ruben. Alig akartam elhinni, amikor kilenckor lementem és ott ültek egymás mellett a kanapén, a pizsire zokni-pulcsi felhúzva, minden az elvárasaim szerint. Este a ruhájukat szépen letették, kiengedték a vizet és önállóan megfürödtek anélkül, hogy háromszor odarendeltek volna (szomjas vagyok ésatöbbi). Egymásnak odaadták a vizet, zsepit, maguknak odahozták, amit kell. Sőt Ricsit segítettek ápolni, ágyba vitték neki a melegvizes palackokat és Ruben külön felment megkérdezni, hogy nincs-e szüksége még egy plédre. Ezek ugyanazok a gyerekek volnának, akik visítanak az éjszaka közepén, mert kilóg a lábuk a takaró alól?! Persze azért bőven van még, aminek változnia kell, ez egy folyamat és nem egyik napról a másikra fog megváltozni, ahogy a kialakulásához is idő kellett. Jó lecke volt ez az időszak, a betegségekkel együtt úgy vélem nem véletlenül kaptuk éppen most ezeket a nehézségeket. Még éppen időben voltunk, hogy észrevegyük a problémákat és ez a nehezített terep szépen kidomborította őket. Mindig résen kell lenni, következetesen lereagálni mindent, és a minden helyzet nevelési helyzet elvet sosem szem elöl téveszteni. A legeslegfontosabb, bízni magunkban, hűek lenni a saját elveinkhez és elfogadni azt, hogy nem lehet mindenkinek megfelelni és ez így van jól. Mindig lesz, aki másképp gondolja, kritizál, vagy, aki mellett egyszerűen csak attól rosszabbul érezzük magunkat, hogy ő másképp csinálja. Biztosan van, aki lazább meg olyan is, aki türelmesebb nálunk, mi viszont így ezek az elvek, szabályok és határok mentén tudjuk jól menedzselni a családi életünket és érezzük jól magunkat nem csak apaként és anyaként, hanem emberként is. És, ami még jobb, hogy a gyerekeinken is érdekesmódon azt látom, hogy nemcsak sokkal jobb fejek, ha határozottabbak vagyunk velük, hanem boldogabbak, kiegyensúlyozottabbak is. Úgyhogy szerintem (szerintem) nagy hiba azt gondolni, hogy minél kevesebb a határ, annál szabadabbak. Mert egy idő után önmaguk fogják a saját korlátaikat jelenteni és a saját boldogságuk legnagyobb ellenségeivé válni. És ezt nem szeretnénk.




Anyának... tudom, hogy nem könnyű az anyukámnak lenni. Ha te bírtad, nekem szavam nem lehet. Köszi, hogy vagy.



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése