Vonat kaland

 

 

Minden éppen olyan jó és szuper volt, ahogy elképzeltem. Mármint a vonaton. Mert előtte azért nem volt olyan egyszerű az összepakolás, elindulás és az autóút Százhalombattáig. Egy hétre bepakolni egy öt hetes baba mellett sokkal nehezebb volt, mint gondoltam. Sosem értem, amikor valaki azt mondja “pakol” egy utazás elött és ez egy napi programot jelent. Nem igazán értem mit csinál ennyi ideig. Nálam a pakolás gyorsan szokott menni, kijelölöm azt, hogy maximum mennyi cuccot viszek, mondjuk “ami a szürke bőröndbe belefér”, aztán beteszek pár szett ruhát, meg  van egy lista a mindig kell dolgokról, mint füldugó, szempárna (nekem) az alváshoz, inhalátor, orsziporszi, neszeszer stb. Ha hosszú útra megyünk ez legfeljebb pár óra, kettő, legfeljebb három de sosem több, egy két-három napos kiruccanásra egy óra alatt megvagyok mindannyiunknak. Nem így most. Róza mellett az idő, amit bármi másra fordíthatok igencsak rövidre szabott és ugye rajta kívül itt van még az előzö életem is az összes feladatával, mint vacsora készítés, háztartás és még két gyerek.. amelyek mellett igazából az is kihívás volt, hogy átgondoljam mit kell vinni, berakni. Elkezdtem bepakolni, felsírt, mentem, szopiztunk majd bedugtam a vasalót felsírt mentem, pelenkáztunk. Ja, a vasaló ott maradt. Dejó, végre elaludt, na most nagyon jól tudnék pakolni, ha nem kellene oviba menni a többiekért, fürdetni, vacsoráztatni.. indulás előtti este négy órát töltöttem a kanapén szoptatással, mert épp egy ilyen esténk volt, van ez így, ő nem tudja  ugye, hogy másnap utazunk. A sikitófrász kerülgetett. Ma este egy karácsonyi vacsit megfőzhetnék és még lenne időm a körmömet is kilakkozni. Mert ma meg egy ilyen napunk van. Így megy ez, az időmet jelenleg nem én kalkulálom, éppen ezért idegőrlő bármit is csinálni, ami időhöz kötött jobban mondva, ami időt igényel. 

Reggeli indulás: vettem Rebekának és Rubennek két egyforma cuki macis hátizsákot, mert milyen jó, hogy kiránduláskor vagy utazáskor legalább zsepit, kulacsot, kis könyvet bele tudok tenni és nem mindent én cipelek. Persze, hogy az egyik az oviban maradt. Ruben overálljában meg egy másik kisfiú neve volt írva. Naná, hogy elcseréltük..tegnap  az udvaron voltak már, amikor mentem értük, óvónéniknek biztos nem egyszerű a sok egyforma cuccba felöltöztetni huszonöt gyereket. Ricsi birkatürelemmel tűrte, hogy mindenbe belekötöttem - nehéz természetem egyik levetkőzni igyekezett velejárója, ha mérges vagy ideges vagyok, hajlamos vagyok mindent egy kalap alatt elintézni és megragadni az alkalmat, hogy elmondjam, amiből egyébként elegem van, de addig sikeresen magamban tartottam. Például olyan fontos dolgokat, hogy mostanában mindig kemény körtéket vesz és a gyerekek kakaója hideg, amit volt kedves egy órával elöbb, mint hogy mi felkeltünk volna elkészíteni a reggelivel együtt.. tudom, hogy ezekért a pokol tüzén fogok égni. Miután kidühöngtem magam, sikerült alig húsz perc késéssel elindulni a vonatra. Imádkoztam, hogy ne legyen dugó, nem lett, de Róza szegény Budapesttől végig sírta az utat kisebb megszakításokkal. Egy darabig el volt azzal, hogy szopizta a pelenkáját, de miután fél órája nem jött belőle semmi, feladta és inkább üvöltött. Úgy sajnáltam szegényt. Ruben énekelte neki a kiskarácsonyt közben Rebeka mantrázta, hogy szerinte tuti lekéssük. De nem késtük, sőt mi több odaértünk húsz perccel előbb és bár mindkét gyerekkel alig lehetett bírni mert azonnal fel akartak szállni “anya mindjárt elindul” még sikerült pár képet is készíteni, az, hogy erre is maradt idő, nagy elégedettséggel töltött el. Lám még erre is ráérünk, ennyire könnyen vagyunk. Róza sírását  miután betettem a kendőbe, mintha elvágták volna, én már csupán ettől nagyon boldog voltam, nem igaz, hogy nincs valami módja, hogy az autóban rajtam lehessen.. a vonaton szopizott egyet az elején, majd onnantól végigaludta az utat, valamikor ebéd után ébredt fel már a szüleimnél. A gyerekekkel pedig minden úgy zajlott, ahogy vártam. Izgatottak voltak, boldogok hogy vonatozhatnak. Mindennek örültek amit az ablakból láttak:  a szembe vonatoknak, az útépítéseken a markolóknak, a birkáknak, teheneknek. Elmentünk pisilni, külön élmény volt, hogy pedállal lehetett megnyitni a csapot és lehúzni a wc-ét, ami megjegyzem nem volt koszosabb, mint bármelyik benzinkúté az autópálya mellett. Az utasok kedvesek voltak, az egy kis bőrönd helyett végül hosszas sakkozás után kettő lett, de egyáltalán nem okozott problémát, bőven akadt, aki segített, hárman is levitték volna a peronig. Még a gyerekek öltöztetésére is akadt volna jelentkező de ők ezt már egyedül megoldják szerencsére. Már ezért is érdemes vonatozni gyerekekkel mert jó érzés megtapasztalni, hogy az emberek milyen segítőkészek és kedvesek tudnak lenni, a gyerekeknek is fontos tapasztalat lehet ez a világról. Szendvicseztünk, annyit ettek amennyit máskor egy egész nap alatt nem, meséltünk és hip-hop oda is értünk. A kártya elő sem került, pedig azt is bekészítettem, egy-két órát minden gond nélkül eltöltöttünk volna még, kicsit mindannyian sajnáltuk, hogy le kell szállni. Majd hazafelé..

A legjobb azonban az egészben, hogy feleannyira sem fáradtunk el, mint az autóban szoktunk, míg onnan egy hosszú út után nyúzottan és elgémberedetten (én enyhe fejfájással) szállunk ki itt mindenki friss és derűs maradt a nap hátralévő részében.

A kérdésre a válasz, hogy milyen volt? “Nagyon jó, csak az a kár, hogy már nem ülünk rajta..”

Az én anyai önbizalmamnak is jót tesznek ezek a kalandok, kihívások. Ha az ember valamit - amitől kicsit azért tart, mert ő maga is érzi, hogy bevállalós, mert tele van buktatókkal - végigcsinál és jól sikerül az nagyon felszabadító érzés. Lám erre is képes vagyok, három gyerekkel egyedül utazni, egy öthetes babával vonatozni és még jó is volt. Elutaztunk és (még) senki nincs ki, mindenki jól van, meg lehet ezt csinálni. Ez jó dolog, mert nekünk a gyerekvállalásban az egyik legnehezebb, főleg kezdőként a korlátok megélése volt. Gyerekek mellett egy csomó mindent nem csinálhatunk vagy legalábbis nem úgy és nem akkor, ahogy akarunk, így szerintem annyira jó, amikor sikerül megtalálni az egyensúlyt aközött ami nekünk jó és nekik is jó. Én jönni akartam, a húgommal bandázni, együtt lenni, közösen tortát sütni anya szülinapjára, meglátogatni az itthoniakat, megmutatni Rózát a nagymamámnak, hogy megismerje a dédijét és itt volt ugye a csípő szűrővizsgálat is, amit valahogy mindenképpen meg kellett oldani. Ezzel némileg szemben áll, hogy nálunk a legfontosabb a gyerekek nyugalma, mindent ennek rendelünk alá, nincs sok program, nem húzzuk túl őket, visszavonult, program és minden mentes életet élünk, hogy fér ebbe bele egy öthetes utaztatása úgy, hogy ne szenvedje meg..
Persze az, hogy a programokat, hogy bírjuk majd, az az elkövetkező napok nagy kérdése. A hordozásban bízom, hogy a kendő és a testközelség megadja neki azt a nyugalmat, amit egyébként az otthona és a megszokott környezet jelent.