Reggelente az óvodában közösen énekelünk. A félhomályban ülünk az évszakasztal körül félkörívben elrendezett kisszékeken, csak az adventi koszorú és az évszakasztalon napról-napra szaporodó kis mécsesek világítanak. A pásztorok egy mohával borított fatörzs szeleten várják, hogy leszálljon az angyal és meghozza a hírt, közben Mária és József egyre közelebb ér a vesszőből font istállóhoz. Az óvoda egyik sarkában alig észrevehető helyen, de én mégis észreveszem nevekkel felcimkézett aprócska mohával borított kis barlangocskák - betlehemek állnak. A gyerekek készítik napról-napra és locsolgatják őket, hogy a moha friss maradjon. Egy aranydió világít ki mindegyikből. Nem tudom pontosan mi ez és hogyan készülnek, mert Rebeka nem mesél el ilyeneket. Ülünk körben a kiszékeken és énekelünk. Nyolctól fél kilencig. Gyerekek, anyukák kistestvérekkel, nyakkendős apukák, akik utána munkába sietnek. Bevallom, amikor először hallottam nem igazán érezem kedvet ahhoz, hogy nyolcra lerohanjak. Énekelünk mi itthon is, gondoltam. De ez más. Megint egy bizonyítéka a közösség erejének. A közös éneklés, hasonló a közös evéshez. Intim, bensőséges, az, hogy valami olyasmit csinálsz másokkal közösen amit csak magadban szoktál, ledönti a korlátokat ismeretlenek között is és elkezdődik valami, talán egyfajta összetartozás érzés. Csordultig telt szívvel indulok haza, amikor vége. Holnap is megyek. Csak viszem Rubent is..
Rengeteget tanulok, minden lépés tanulás itt, mintha valaki elhúzta volna a függönyt és hirtelen fényben látnám a szoba eddig árnyékban lévő részeit. Ami persze tele van pókhálóval, porral. A folyamat tehát közel sem fájdalom mentes. Még sosem éreztem magam ennyire bizonytalannak. Sok minden egyszerű, de sok minden van, amit nehéz máshogy csinálni. Nem valamiféle újonnan rám ragadt megfelelési kényszerről van szó, egyszerűen azért szeretnék másképp csinálni dolgokat, mert látok példákat, olyanokat, amiket eddig nem láttam és úgy érzem ez így lenne jó. Jobb. Van, ami új és most találkozom vele először, de sok minden már régóta tudatosodott bennem is, hogy ez így nem jó, csak nem tudtam hogyan is kellene, lehetne másképp csinálni. Sokminden pedig csak motoszkált bennem, kérdéseket vetett fel, és a megfelelő hatások kellettek ahhoz, hogy eljussak a válaszig.
Első lecke: Ha képes vagyok elfogadni azt a mi jön és nem feszülök meg abban, hogy más irányba terejem a dolgokat, részese lehetek sokkal jobb dolgoknak, mint a saját elképzeléseim. Ez a falu, olyan, mintha egy másik bolygón lenne, mondta a barátnőm, amikor meséltem neki az itteni életünkről. Igen, így van a szó legjobb értelmében. Én még soha sehol nem találkoztam olyan őszinteséggel, nyitottsággal, összetartással és szeretetteljes légkörrel, mint, ami itt van. Minden nap eszembe jut, hogy egy hajszálon múlt az egész, hogy itt lehetünk és én milyen sokáig kézzel-lábbal tiltakoztam ellene. És minden egyes nap hálát adok (néha többször is), hogy itt lehetünk, ilyen helyen, ezek között az emberek között. Még soha nem voltam ennyire kevéssé magányos, pedig mindössze három hónapja, hogy ideköltözünk, és sokan mondták, hogy mennyire nehéz lesz ez mindenkitől távol. Falun. Itt ebben a picike faluban több olyan ember él, akikkel közös az érdeklődésünk, életről való gondolkozásunk, mint a többszázezres szülővárosomban. Minden van helyben, ami engem érdekel és nekünk fontos, gyakorlatilag alig kell kimozdulni a falu határain túlra, legfeljebb Szentendréig. Az elmúlt három hónapban horgoltam, fúrtam, fűrészeltem, megtanultam levágni magamnak a fufrumat és megismertem jó pár olyan embert akik határozottan lendületet adtak a hogyan továbbhoz. Köztük is meghatározóak az óvónők, akiktől sokszor határozottabb és erőteljesebb az útbaigazítás, mint amit a költözéstől még szuperérzékeny lelkem elbír, de talán éppen erre van szükségem. Erre is.
Van, hogy sírhatnékom van. Mert folyton falakba ütközöm. Bemegyek amikor és ahova nem kellene, felkapcsolok lekapcsolok, meghúzok valamit. És nagyonn kedvesen ugyan, de mégiscsak jön, a helyreigazítás. Amikor a hétvégi kézműveskedésen elmondtam a többi anyukának, hogy így érzek, hogy folyton hibázom és nem lehetne, hogy elmondják egyszer a szabályokat világosan az óvodában mert hogy már félek kicsit odamenni. Bevallom volt olyan hét, amikor szinte megkönnyebbülve keltem a nem ovis napokon, de jó, ma nem kell megmérettetnem.. Azt mondták, hogy ők is ugyanígy éreztek, hogy folyton falakba ütköznek és, hogyha sírhatnékom van néha az jó. Mert itt elsősorban a szülők nevelése zajlik és csak másodsorban a gyerekeké és ez annak a jele, hogy sikeresen zajlik. Akkora kő esett le a szívemről, hogy azok az anyukák akik látszólag teljesen magától értetődően mozognak, járnak kelnek ebben a közegben ugyanígy voltak ezzel?! Nem tudom róluk elképzelni, hogy valaha nem itt és nem így éltek. Pedig de, szinte mindenki Budapestről költözött ide vagy más városból, városi környezetből, egy, két legfeljebb öt éve. A szabályokat sosem fogják elmondani az óvodában, itt abban hisznek, hogy az ember megismer, utánoz és így tanul, majd belesimul az itteni életbe - hangzott a vigasztalásnak szánt útmutatás. És addig is nem lehet hibázni, mert az, hogy valamit nem úgy csinálok, ahogy kellene, a folyamat része. A közösség lényege pedig az elfogadás. Ezt nagyon nagyon jó volt hallani. A beszélgetés óta magabiztosabb vagyok, és főleg amióta rendszeresen járok programokra és az óvodán kívül is találkozom a szülőkkel. Akikről egytől egyig kiderül, hogy nagyon jófej, kedves, szórakoztató emberek, és egészen olyanok, mint én, nincs semmi szélsőséges vagy különleges tulajdonságuk, ami esetleg belőlem hiányozna és lehetetlenné tenné, hogy jól beilleszkedjek. Hacsak nem az, hogy átlagon felülien nyitottak, kedvesek, összetartóak és akkora adag jóindulattal vannak mindenki iránt, amit nem győzök csodálni. Az óvónők feladata nyilvánvalóan, hogy zászlóvivők legyenek és a waldorf pedagógiát hitelesen közvetítsék. Ez olyannyira sikeres, hogy számomra ők egy olyan piedesztálon állnak ami már-már közönséges halandó számára (mint például én) elérhetetlen. És a legbosszantóbb, hogy csaknem mindenben igazuk van és tényleg minden, amit tesznek vagy nem tesznek a gyerekek érdekét szolgálja. Ha nem így lenne, akkor nehezen tudnám elfogadni ezt a mondjuk úgy, nem túl szolgáltatói szemléletben működő intézményt, de így csak tisztelni lehet őket és jó nagyokat nyelni. Második lecke tehát: alázat.
Bőven van lehetőség ismerkedni, beszélgetni, mert csaknem minden héten van valami aktuális ünnepre való közös készülődés. Az anyukák hol manót varrni, hol lámpást készíteni, hol angyalokat készíteni jönnek össze és az óvodai feladatokon túl is szerveznek kézműveskedést, az adventi hétvégék alatt közösen elkészítjük a Betlehemet. Szombatonként találkozunk az iskola fafaragó termében és ott egytől ötig fűrészelünk, fúrúnk, szövünk, varrunk és mindent, mindent csinálunk ami egy karácsonyi betlehemhez kell. Az istállónál tartunk, amihez kellett fűrészelni, az íves alapot egy deszkából mi vágtuk ki, satuba beszorítva igazi fűrésszel, - óriási érzés volt. Majd lyukakat fúrtunk bele (igazi nagy fúróval), ebbe kerültek hajlítva a vesszők, amiket beszövünk, fonallal rafiával, kinek mi tetszik. Jövő héten készülnek a filc állatok, azután a pásztorok majd az utolsó hétvégén a szentcsalád nemezelve. És itthon hétről-hétre kikerül valami az évszakasztalra (ami nálunk igazából az ablakban van), most az istálló még üresen áll, aztán nemsokára leszáll bele egy angyal, majd szép sorban megjelenik benne mindenki. Ezeken a kézműveskedés apropójából való találkozásokon tényleg úgy érzem hazatértem. A fafaragó terem nemtudok rá más szót gyönyörű, engem egyszerűen lenyűgöz ez a műhely. Hatalmas téglákból kirakott kandalló áll a közepén, a falak hófehérre meszelve, a nagy osztott ablakain, ha kinyitnánk simán ki tudnék lépni, mint egy teraszajtón. A falak tele vannak szépen elrendezve különböző szerszámokkal, fűrészekkel, kalapácskkal, ráspolyokkal mindenféle méretben. A műhelyben hatalmas satupadokkal felszerelt asztalok állnak. Nekem ez természetes közegem, és színtiszta boldogságot jelent egy ilyen helyen dolgozni. Ilyenkor igazán nem értem, hogy mit is gondoltam, amikor jogra mentem, amikor már az íróasztal gondolatától is kiver a hideg verejték. Persze a környezet meghatározza az ember lehetőségeit, irányvonalat ad. Én egy jogász családból származom, az irodai munkán túl kevés dologra volt rálátásom. Humán tantárgyakból voltam erős és ez leszűkítette és mintegy logikus lépéssé emelte, hogy az orvosi, jog vagy közgáz közül mi marad - az, hogy egyetemre megyek nem igazán volt kérdés. Fogalmam sem volt tizennyolc évesen, hogy mit csinál például egy ötvös vagy, hogy létezik egyáltalán olyan szakma, hogy selyemfestő, kosárfonó vagy hangszergyártó. Ha voltak is elképzeléseim az hamar megállt ott, hogy a családom szerint abból vagy nem lehet megélni vagy nemtisztességes szakma. Mindegy is. Nem bánom a jogot, ott ismertem meg Ricsit és a legjobb barátnőimet. De nekem akkor ver gyorsabban a szívem, amikor megfogok egy natúr fa darabot és egy köteg vesszőt és ebből egy istállót készíthetek mindenféle vas és fa szerszámmal, vagy amikor egy halom nyers gyapjú angyallá válik a kezemben. Vagy egy tekercs színes fonalból kosarat horgolok.. Ezek az alapanyagok csak azzal hogy hozzájuk érhetek, már örömet okoznak, gyönyörűség a bambusz horgolótűvel áthúzni egyik szemet a másikon... Korábbi életemben (Piliszentlászló előtt) a főzés és a varrás okozott ekkora örömet. Most a lehetőségek kitágultak, és a határ úgy néz ki valahol a gyapjú saját kezű megmunkálásánál és festésénél kezdődik, és még magam sem tudom hol ér véget.
Az életem teljes, végre együtt vagyunk, velünk van Ricsi is és itt egy olyan közösség akiknek a céljai, elképzelései nagyon hasonlóak a miénkhez. Nem kell árral szemben úszni, itt olyan egyszerű és könnyű az, ami máshol nagy erőfeszítéseket igényelne. Ünnepeket, közösségi életet szervezni, teremteni, kézműveskedni, egymásra számítani, és itt ez utóbbi a legfontosabb. Nincs olyan, ami ne oldódna meg, ha beírom a falu levelező csoportjába (nem facebook hál isten). Múltkor egy táblázatot tettek közzé, ami három rubrikát tartalmazott: név és telefon, nap és, egy kérdés: mit főzöl? Egy rendkívüli komatálazásra invitálták az embereket, az egyik családban az anyuka kórházba került és addig minden nap más főzött a családra. Két hétig. Vegánok és laktózmentesen táplálkoznak állt a táblázat tetején a figyelmeztetés, de ez láthatólag senkit nem tartott vissza abban, hogy segítsen. Én nem ismertem őket személyesen, mert szentendreiek, de mi is vállaltunk egy napot. Talán a jótékonyság tisztaságát bepiszkoló önzés, de mégis, az egyik legjobb az egészben, hogy én is jól érzem magam tőle. Felírtam az adventi jócselekedetek listájára. Éppen, amikor elkezdtem morfondírozni, hogy idén hogyan kinek jótékonykodjak, mi az amit meg tudok oldani, amire kapacitásom van mindemellett az életmód mellett, ami meglehetősen lefoglalja az ember szabad energiáit, jött a levél. Ami egyúttal ráébresztett arra is, hogy nem kell messzire menni, hogy tegyek valamit, mert itt bőven van lehetőségem rá. És a családon kívül a másik legjobb dolog a világon, ha az ember egy közösség részének érezheti magát. Ez az, ami a mai világból kicsit talán hiányzik az embereknek.
Adventi hangulatban vagyok. Esik a hó, minden hófehér, így még inkább kívül rekedünk a világ zaján, rohanásán. A házunk épül, Rebeka beszokott az oviba, lassan én is, vannak emberek itt akiket egyre jobban megszeretek. Akikre számíthatok és akik számítanak rám. Délutánonként a nappaliban ülök és egy tea, és valamelyik karácsonyi ajándékba szánt kézimunka kíséretében nézem ahogy leszáll az este. Rebeka hamar ébred délutánonként, már alig alszik, de elkezdtem élvezni ezt is, találtunk olyan elfoglaltságot, ami nekem is és neki is jó. Teázunk és társasozunk, a Mikulástól kapott egy Mikádót, most épp azzal. Aztán játszanak egy nagyot Rubennel, amikor felébred én addig leülök a zongorához. Tizenöt év után újra zongorázom. Aztán megérkezik Ricsi és együtt vacsorázunk. Nem vágyom semmi másra. Újra őszintén tudom imádkozni:Édes Istenem nem kérek semmi mást, csak ezt hagyd meg nekem, mindent ilyen jól, ahogy van..
Boldog Adventet!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése