A karácsonyról

Az adventi időszakot heteket mindig várom, szeretem a karácsonyba öltözött várost, a kivilágított ablakokat, az ünnepi fényeket, a kirakatokat, hogy lépten nyomon karácsonyfákat és koszorúkat látni, és persze a karácsonyi vásárt, ahol egésznap karácsonyi zene szól és forraltbor illat van. Ilyenkor szeretek leginkább a belvárosban lakni, mert az ember úgy érezheti magát, hogy karácsonyországa csöppent, reggeltől estig felváltva szól a jingle bells és csendes éj, forrlatbor és kürtöskalács illat van, hogy a szebbnél szebb kézműves portékákról ne is beszéljünk, amiknek mindig olyan nehéz ellenállni. Csak hát ilyenkor mégse illő, hogy az ember lánya magának vásárolgasson bögréket meg tortatálakat. Legfeljebb egy kicsit. Az egyetlen vigasz, ha valamelyiket megvehetem - valaki másnak ajándékba.

Az ajándékokról mindig jó előre gondoskodom, legkésőbb novemberben megvan a összes, hogy bevásárlóközpont és boltok közelébe se kelljen mennem. Nagyon lehúzza a hangulatomat a  tömeg, a tolongás, hogy az emberek még erőszakosabbá és idegesebbé válnak a nyomástól, hogy mindenkinek egy nap alatt kell ajándékot venniük - így az őszi ajándék vásárlással igyekszem ezt kikerülni.

 Tehát majdnem mindig minden adott, ahhoz, hogy igazán jó legyen és jól is szokott sikerülni egy egészen pici kivételtől eltekintve.

Hogy mindig csapdába esem. A karácsony iránti lelkesedésemben ugyanis mindig túlzásba esem és túl sok mindent szeretnék készíteni, sütni, főzni, díszíteni... minden karácsony előtt megszenvedem a túlzott kerativitásomat és van egy éjszakába nyúló sütés, hajnali ajándékbefejezés.  És amikor jól elfáradok, megfogadom, hogy jövőre majd nem fogok ennyi mindent csinálni, hogy jusson a idő a  fotelban ücsörgésre, a rénszarvasos párnákon heverészésre (amire gondoltam, amikor varrta őket),  de persze jövőre pont ugyanannyi dolgot csinálok, ha nem többet. Tavaly huszonnegyedikén este még a lépcsőházban festettem a babaházat és ha jól emlékszem még huszonötödikén reggel is. 

Az idén máshogy alakult. De ez sem az én fegyelmezettségemen múlt, hanem Ruben éjszakai üzemmódjának, aminek köszönhetően elég fáradt vagyok ahhoz, hogy végre képes legyek arra, hogy csak üljek, egy bögre teával, egy könyvvel a kezemben és ne csináljak egészen egyszerűen semmit. Ne találjak ki újabb kreatívkodni valókat, ne süssek egy harmadik adag kekszet, ne próbáljak ki egy új receptet, ne álljak neki varrni valamit.  Először kétségbeestem, mert halomban álltak a szebbnél szebb anyagok, csipkék, papírok, amiket beszereztem a nagy karácsonyi készülődéshez. Egy darabig kerülgettem őket, majd egy átforgolódott éjszaka után, reggel felkeltem és szépen elpakoltam az anyagokat. Ezután leegyensúlyoztam a nagy karácsonyi dobozomat a lakás legmagasabb polcáról és amikor kipakoltam rájöttem, hogy nem kell semmi, de semmi ahhoz, hogy karácsonyi hangulatom legyen, csak egyszerűen megnyugodni, legyőzni a késztetést, hogy még-még-még csináljak valamit és átadni magam az adventi hangulatnak. És mi történt? Hihetetlen módon, így hogy immár semmit nem akartam csinálni, hirtelen mindenre lett időm és abban, amit csináltam sokkal jobban el tudtam mélyülni. Sütöttünk mézeskalácsot. Máskor is szoktunk, természetesn többször is, de most fele annyi tésztát kevertem be a szokásosnál. És volt időm a gyerekekkel együtt ráérősen kiszaggatni, nem kellett ide-oda kapkodnom, egyik forró sütő után kivenni a másikat, majd estébe nyúlóan mosogatnom. Egy másik délutánon kidíszettük őket Rebekával, én cukormázaztam, ő cukor gyöngyöket és hópelyheket rakott rájuk. Majd egyenként celofánba csomagoltam őket, és egy nagy tálcán várakoznak amerre járunk viszünk belőle. Amikor eszembe jut, hogy valamit adni kéne ennek is annak is, általában már nincs idő arra, hogy nekiálljak kekszet csomagolni vagy más apróságot gyorsan kitalálni. És bár már karácsonyok óta tervezem, hogyelőre elkészített kis csomagocskákat fogok oszotgatni, most végre sikerült megvalósítani is. Készítettem trüffelt (ez nagyon komolyan hangzik, de igazából nem több húsz percnél), Rebeka forgatta meg őket kakaóban. Esténként forrlatborozunk és karácsonyi filmeket nézünk (a karácsonyi párnákon heverve és nem a padlón ülve valaminek a ragasztása közben). A húgommal egy délután alatt feldíszítettük a lakást, volt idő fél órát tekergetni az égő fűzéreket a fán, hópelyheket vagdosni és tortapapírból fenyőfákat készíteni az ablakba. A barátnőim eljöttek a szokásos karácsonyi vacsorára hozzám, amire Rebeka segítségével raviolit készítettem, nagyon jó móka volt, legalább akkora, mint a mézeskalács sütés. Rebekával minden évben elmegyünk a bábszínházba pásztorjátékra és utána együtt ebédelünk csak ketten. Előtte beugrottunk a könyvesboltba, ahol megvettük a régen beígért Bori karácsonya című könyvet, majd a csokoládé boltban egy kis szatyor szaloncukor válogatása után elmeséltük a desszert mellett. Nagyon élvezte, hogy a körülbelül tíz fajta mindenféle színű és ízű szaloncukrot szemenként válogathatja ki, és persze biztos, ami biztos tesztelte is néhányat. Ebből hagyomány lesz, azt már el is döntöttem, mert sokkal izgalmasabb (és alig drágább) módja a szalpncukor beszerzésének, mint a metróba kiautózni, sorba állni és a három ízesítésből választani, ahogy ezt rendszerint intéztem.

Szerettem volna, ha Rebeka átéli az ajándékok feletti öröm mellett valamiképp azt is, hogy adni is jó. Azt találtam ki, hogy készítünk két cipősdobozt, egyet egy kisfiúnak, egyet egy kislánynak és közösen leadjuk valamelyik gyűjtőponton. Egész évben gyűjtöttem hozzá a dolgokat, és amikor Rebekának előálltam az ötlettel, mit mondjak, nem volt oda a lelkesedéstől, hogy játékokat adjon más gyerekeknek. Elmondtam neki, hogy vannak gyerekek, akinek nem olyan jó, mint neki, és szép lenne, ha a sok jóból adna kicsit másnak is. Nem voltam benne biztos, hogy átment az üzenet, de gondoltam elkezdjük, és majd idővel megérti. Nagyon meghatott és úgy éreztem mégisscsak  célt értem amikor Rebeka megjelent egy rajzzal a kezében, amit a "szegény gyerekeknek rajzolt" és díszeket is vagdosott papírból nekik a karácsonyfájukra- remélem jó helyre kerül majd és igazán büszke voltam, amikor zokszó nékül segített a Mikulásra kapott csokikból a dobozokba tenni jó néhányat.

Idén sem készítek karácsonyi vacsorát, már tavaly sem készítettem, mert Ricsi szüleivel voltunk Szenteste, és minden fenntartásom ellenére nagyon bevált ez a dolog. Így huszonnegyedike egy igazi lassú, ráérős nap lett, a konyhában álldogálás helyett együtt vagyunk játszunk a gyerekekkel, egy késő délelőttbe nyúló reggeli mellett beszélgetünk. Nem kell aggódnom az esti vacsora miatt, amit közösen készítünk el, én a desszertet (mákos guba valamilyen formában, tavaly torta volt) Jóska papa a kacsát, Kati mama a köretet, a halászlevet, bevallom étteremből hoztuk. Megúszom a nagy karácsonyi bevásárálást, ami egy őrület, tülekedés még a piacon is, még akkor is ha már 22-én elintézem és mindenbe hoz, csak nem karácsonyi hangulatba. Szóval bár az általános vélekedés, hogy a Szenteste, a huszonnegyedike a szűk családé, és tavalyig tartottuk is ehhez magunkat, de nekem két pici gyerekkel sokkal élvezhetőbb, ha nem egyedül csinálok mindent, nekem is van időm ellazulni, leülni, játszani. Szinte magától elkészül a karácsonyi vacsora, észrevétlenül rend lesz a konyhában, a gyerekekre is mindig jut egy szabad kéz. Ez olyan jó. Kényelmes.

És nem csak erről van szó. Karácsonykor akkor érzem igazán jól magam, ha nem lehet a szobában lépni a szétdobált ajándékpapíroktól, ha minden ülőalkalmatosságon ül valaki, papa, mama, dédike, nagynéni, ha túl sok a süti és a gyerek. És mindenki együtt van, akit szeretek (szívem szerint a barátainkat is meghívnám, de hát szerencsére nekik is van családjuk és akkor tényleg egy tornacsarnokot bérelhetnénk). A nagycsaládi összejövetel másik nagy előnye, hogy nem kell jönni-menni, otthon lehetünk, nálunk vagy a szüleinknél. Szeretek pizsamában ülni a fa alatt és ráérősen bontogatni az ajándékokat, játszani és csak úgy lenni, sehova nem sietni, pakolni, autóba ülni.

Ne feledkezzem meg az egyik legfontosabbról, a mit nem csinálok listán: Nem díszítünk fát, mert mi már december elején feldíszítjük és egész advent alatt csodálhatjuk a karácsonyfát. A fadíszítés az első adventi hétvége programja, és aznap délután csak ez van semmi más, forrócsoki, muzsika hangja és fadíszítés. El sem tudom képzelni, hogyan lenne még erre is idő huszonnegyedikén. A gyerekek kedvéért huszonnegyedikén díszítünk egy nagy fát a konyhában, de azt nélkülük, csak felnőttek, amíg ők alszanak, így az hipp-hopp kész. Az idei kisfa díszítésnél, meg is beszültük Ricsivel, hogy amellett, hogy nagyon jó, nagyon kimerítő is a gyerekekkel egy ilyen délután, díszíteni, vigyázni ne ejtse le, ne egye meg, közben a (átlagos hétköznapi, nem ünnepi) vacsorát készíteni, forrócsoki ivásra felügyelni, létrán egyensúlyozni - annyira elfáradtunk a végére, hogy a kanapén feküdtünk egész este. Azt hiszem akkor döntöttük el, hogy csak nagycsaládi körben szeretnénk lenni karácsonykor. 

A bejlglit készen vettem.

A Mikulást sem varrtam meg és a csizmákat sem. Mert Rubennek sokkal fontosabb még egy játéknál, az idő, amit rászánok. Hogy a földön lökdössem vele a "bogárkát" Rebekának pedig, hogy karácsonyi meséket olvassunk és közösen süssünk, vagdossunk, rajzoljunk. Ricsinek, hogy este ne egy félájult feleség várja (még ha néha ez aranycipós dióskalácsot jelent a sajátom helyett.)

Azért készültem persze idén is. De valahogy jobban megtaláltam az egyensúlyt és az arányokat. És vicces de ezt végeredményben Rubennek köszönhetem, aki nem hagyott nekem időt és energiát túllőni a célon, és aki gondoskodott róla, hogy idén már az elején feladjam az egész szokásos karácsony tervemet.

Nagyon jól érzem magam, azt hiszem ezentúl így fogom csinálni és igyekszem az életem többi területére is kiterjeszteni ezt a fajta lazaságot. Levontam a tanulságot, hogy nem kell megszakadni ahhoz, hogy valami igazán jó legyen - mivel született maximalista vagyok nekem ezt még tanulnom kell, de úgy érzem jó úton járok.


Köszönöm kisfiam!