Én
tényleg igyekszem nagyon megengedő lenni, amin nem muszáj nem vitázom, ahol
belefér, ott engedek, amiben viszont fontosnak érzem a fellépést, abban
ellentmondás nem tűrő vagyok. Nos a szemcseppentés kötőhártya gyulladás esetén
mindenképpen az a helyzet, amikor a szülőnek muszáj elővenni az ellentmondást
nem tűrő oldalát és a gyereknek beadni a szemcseppet, ha tetszik, neki ha nem.
Egyébként nekem ez nagyon jól megy, van egy hangsúly és magasság, amiben ha
megszólalok, akkor rendszerint értenek a szóból, azon kivételektől eltekintve,
amikor már annyira be vannak pörögve, hogy semmilyen üzenet nem megy át. Ilyenkor kizökkentem
őket egy kis fenyegetéssel, hideg vizes arcmosással, változó, hogy éppen mi
tűnik kézenfekvő megoldásnak. Ez utóbbiakat nem szeretem, rosszul érzem magam
felteszem azért mert nem is a legjobb módszerek. Ezt a konzekvenciát hamar
levontam és ennek megfelelően igyekszem annyira kemény kézzel nevelni őket,
hogy lehetőleg ne jussunk el addig, amikor eszköztelennek érezvén magam
kiabálok, fenyegetőzöm, büntetek. Mert
attól mindannyian rosszul érezzük magunkat még akkor is ha működött. Szerintem
mindig van egy pont, amíg meg lehet fogni a dolgot, a problémák (leglábbis
nálunk) abból adódnak, hogy nem lépek fel időben, vagy nem megfelelő a fellépés
Ha ezt a pontot elhagytuk, akkor késő. Ott már az általam alkalmazni szeretett
eszköztárnak esélye sincs.
Két eset van, amikor megáll a tudományom. Az
orrszívásnál és a szemcseppentesnél. Az orrszívás mindkét gyereknél óriási
hadakozás volt, jobb híján lefogtam őket és kiporszívoztam az orrukat. Ó, hogy
mennyire gyűlölöm ezt a procedúrát, Rebeka szerencsére már jó ideje kifújja,
ami számomra sokkal de sokkal kardinálisabb kérdés volt mint például a
szobatisztaság, de Ruben még mindig vonaglik, visít és a pelenkázójára téve,
lehetőleg valamennyi végtagját magam alá gyűrve tudom csak véghez vinni a
dolgot, ha nem akarom, hogy lerugja a vesémet közben. Így ha beteg gyereket
látok én bizony félek, hogy elkapjuk, még ,egy orfolyástól is, ez az igazság.
Mert nem szeretném az amúgy sem egyszerű életünket, napi ne adj isten éjjelenkénti
orrszívásokkal cifrázni. Nosibo ide, szuper aranyos macis, nem hangos
szerkentyű oda, Ruben ugyanúgy visít, nekem könnyíti csak meg a helyzetet annyiból,
hogy nem esik szét három helyen (azaz mindenhol, ahol szétszedhető) orrszívás
közben (a hagyományos verzió persze
mindig akkor jött szét, amikor végre sikerült bevarázsolnom az orrába) és az
sem mellékes, hogy nem kell a szobában egy porszívót kerülgetni. A másik mumusunk
a szemcseppentés. Hogy Rubennél mi lesz, ha erre kerülne sor nem tudom, mert
kizárt, hogy altatás nélkül engedje, hogy a szeméhez közelítsek egy
csepegtetővel, úgyhogy remélem nem lesz rá szükség addig, amíg meggyőzhető
korba nem ér (az mikor van?). Rebeka, a szótfogadó, kezelhető, értelmes lányom is
kerek perec megtagadja, hogy cseppentsek a szemébe. Mondhatok bármit,
fenyegetőzhetek, zsarolhatom, teljesen hatástalan, kemény és megtörhetetlen, igazi jellem. (Ami, bevallom, egy egészen picit azért büszkeséggel tölt el). Nem baj, ha nem megyünk pásztorjátékra, majd megy a
Ruben és ő marad itthon Kati mamával játszani (egyébként nagyon várja és napi
ötször kérdezi meg mikor megyünk, de ha ez a cseppentés ára, akkor inkább nem
megy). Nem baj, ha nem nyithatja ki az adventi naptárt, nem is akarja és anya
már Mesekuckóba sem szeretnék menni, inkább itthon játszunk. Még az sem baj, ha
az angyalkák krumplit hoznak. Hiába mesélem az Anna, Peti Gergőből az Annának
szemgyulladása van című részt, csillogó szemmel végighallgatja, bólogat, majd
utána nem engedi meg, hogy cseppentsek. Végül, amikor azt mondtam, hogy akkor
most elmegyünk a doktornénihez, aki majd szuriba beadja neki, akkor fél óra
vita után beadta a derekát és a Ruben szobájába egy meghatározott szögben és
fotelban megengedte, hogy cseppentsek. De addigra már három évet öregedtem és minden
egyes hajszálam égnek áll. Egy-egy ilyen menet sokat kivesz belőlem, és mérges
vagyok a szemcseppre, a helyzetre, rá és magamra, hogy nem tudom kezelni, nem
jövök rá, mi lenne a teendő. Mert az orvossal és bármi mással fenyegetőzve
elérni dolgokat nagyon nem szeretek, kudarcként élem meg, ha csak ezzel sikerül
rávennem valamire. Semmivel sem jobb, mint a rimánkodás, a gyerek szerintem pontosan
érzi, hogy anya kétségbe van esve és ő uralja a helyzetet. Persze nem arról van
szó, hogy harminc percen keresztül nyomulok a szemcseppel a kezemben. Nyilván
igyekszem türelmes maradni, közben kijövök a szobából, megterítek, főzök egy
teát, alkudozunk, én megpróbálom ezzel-azzal motiválni. Közben egyre idegesebb
leszek, egyre mérgesebb vagyok rá, ő meg mintha nem is arról lenne szó, amiről,
vígan cseverészik, az asztalnál is kedves, tüneményes, megy a porhintés (ennek
nagy mestere), magától kezet mos, elrohan egy hajpántért, szépen visszaül. Én
meg nem tudok kedves lenni, mert morcos vagyok, határozottan morcos, amiért nem
hagyja, hogy csöppentsek és ebből kifolyólag nem érdekel a bűbáj, és persze
valahol a szívem mélyén meg máris szivárog a bűntudat, amiért ilyen kemény
vagyok vele, miközben milyen kis cuki. Jaj! Előfordul, hogy simán megengedi,
nem kell ennyi hadakozás, ebből is gondolom, hogy nem akkora trauma ez neki,
inkább dacból jön az ellenekezés, mint mélyebb félelelmből. Egyszer, egyetlen
egyszer megpróbáltam lefogni és úgy beadni, az igazán szörnyű volt, úgy
visított, mint egy vágási malac, teljesen kiborította a szituáció őt és engem
is, akkor megfogadtam, hogyha kifolyik a szeme akkor sem fogok ilyen módon
cseppeneteni és kész.
A
fenyegetés, zsarolás, megfélelmítés azok az eszközök, amikhez nagyon nem
szívesen nyúlok, és csak akkor szoktak előjönni, ha eszköztelennek érzem magam
és "muszáj" szituációról van szó. Persze tudom, elméletileg tudom, hogy
mennyire nem jó és nem szabad, de van egy pont, szerintem minden szülőnél
amikor kifogy a kreatív megoldásokból és szorítja az idő (indulni kell, aludni
kell stb.) és meg kell oldani a dolgot
most. Ebből jönnek azok a megoldások, amikre nem vagyunk büszkék. Nálunk
is, cseppentésnél marad a finoman motiváló módszernek nevezett megoldás, ha nem engeded, akkor nem lesz.. addig amíg
nem cseppentetünk, addig nincs..., addig nem megyünk, amíg... kezdetű
mondatok (fenyegetések). És remélem hamar feltalálnak valamit ami beadható
kanálban.
A
legrosszabb, hogy megértem. Teljesen vele érzek, ki akarná, hogy valaki más egy
tárggyal hadonásszon a szeme előtt és folyadékot csepegtessen bele?! Magamnak
csöppenteni az rendben van, de ha belegondolok, hogy más cseppentene a szemembe,
akkor máris teljesen ésszerűnek tűnik egy négyéves heves tiltakozása. Megértem,
megértem, ha nem én lennék az anyja és felelős azért, hogy meggyógyuljon, a
rohadt életbe.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése