Szobatisztaság

Az egész szobatisztaság körüli mizériába már belegondolni is fárasztó, nem hogy végigcsinálni. A kutyusunk, Bella szobatisztaságra "nevelése" meglehetősen mély nyomokat hagyott bennünk, amikor az éppen akcióba lendülő kölyökkutyával rohantunk a kutyapelenkára, mert kint hideg tél volt és nem lehetett az alig tíz hetes kutyát még kivinni. (Egy jó tanács: csak tavasszal vegyen kutyát, aki ilyet tervezne, bármilyen jó ajándéknak is tűnik karácsonyra). Elképzeltem ugyanezt egy gyerekkel. Bilire ültetni, rohanni vele a megfelelő alkalmatossághoz, figyelni, résen lenni. Napi sokszor ráültetni. Amikor Rebeka abba az életkorba ért, amikor ajánlatos elkezdeni a "szobatisztaságra szoktatást", éppen terhes voltam, és nem nagy pocakkal szerettem volna elkezdeni a wécére le-föl emelgetést, éttermekbe a wc csésze fölé tartást és a többi ezzel járó cécót. Aztán pedig egy kisbabával bővült a család, még az addiginál kevesebb kedvem volt az egésznek nekiállni, kapacitásom pedig egyáltalán nem volt arra, hogy a tél közepén állandóan bilire vagy wécére imádkozzak egy dackorszakot kistesó féltékenységgel együtt átélő kétévest. Nem és nem. Az egy állandó konfliktushelyzet lett volna, éppen elég gondom és dolgom volt már enélkül is. Így maradt a pelenka egészen nyárig, amikor egésznap meztelenül rohangálhatott az udvaron és pár járdára pisilés után kezdett ráérezni, hogy hogyan is működik ez a dolog. Nemsokára teljesen magától elkezdte használni a bilit, napjában számtalanszor mutatta be a produkciót, amiben természetesen a prodoktumot követő ovációnak is nagy szerepe volt. Örültem (hát még a nagyszülők milyen elégedettek voltak, mindig csodáltam hogy mennyi időt képesek azzal tölteni, hogy rábírják, hogy ráüljön), egészen addig, amíg újra rossz idő nem lett, mert felöltözve már nem akarta a bilit használni, mert már nem csak annyiból állt, hogy rá kellett zuttyanni a játék közben, hanem szólnia kellett nekem, segítségre szorult a vetkőzésnél, innentől pedig nem tetszett sem neki, és őszintén szólva nekem sem hiányzott plusz egy folytonos feladat még a napi rutintevékenységek sorába. Megpróbálkoztunk a bugyival, de mikor egyszer belepisilt még idő előttinek éreztem, nem akartam, hogy rossz élményeket szerezzen, így nem adtam rá többet.  Maradt továbbra is a pelus, néha-néha a bili, egészen az első két "nagy dologig". Van aki a pelenkázást nem szereti, hát én meg a bilin trónolást nem pártolom, akkor inkább pelenkázok, ha kell még egy évig, de nem fogok bilit takarítani, ha nem muszáj, márpedig én nem éreztem a helyzetet egyelőre annyira égetőnek, hogy ezt bevállaljam. Ha belegondolunk, vajmi kevés köze van a szobatisztasághoz annak, amikor a gyerek a szoba közepén egy edénybe pisil, kakil, ami semmilyen szempontból nem a megfelelő helye a dolgoknak. Én mindig is úgy tekintettem a bilizésre, mint szükségtelen lépcsőfokra a pelenkáról a wécére való átszokásnak, ami elnyújtja a dolgokat, bonyolítja és hát lássuk be. Gusztustalan. Mondtam az alig hároméves Rebekának, hogy vagy pelust hord, én nem bánom, vagy wécé szűkítőt használunk és a fürdőszobában végzi a kis és nagy dolgát, ahogy anya, apa (és itt jó hosszú lista következett példának sorakoztatva az általunk szeretett és sokra tartott embereket). Mire ő annyit mondott, hogy "jó" és onnantól néha-néha wécére csücsült, körülbelül hasonló gyakorisággal, mint a bilire. Persze erőltethettem volna a dolgot, többször ráültethettem volna, de magam sem voltam kellően motivált. Ruben szobája a fürdőszoba mellett van, sokszor amikor lehetőség lett volna rá, hogy wécére ültessem, kockáztattam volna vele a felébredését, ami az egész délelőttünket borította volna, így inkább hagytam. Mint általában mindennek, ennek is alaposan utánajártam és megkönnyebbülve dőlhettem hátra: a pszichológiai szakirodalom abszolút támogatja a lusta hozzáállásomat. Nem szabad erőltetni, maguktól szobatisztává válnak idővel, amikor megfelelően érettek rá, írják csaknem mindenhol. Jól hangzik nem? Így a nagyszülői és más érdeklődésekre már tudományos hivatkozási alapom is megvolt. Éljen. Egyébként a kutyusunk az első alkalommal, amikor kivittem a kertbe szépen oda kakilt és pisilt és attól a naptól fogva ez így is van, nem volt semmiféle "szoktatás". Emlékszem mennyire hihetetlennek tartottam.  A pszichológusi szakvéleményekkel felvértezve, a kutya nevelési tapasztalatainkban bízva mi a kivárást választottuk. Nem volt a wécén mesélés, versolvasás, amikor a nagyszülők ezekkel a nálunk állítólag jól bevált módszerekkel próbálkoztak (a bilit is erősen szorgalmazták) gyorsan tiltó listára tettem. Nem szeretném ha rászokna, hogy fél órákat csücsül a wécén. Szerintem (és nem csak szerintem) ez egyenes út az aranyér és az emésztési problémák felé, egyébként  a korai "rászoktatás" vagy erőltetés is nagyon sok rossz beidegződést eredményezhet. Persze sok gyerek már szobatiszta Rebeka korában, sőt előbb is, mert egészen egyszerűen náluk előbb jött el ez a dolog, ahogy nem egyszerre kezdenek el járni, ülni, beszélni ebben is lehetnek eltérések. Rebekánál mostanában, hároméves korában mutatkoztak a jelek, néha kért bugyit, amik már jó régen a fiókjában lapultak, még nyáron beszereztem, aztán végül mégiscsak meztelenül rohangált. Napközben egyre többször megkérdezte: "Anya, bugyi van rajtam?" és amikor mondtam, hogy pelus, láttam, hogy megáll, felveszi azt az édes koncentráló arckifejezést és nyilvánvalóan bepisil. Mondta is "Belepisiltem a pelusba." Kérdeztem, hogy nem akar-e ráülni a wécére és a válasz szinte mindig az volt, hogy "nem, a pelusba pisilek". Bugyit egyre többször kért, és nem is pisilt be soha, amikor abban volt, de a wécét továbbra sem kívánta használni (és a bilit sem, a nagyszülők rendszeresen tesztelték ezt a lehetőséget, hátha majd oda...) Amikor ez a pisi előtti "anya pelus van rajtam" kérdés azonban kezdett rendszeressé válni, úgy éreztem helyben vagyunk, immár érett a gyerek, csak egy kicsit motiválni kell. Egyik reggel mondtam neki, hogy most bugyit fogunk húzni és az lesz rajtad, jó? Némi hiszti után a rózsaszín sünis és lepkés bugyikkal sikerült meggyőznöm és azóta is bugyiban van az alvást leszámítva. Ha pisilni kell szól, kimegy a fürdőszobába, ráteszi a wécére a szűkítő ülőkét, levetkőzik, ráül, majd utána egyedül visszaöltözik, lehúzza, odatolja a csaphoz a fellépőjét,  kezet mos, visszaöltözik. Le vagyok nyűgőzve. Azért nem gondoltam, hogy ennyire magától menni fog ez a dolog. Több szempontból is úgy gondolom megérte várni. Egyrészt szerintem jóval egyszerűbb és kényelmesebb megoldás. Azt az ominózus két alkalmat leszámítva nem takarítottam bilit, amire ugye ennyi idős korban már nincs is szükség, hiszen elég nagy már a wécé használatához. Megspóroltam egy csomó harcot, időt és idegeskedést, így megkíméltem magunkat egy jó adag stressztől. Másrészt már abban a korban van, amikor teljesen egyedül el tudja intézni a fürdőszobai teendőket, a fenti műveletsorban leírtakat, így ha éppen Rubent pelenkázom, etetem, nem kell félbehagynom, mert örömmel elintézi ő egyedül, nem igényel a részemről semmiféle közreműködést. Az pedig számára is külön sikerélményt jelent, hogy önállóan képes ezt megcsinálni. Minden alkalommal rendkívül élvezi, látom rajta. Az, hogy az alváshoz még meddig kell pelus fogalmam sincs, nem sürgetem, ráérünk, inkább viseljen még sokáig, minthogy balesetek történjenek, az neki és nekem is csak egy rossz élmény lenne. Három éves kor után lecseng a hisztis korszak, kevésbé dacos, sokkal együttműködőbb, újra keresi a kedvem, meg akar felelni, így sok mindenre rá lehet venni némi kreativitással, meggyőzéssel. Örülök, hogy kivártam ezt és nem aggódtam túl a dolgot, pedig éreztem az egyre erősödő nyomást, de amikor elbizonytalanodtam, mindig arra gondoltam, hogy valószínűleg egy értelmes gyereket előbb utóbb zavarni fog a pelus (és tartalma) magától is rájön, hogy jobb ezt máshogy intézni. És így is lett. Azért néha vissza kívánom a pelust, az átmenet nem olyan egyszerű, sokszor a leglehetetlenebb időben kell pisilni. Amikor kabátban felöltözve állunk az előszobában, amikor éppen megérkezünk már így is öt perc késéssel a Mesekuckóba (az egész negyven perc) vagy amikor este elköszönünk, és minden szülő tudja milyen érzés kijönni és becsukni az ajtót, és rajta van a body, a rugdalózó és a hálózsák... Vagy nem sikerül feltűrni a patentos alját a fölsőnek és pisis lesz, vagy a kéztörlővel akarja megtörölni az ülőkét...Szóval az életünk nem lett tőle egyszerűbb egyelőre, de büszke vagyok rá, végtelenül büszke.