Oviláz

Ebédelni mentünk Rubennel és útközben még az utcánkban összefutottunk egy ismerőssel, aki épp a kétéves kislányát hozta el a szomszédunkban lévő családi napköziből. Nagyon kedvelem, mindig beszélünk pár szót, így most is egymás mellett toltuk a babakocsit pár száz méteren át. Persze az ilyenkor szokásos kérdések, Rebeka hol van, csak nem óvodában, nem, válaszolom, a mamával, most csak kettesben vagyunk... Megfigyeltem, hogy amikor szóba jön, hogy Rebeka még nem jár óvodába és idén még nem is szeretnénk beiratni azonnal elkezd valamennyi ismerős anyuka arról magyarázni, hogy a közösség milyen jó, hogy a gyerek mennyit szocializálódik és mekkora igénye van erre és, hogy az ő gyereke mennyire szeret járni, sokan még azt is hozzáteszik, hogy ők már kevesek voltak a gyereknek, szó szerint így, és, hogy unatkozott velük otthon. Mostanában mindig belefutok ezekbe a beszélgetésekbe, nyilván mert Rebeka közelít a korhoz, amelyben a társadalmi elvárás szerint óvodába kellene járnia. Mit mondhatnék erre, mikor magyarázkodni nemigen szeretek, meggyőzni sem célom másokat, megbántani, meg főleg nem szeretnék senkit, mert, hogy nem azonosan gondolkozunk a dologról az három mondat után egyértelműen kiderül. Az ilyen beszélgetések veszélyes terepet jelentenek és messzire vihetnek a szia hogy vagy, jó ismerősök közötti beszélgetésektől, mert érzékeny pontokat érinthetnek. Esetleg elkezdem azt érezni, hogy a másik meg akar győzni, vagy ha én vagyok túl határozott (állítólag az vagyok) akkor meg az illető érezheti azt, hogy szerintem ő nem csinál valamit jól és nekiáll magyarázkodni. Rendszerint jó sok érvet felsorakoztatnak az óvoda vagy kedvenc szavam a "közösség" mellett (mintha  család nem minősülne annak) és mivel én másképp gondolom, látom és szeretek beszélgetni, nyilván én is elmondom, hogy mi a véleményem, mi miért így döntöttünk, miért úgy csináljuk, ahogy csináljuk. Néha meg ráhagyom vagy kitérő választ adok és azt mondom, hogy talán ő is fog, majd meglátjuk, nem tudom még mikor, változik ez és a többi. Pedig nem így van, pontosan tudjuk, hogy mit miért csinálunk és nem véletlenül alakulnak úgy a dolgok, ahogy vannak, ez rám nemigen jellemző. Az már inkább, hogy gondolok A-t aztán később B-t, de általában mindkettőben biztos vagyok az adott pillanatban.

Mi nem unatkozunk (én főleg nem) és szerintem a gyerekeim óvodai közösség nélkül is megtanulnak viselkedni, enni, inni, köszönni, öltözködni, sőt elfogult anyaként állíthatom, hogy Rebeka sok óvodásnál magasabb szinten műveli a felsoroltakat, legalább annyi, mesét, verset, mondókát vagy éneket ismer és annyi programon, közösségi élményben van része csak más úton, módon. Én úgy gondolom, hogy a szocializáció elsősorban a családban zajlik és a személyes kapcsolat és figyelem előnyei ebben az életkorban eltörpülnek a "közösség" szerepe mellett. Persze biztosan az is sokszor szerepet játszik a közösség előnyeinek hangoztatása mellett, hogy sokaknak nincs is más választása, és nem mérlegelés kérdése volt, hogy otthon marad a gyerek vagy sem, és egyszerűen megideologizálják azt, hogy miért jó így, hogy a gyerek oviban, bölcsiben van mert így könnyebb elfogadniuk a tényt. Csakhogy ezektől a beszélgetésektől pedig néha már-már nekem lesz lelkifurdalásom, hogy megfosztom valami jótól Rebekát. Persze hamar eloszlanak a kétségeim, hiszen mi tényleg nagyon-nagyon jól érezzük magunkat itthon és bár biztos vagyok benne, hogy élvezné az ovit és a gyerekek társaságát is, akkor is túl nagy árnak tartom, mert azért a pár óra játékért olyan dolgoktól fosztanám meg, amik többet jelentenek számunkra az óvoda nyújtotta előnyöknél. Kezdve a ráérős reggelekkel, amikor pizsamában összebújva a kanapén mesét olvasunk, amíg Ruben felébred, majd együtt megreggelizünk, sehova és főleg nem időre sietve. És tudom, sokan csak napi pár órára adják be a gyerekeket, (ezt a lehetőséget sem felejtik el soha ismertetni velem) de nekem nem éri meg a napunkat felszabdalni, egy reggeli odavitellel majd egy pár óra múlva már mehetnék is vissza érte. Az az idő, amit ott töltene, éppen abból menne el, amikor játszótérre vagy sétálni megyünk, itthon is játszunk, vagy programozunk. Van a mi napunknak is olyan része, amikor azt gondolom, hogy talán tényleg jobb, izgalmasabb lenne most valahol máshol nekik, amikor dolgom van és nem érek rá velük foglalkozni és kánonban nyúznak, hogy mikor megyek végre a "cobába" vagy a másik kedvencem a "felemelsz" című lemez. Ruben egyelőre még csak medvebocsra emlékeztető terpeszben ül a földön és a lábaimat átfogva sír, biztos idő kérdése és nemsokára kezdődik nála is a verbális terror. De azt gondolom, hogy végeredményben ezek a kis intermezzók is a javukra válnak, mert egy kis unalom nem árt meg nekik, fokozza a kreativitásukat és egyébként sem hiszem, hogy attól lesz jó a gyerekkoruk, hogy akár én akár más egész nap szórakoztatja őket. Ezek a helyzetek, amikor dolgom van, elpakolok a konyhában, vagy előkészülök egy étkezésre, felöltözöm, fésülködöm, ágyazok és minden más olyan tevékenység, amikor aktívan nem velük foglalkozom arra ösztönzi őket, hogy megtanulják lekötni magukat. Nélkülem, egyedül. És igen, ez valószínűleg nehezebb otthon, másik huszonöt gyerek nélkül, de azért megoldják. Sokszor arra eszmélek, hogy pár perc hiszti után Rebeka rajzol, babázik, főz, Ruben pedig képes két kupakkal vagy egy műanyag üveggel eljátszani.

Biztosan sokat tanulnak egymástól a gyerekek, de ahol egy csapat gyerek jut egy felnőttre, ott nem tudnak annyit beszélgetni, foglalkozni velük vagy figyelni rájuk, mint én itthon, még a házimunka vagy egyéb elintéznivaló miatt kieső időt leszámítva is. A nap ritmusát az ő igényeikhez tudom alakítani, az alvásidejüket, programjaikat nem kell alárendelni másoknak. Arról nem is beszélve, hogy így a testvérek együtt nőnek fel és egészen más jellegű kapcsolat alakul ki közöttük, mintha napi egy-két órát töltenének együtt.  Nem értek egyet azzal az előszeretettel ismételgetett érvvel sem, hogy így jobban be fog tudni majd illeszkedni később, az iskolában, minél előbb elkezdjük annál jobb, had szokja, mi éppen ellenkezőleg gondoljuk. Minél később kerül ki a családi burokból annál jobban megtalálja majd helyét a világban és fog tudni alkalmazkodni és megbirkózni a közösségi lét kihívásaival. Az egész élet másról sem szól, mint a időre menni, megfelelni, alkalmazkodni, ami a köznevelési rendszerbe való bekerüléstől nyugdíjig tart, miért ne toljam ezt ki addig, amíg lehet? Miért ne szerezzek neki pár olyan évet, amikor nem kell időre kelnie, rohannia valahova, amikor a saját ritmusa szerint töltheti az idejét, velem, a teljes figyelmemet és szeretetemet élvezve egész nap, ha már abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy itthon lehetek velük.

Én nem gondolom, hogy az óvoda ördögtől való, sőt jószívvel emlékszem vissza a bölcsis-ovis éveimre, nagyon szerettem mindkettőbe járni. A szüleimnek nem állt módjában otthon lenni velem, így alig egy éves voltam, amikor bölcsödébe kezdtem járni. Nem sérültem lelkileg, nem érzem magam hátrányban, abban a  szituációban ez volt a lehető legjobb megoldás. Egyszerűen csak nem gondolom azt, hogy csupán azért mert ez így szokás, hogy a gyerek hároméves korától óvodába jár, ezt automatikusan így is kell csinálni, főleg, ha az anyuka egyébként otthon van.  Azt hozzá kell tennem, hogy anyukámban fel sem merült volna a bölcsöde gondolata pusztán szocializációs okokból, boldogan otthon maradt volna velem, ahogy a testvéreimmel meg is tette, amint lehetősége volt rá. Olyan eset is van, amikor a gyerek nem feltétlenül azért jár "közösségbe" mert az anyuka nem teheti meg, hogy otthon legyen vele, azért túlzás lenne azt állítani, hogy valamennyi óvoda udvarán (boldogan) rohangáló gyerek a munka világának áldozata, akik a szüleik megélhetése miatt kénytelenek oviba járni. Sokan nem bírnak velük, éppen elég a kisebbel otthon lenni, vagy egyszerűen szereti a munkáját, hivatását, vágyik vissza, vagy nem akar otthon maradni, mert lássuk be, ma egy nő számára "csak" anyának lenni nem jár nagy társadalmi presztízzsel. Ezek is elfogadható indokok, bennem csak akkor kelt visszatetszést a dolog, amikor ezt úgy tálalják, hogy a "gyereknek igénye volt rá" és végeredményben az ő kedvéért történt az egész.

 A kötelező óvoda gyakorlatát pedig egyszerűen viccnek tartom, a fejetlen, életidegen és átgondolatlan szabályozás iskolapéldájának. Hiszen jórészt amúgy is mindenki óvodába szeretné járatni a gyerekét, így teljesen felesleges ezt kötelezővé tenni, mert így sincs annyi hely és kapacitás, amennyire alapvetően szükség van. Afölött pedig egyszerűen nem tudok napirendre térni, hogy külön igazolást kell szereznem, hogy a gyerekem velem, a saját otthonában, az édesanyjával otthon lehessen, egy vadidegen védőnő vagy a városi jegyző hozzájárulásától, jóindulatától függ a családi életünk. Nem értem, hogy miért ez az általános és miért nem abból indulnak ki, hogy a gyerek alapvetően jó helyen van otthon, az anyja mellett és az a speciális, hogy esetleg felmerül, hogy nem. Ehelyett mindenkinek, aki így dönt igazolásokért kell folyamodnia, amit méltatlannak és meglehetősen felháborítónak találok. Mit adnak az óvodában neki, amit én itthon nem, hogy ezt ennyire eröltetni kell? Persze amikor ennek hangot adok nagyon bizalmas hangon igyekeznek biztosítani affelől, hogy "nem mindenki ilyen ám és, hogy ezt nem az olyanok miatt találták ki, mint mi". Milyenek az olyanok? Ki az, aki nem akar törődni a gyerekével és mégsem él a csaknem ingyenes egész napos gondozás lehetőségével? Ha van is ilyen akkor jó lenne, ha úgy szűrnék ki őket, hogy ne nekem kelljen papírokat szerezni arról, hogy itthon lehet velem a kislányom a saját otthonában, amit én magától értetődőnek tartok. Azt már csak zárójelben jegyzem meg, hogy azért is érdekes ez az óvodakötelezettség, mert még iskolakötelezettség sincs, csak tankötelezettség. Mindenesetre nem teszi vonzóbbá számomra ezt az egészet az, hogy kötelező, még ha ez egyelőre leginkább elvi dolog, a kikerülése pedig formalitást jelent. Akkor sem tetszik. Szeretem érezni, különösen szülőként a gyerekeimet érintő kérdések vonatkozásában, hogy felnőtt, önálló, független, gondolkozó és döntéseket meghozni képes autonóm lény vagyok és mint ilyen, nagyon nem szeretem ha valamit rám akarnak kényszeríteni, ahelyett, hogy a belátásomra bíznák, meggyőzés vagy egyéb módokon szimpatikussá téve az adott kérdést. El tudom dönteni, hogy mi a jó gyerekemnek, ahogy szerencsére a szülők legnagyobb többsége is, sőt szerintem mi tudjuk a legeslegjobban.