Anya beteg

Egy anyának soha nem szabadna beteg lennie. Egyszerűen nem fér bele, hogy a kanapén fetrengve az önsajnálatba merülve egésznap csak magával foglalkozzon, mások segítségére szorulva, kiszolgáltatott helyzetbe kerüljön, amikor ott van neki is két pici emberi lény, akiknek a jóléte maximálisan tőle függ. Pedig nálunk éppen ez történik, így első kézből mondhatom: lehetetlen helyzet. Nem csak nekem, a gyerekeknek, a családnak, a barátoknak, mindenkit igénybe vesz. Az egész egy jógagyakorlattal keződött, gondoltam, hogy mivel nem igazán van lehetőségem elmenni sportolni, beilleszteni egy csoportos órát vagy edzést, milyen remek ötlet youtube videókról otthon jógázni. Energiám sem nagyon marad megterhelőbb sportokhoz, éppen elég kimerítő egy átlagos nap, ahol minium kétszer csukom össze, pakolom ki-be az autóból az ikerbabakocsinkat, vagy tolom fel a Széchenyi téren, kismotorral, bevásárlással, két gyerekkel, teregetek, főzök, négykézláb kiscicásat játszom, játszóterezem és a többi. Szóval valahogy nem érzek kedvet reggel hétkor kiadósabb edzéshez, az estéről meg nem is beszélve. Kézenfekvő választásnak tűnt a jóga és az otthoni tornázás lehetősége, kellemes megerőltetés, felfrissít mégsem izzadok le, de végre egy olyan mozgás, amit edzőruhában végzek. Hurrá!  Az egyik előrehajlós, lábat orral megérintős gyakorlatnál éreztem, hogy a hátsó combomban kicsit jobban megnyújtottam valamit, de hát sebaj, majd hozzászokom. Amikor már több hete fájt, megemlítettem a masszőrömnek, aki mondta, hogy valószínűleg egy izomhúzódás, majd kenegessem. Jó. Amikor már nehezemre esett végigülni egy-egy étkezést, akkor azért komolyabban is elkezdett foglalkoztatni a dolog, de hol éreztem, hol nem, így mégsem tulajdonítottam túl nagy szerepet neki. Egy családi ünneplés alkalmával amikor Rebekát a kezemben tartva épp pörgettem, éreztem egy kisebb nyilalást a derekamban, ami utána szétterjedt az egész combomban. Aznap este már fájdalomcsillapítót vettem be, másnap reggel is alig tudtam ráállni, de utána megint nyomtalanul eltűnt a fájdalom. Este azonban, amikor felsírt Ruben és bementem kivenni az ágyából, ugyanez a nyilalásszerűen szétterjedő fájdalmat éreztem és már nem múlt el, hanem folyamatosan fájt, bárhogy fordultam, ültem, álltam, feküdtem. Egész éjjel nem aludtam, ilyen fájdalmat utoljára szülésnél éreztem a vajúdás alatt, de ott azért mégiscsak volt egy cél, másrészt lehetőségként ott lebegett az epidurál, amiért jelen helyzetben könyörögtem volna. A férjem próbált meggyőzni, hogy várjunk reggelig, nem érdemes a sürgősségire bemenni. Hajnali három felé mondtam neki, hogy engem az sem érdekel, ha bent tartanak, ha mentőt kell hívni, hívjunk azt, de nem bírom ezt ki még több órán keresztül. Végül felhívtuk a sürgősségit, ahol mondták, hogyha bemegyek leghamarabb négy-hat óra, mire fájdalomcsillapításhoz jutok, mert először a protokoll szerint vért kell venni, azt kiértékelni és ha minden rendben van akkor talán kaphatok, de nagyon készségesek voltak, javasolták, hogy hívjam a háziorvosi ügyeletet, ők házhoz jönnek és biztosan kapok injekciót. Nem is tudtuk, hogy ilyen létezik. Felhívtuk őket és harminc percen belül kint is volt egy meglehetősen furcsa orvos. Aki olyan volt, amilyen, de én annyira örültem neki, hogy még meg is puszilgattam volna, csak adja már a megváltást jelentő fájdalomcsillapítót.  Sajnos az injekció sem jelentett teljes fájdalomentességet, de így is sokkal jobb volt, végre aludtam pár órát. Később a neurológián kiderült, hogy lumbágóm van, és két-három hétig pihentetnem kell, nem emelhetek és ha lehet feküdjek. Két pici gyerekkel,  egy egyéves és egy hároméves mellett ez aligha kivitelezhető, úgy, hogy hétköznap egyedül vagyok velük, huszonnégyórában. De ha nem múlik, akár műtét is lehet a vége, ami tényleg vészjósló kilátásnak tűnt. Hát így történt. És bár mindenki mindent megtesz, tényleg szuperül helyt áll a férjem, a húgom, a mamák, a barátok, mégis meg vagyok ijedve mi lesz, hogy lesz. A gyerekek napja is káosz, mindig más vigyáz rájuk, viszi őket ebédelni, a reggeli almalé nem jó pohárban van kitöltve, az esti felöltöztetést Ruben végigsírja, amíg a kezembe nem adják, nem érti, hogy miért nem veszem fel, folyton kapaszkodik és elkeseredetten sír, amikor mellőlem más emeli fel, nem érti miért nem anya teszi az etetőszékbe, vagy viszi át a szobába. Rebekán is érezni a frusztrációt, ötször olyan nehéz vele, mint általában, próbára teszi a rá vigyázni próbálók türelmét. Pontosan érzi, hogy nem tudják a rendszert, mi, hogy szokott lenni és kihasználja a helyzetet, fürdetés után a pizsamával kergetik, reggel könyörögni kell, hogy felöltözzön. Pihenés? Nagyon nehéz kivonni magam a forgalomból és pihenni. Amikor ott vagyok, akkor velem akarnak lenni és a segíteni akarók is sokszor nem tudják hova nyúljanak, mihez kapjanak, hiányzik nekik az én jól felépített, kialakított rutinom, ami nélkül hamar borul a rend. Két pici gyerekkel állandóan együtt lenni, sokszor teljesen egyedül, heti öt napot, csak szigorú napirenddel kivitelezhető, úgy, hogy nekem is és nekik élvezhető és kényelmes legyen. Mindennek megvan az ideje, helye, reggelikészítés, reggeli utáni elpakolás (délután, amíg alszanak) mosógép bepakolása (reggeli gyurmázás közben) időzített elindítása (délutáni ébredés után öttől hétig), ebédhez asztalt foglalni (minden nap tizenegy körül) vacsora készítés (hattól-fél hétig) vacsorázás, fürdés, felöltöztetés menete szimultán a kettőt (Rebekára pelenka, addig Ruben kezébe adni valami játékot, utána Rubenre pelenka, majd Rubenre body, addig Rebeka ugrál "hé bummozik" az ágyon, vigyázni, nehogy Ruben fejére ugorjon, majd Rebekára pizsi, kezébe könyv, addig Rubent aludni viszem) Állandóan előre kell gondolkozni, tervezni és, aki ehhez nem szokott hozzá, annak nagyon nehéz ebbe belecsöpenni. Ha egyvalami elcsúszik, akkor csúszik minden és eluralkodik a káosz. A gyerekek pedig nyugtalanabbak, kezelhetetlenebbek lesznek, mert nem a megszokott ritmusban zajlanak a dolgok. Nagyon nehéz mindezt a kanapéról nyugodtan nézni és a gyógyulásra koncentrálni. Nehéz folyton kérni is, ezt hozzanak ide, azt hozzanak ide, Rubent adják a kezembe, jaj most szomjas, itasd meg, ne azt add rá... Délelőttönként, ahelyett, hogy velük játszanék, foglalkoznék, orvosokhoz rohangálok, a gyógytornász szerint heti egyszer egy órára találkoznunk kéne (általában összesen egy délután segítségem szokott lenni, amikoris bevásárolok és elintézem, amit kell) és napi egy órát kellene gyógytornáznom az elkövetkező hónapokban (kizárt.) Örültem, hogy végre elfelejtettem a szülés utáni, császármetszés miatti herce hurcát, az ágyhoz kötöttséget, kiszolgáltatottságot, hogy minden elemi szükségletemhez másokra vagyok utalva, utána a hosszas regeneráció, a szétnyílt hasizom miatti vizsgálatok, tornák után végre egészséges és épp vagyok. Erre most újra végezhetek olyan nulla alakformálást és élvezetet jelentő "tornát", amitől leginkább nyugdíjasnak érzem magam és az összes rendelkezésre álló szabadidőm és még a gyerekekkel töltött időm egy részét is a saját felépülésemre kellene fordítanom. Amihez őszintén szólva semmi kedvem. 

Igen, voltam már jobban is. 

A jó oldala a helyzetnek: Rebeka nagyon aranyos, minden nap elmondja, hogy anya gyógyulj meg hamar. Időnként odajön és aggódó arccal érdeklődik, hogy anya fáj még a lábad? Az orvosi táskája is előkerült és gyógyít, kaptam szurit, kis kalapálást, amiben Ruben már lelkesen utánozza. Nagyon hálás vagyok neki, amiért egy zokszó nélkül megérti, hogy anya most nem veheti fel. 

Megható, hogy mennyire számíthatok a körülöttem élőkre. A férjem maximálisan helytállt, amíg itthon tudott lenni velünk, addig elvitte a gyerekeket a szokásos gyerekprogramokra, játszóterezni, ebédelni, ő az egyetlen, aki úgy tud helyettesíteni, hogy minden a megszokott mederben zajlik.  Nem tudom mi lenne velem a húgom nélkül, ő, amikor éjjel felhívtam, pakolt és jött, elhalasztotta a vizsgáját, megsütötte helyettem és átadta a segítsüti jótékonysági sütiárverésre felajánlott tortámat, és azóta is tartja a frontot. Anyukám és az anyósom is sokat segített, a barátnőm is, aki elvitte játszani Rebekát. Jóérzés megtapasztalni, hogy számíthatunk a másikra, hogyha baj van, akkor félre teszik a nekik fontos dolgokat, ha kell szabadságot vesznek ki, vizsgát és más programokat halasztanak csak, hogy nekem segítsenek. Megnyugtató, szívmelengető és persze elkeserítő is, hogy mindenki körülöttem ugrál és rajtam kell segíteni. Már megint. Az utóbbi időben többször tapasztalhattam ezt meg, mint amennyiszer szerettem volna. Szeretném, ha a beszélgetéseim nem az én nyavalyáimról szólnának, ha én segíthetnék másoknak, nehezen viselem ezt az elesett szerepet. 

És persze az is eszembe jut, hogy mi lenne, ha nem itt élnék. Nem ebben a városban, nem ezek között az emberek között, ilyen közel, ilyen kapcsolatban. Kit hívnánk fel éjjel Budapesten? Ki jönne el a gyerekekre vigyázni? Hogy oldanánk meg? Mintha ez a helyzet is azt mutatná, hogy itt kell maradnunk, itt a helyünk. Persze ott legalább Ricsivel együtt lennénk, és jó eséllyel ez az egész helyzet elő sem állt volna, mert nem lennék állandóan egyedül, így nem is otthon tornáztam volna, hanem elmentem volna oktatóhoz, és nem is hárulna rám annyi minden, mert nem egyedül kéne a hétköznapokat megoldanom. Ki tudja.

Még pár gondolat a fájdalomról.

Egy biztos, ha az embernek fáj valami az nagyon-nagyon rossz és az orvostudomány egyik legnagyobb vívmányának a fájdalomcsillapítást tartom. Napközben az ágyban fekve kifelé bámultam a verőfényes udvarra és arra gondoltam, hogy mennyire jó élni. Egészségesnek lenni, reggel felkelni megcsinálni a kávét, kipakolni a mosogatógépet, a gyerekeket megreggeliztetni, elmenni játszótérre, utána a pékségben megvenni a  vacsorára a kiflit. Rubent felrakni a  csúszda tetejére újra és újra. Szabadon mozogni, jönni-menni. Amikor éjjel fájt a lábam, a derekam, az agyamban mindent eltompított, csak arra tudtam gondolni, hogy fáj és, hogy miképpen tudnék ettől az érzéstől szabadulni. Már-már azt is elfelejtettem, hogy Ruben a szomszéd szobában alszik és majdnem felébresztettem, amikor a férjemnek könyörögtem, hogy csináljon valamit. Ez a legrosszabb, hogy az ember ilyenkor nem lát önmagán túl, ami igencsak problémás, ha anyaként a fő hivatásod másokról gondoskodni. Már sokszor akartam írni arról, ami csak az utóbbi időben fogalmazódott meg bennem, és most a lumbágónak hála újra eszembe jutott, hogy a császármetszéssel sem az a legnagyobb probléma, hogy az ember nem éli át a természetes szülés élményét (kínjait..?) vagy a kötődés sérül, esetleg a gyereknek nagyobb trauma így megszületni. Esetemben a legrosszabbnak azt tartom a császármetszésben, hogy a gyermekeim világrajövetele, a születés helyett, a szülés körül forgott. Az első pár óra nem a meghitt percekről, intim együttlétről, hanem az intenzív megfigyelésről szólt, a pittyegő gépekről, a mozdulatlanságról. Az első pár nap, ha nem lenne elég a kezdeti szoptatás közbeni fájdalom, a kialvatlanság, annak, aki császármetszéssel szül még megmozdulni is fáj, sokszor levegőt venni sem tud anélkül, hogy ne érezné a műtét nyomait. Hiába volt ott az édes, gyönyörű tökéletes kisbabám, túlságosan el voltam foglalva azzal, hogy mennyire rosszul vagyok, sajnos ez az igazság, ami miatt azóta is lelkifurdalásom van, dehát a fájdalom ilyen dolog. 

Úgyhogy bár korábban fájdalomcsillapítás ellenes voltam, ki lehet bírni, gondoltam sokmindenről, ma meg azt mondom, hogy nem kell kibírni, és ha reggel érzem, hogy fáj a fejem beveszem az advilt. Mert két gyerek mellett százszázlékosnak kell lenni és ha valami fáj, nagyon fáj,  az túl sokat kivesz belőlem és biztos, hogy nekik lenne miatta rosszabb. Mert kevesebb türelmem, kedvem, energiám lenne. És ez velük szemben nem fair.