Ahogy lesz, úgy lesz...

"Bárhogy lesz, úgy lesz, a jövőt nem sejthetem, a sors ezer rejtelem, ahogy lesz úgy lesz" - ez volt az első dal, amit nevezetesen édesapám kért az esküvőnkön és erre kért fel újasszonyként. Már akkor is nagyon magával ragadott a szöveg, az, hogy éppen az esküvőm napján hallom, amikor úgy éreztem, és megjegyzem nagyon jól éreztem, hogy most kezdődik az életem felnőtt része. Kellemes borzongással hallgattam, és amikor vége lett azt mondta apám, hogy azért kérte, mert bárhogy is volt az élete eddig, ő nagyon örül, hogy végül így lett és ma itt lehet velem és én se aggódjak, mert valahogy mindig volt és végül ahogy lett úgy is volt jó.

Nem állítom, hogy sikerült ezt az életfilozófiát teljesmértékben magamévá tenni, sajnos ahhoz bennem túlságosan sok kortizol kering, hogy ennyire fatalista legyek.  

Hát a sors tényleg ezer rejtelem, bár még csak öt év telt el és néha ötvennek tűnik, néha öt percnek, egy biztos, nem volt eseménytelen. Sőt, ami azt illeti, az elmúlt másfél év csupa olyan élet és döntési helyzetet, amelyek igencsak súlyosak voltak az azt megelőző életünkhöz képest. Ha költőien akarnék fogalmazni, akkor mondhatnám, hogy nem keringőztük át...

Már jó öt hónapja külön élünk a férjemmel. Nem kapcsolati válságról van szó, hanem Ricsi Budapesten kapott egy olyan lehetőséget, amelyet sem karrierje szempontjából, sem egzisztenciális okokból nem utasíthatott vissza. Mivel én nem dolgozom, az ő keresete biztosítja négyünk megélhetését, ami nem kis nyomás egy éppen huszonkilenc éves férfin. Sokan a környezetünkben ilyenkor még az egyetemet sem fejezik be, vagy éppenhogy végeztek, ő pedig férj és két kisgyerek édesapja. Felelősségteljes lét. Azt hiszem mostanság érzi is ezt, elég rendesen. És ha már it tartunk, én is. Felnőttnek lenni sokszor egyáltalán nem annyira buli, mint amilyennek gyerekként gondoltam, sőt kifejezetten fárasztó és kimerítő. Pedig, hogy vártam, hogy felnőjjek, most meg néha szeretnék újra kislány lenni és bebújni a macikkal a takaróm alá, amit a világ legbiztonságosabb helyének éreztem egykor.

Rosszul viselem a bizonytalanságot, a változásokat is mindig nehezen vettem, pedig mostanában mindkettőből bőven kijut. Vajon itt maradhatok, ahol mindig is éltem, a városban, ahova gimnáziumba és egyetemre jártam, ahol az egész családom és csaknem valamennyi barátunk él, a lakásban, ahol én terveztem az utolsó négyzetcentimétert is, így éppen olyan, mint amit megálmodtam? Vagy el kell költöznöm egy idegen városba, ahova soha nem vágytam, ahol senkit nem ismerek, két gyerekkel harminc évesen új életet kezdenem, újra felépíteni azt, amit itt az elmúlt tizenöt évben már kialakítottam, hátat fordítani a mindennapok egyszerű ritmusának, praktikumának, résztvevőinek és azt mondani, hogy akkor csapó kettő, új város, új lakás, új arcok, új helyek, új programok. Egyszerűen nem tudom elképzelni..., ma Bár manapság nem szokás egy helyen leélni az életünket, de én így terveztem. Már az is mélységes szomorúsággal töltött el, ha egy jóbarátom elköltözött, átéltem ezt többször is, pontosan tudom mivel jár. Semmi sem marad ugyanúgy vagy lesz ugyanolyan, hiába is szeretnénk. Kiesünk egymás életéből napi szinten és ez átformálja a kapcsolatot. Ahogy más az a gyerek-szülő vagy nagyszülő-unoka viszony is akik távol élnek egymástól. Mást jelent az, hogy számíthatunk egymásra, ha itt élünk egy városban vagy ha több órányira. Én nagyon régimódi vagyok az emberi kapcsolataimban is és végtelen nyugalommal tölt el a tudat, hogy a számomra fontosak itt vannak egy helyen.

Szeretem az életemet, ami körülvesz és jól érzem magam a helyemen, ott, ahol vagyok. Itthon. Biztonsággal töltenek el a macskakövek, a tér alján álló lovas szobor, a Dzsámi kupolás ablakain a kis kerek üvegberakásokon megtörő fény, a déli harangjáték. A Mecsek cukrászdában a fehérfűzős cipős kiszolgálók, akik pont így öltöztek, amikor gyerekként a szüleimmel jártunk oda. Én is pancsoltam a Capri előtti szökőkútban, a Mecsekre jártam kirándulni, a Tettyére játszóterezni és a Bóbita bábszínházba bábelőadásokra. Tudom bármi is történik, a Vasarely múzeum boltíves bejárata fölött lila fürtökben fog lógni áprilisra az akác, a gesztenyefákon rügyek pattannak, amelyekből gyönyörű óriástenyérnyi levelek lesznek majd, hogy ősszel termések koppanjanak előttünk a Séta téren. Hogy a szökőkútban újra víz lesz, késő ősszel pedig gyerekek rohangálnak majd benne, miután leeresztik. A tulipánok előbújnak és szépen rendezett sorokban fognak virítani a sárga, piros rózsaszín fejek, a gyep pedig tele lesz szászszorszéppel a Szent István téren. Most kopár, és csak pár összeaszalódott lasponya egyensúlyoz az ágakon, amelyeket minden alkalommal megcsodálunk, hogy hogyan maradtak meg, és néhány csörgősre száradt, ágtól megválni nem tudó levél. De ezt is szeretem. A telet, a hideget, mert hozzátartozik a bizonyossághoz, a körforgáshoz. Tudom, hogy néz ki tavasszal, nyáron ősszel és télen az én szeretett városom. Az otthonom. Hogy ott fogom tolni a babakocsit, sétálni, fagyizni, hogy arra a teraszra fogok kiülni, arra a padra leülni, mert éppen az a kedvencem a Székesegyház és a Kiosk sarkán. Tavasszal a gyümölcsfák virágzásakor a Várfalsétánynál melyik fa alá fogom leteríteni a plédet, amikor először kimegyünk a gyerekekkel, honnan látni a legszebben a tornyokat. Tudom, hogy néz ki a mandulás, az erdő, hol van madárfészek, melyik kis leágazásnál odvas a fa, hol tudok bodzát gyűjteni az eperlekvárhoz, hova kell menni medvehagymáért, hiszen kismilliószor tettem meg a kört. Jó ez. Otthon lenni valahol, ismerni minden zegzugot. Nem is vágyom másra, csak, hogy mindez megmaradjon. Az ismerős élet, ami körülvesz. Nem szeretnék felfedezni, megszokni más helyeket, megismerni, kötődni új emberekhez, csak azokra legyen időm, akik most körülvesznek. Nem szeretnék másik életet, izgalmasabbat, érdekesebbet, jobbat. Csak ezt. És ebből kihozni a lehető legjobbat.

Nagyjából ez a válasz arra, hogy mi miért nem vagyunk még Budapesten. És a férjem is így van vele, valahol mindannyian abban reménykedünk, hogy ez átmenet, hogy majd valahogy megoldódik, majd valami történik és végül nem kell elköltöznünk. Addig pedig ez van, külön hétköznap, együtt hétvégéken. Hogy bírod? - kérdezik. Az az igazság, hogy egészen jól. A gyerekekkel jól elvagyunk, néha nem egyszerű de bizonyos helyzetekben, amit nehéznek ítélek meg a napjaink során, egy velünk élő apuka sem tudna sokkal többet tenni. Persze azért az jó dolog, és csak most tudom igazán, hogy mennyire jó dolog, amikor apa hazaér munka után és betölti a teret, játszik a gyerekekkel, megkérdezi milyen napom volt, hoz kenyeret vacsorára. Mert nálunk mindig így volt. Hazaért, kiesett a kezéből az aktatáska, az előszobában ledobta a kabátot és már ment is a gyerekszobába. Legózni, gitározni, építeni, bújócskázni. Most erre két napunk maradt a szombat és a vasárnap. Van még egy péntek esténk, amikor későn ér haza, így a gyerekekkel már nemigen találkozik, de mi elmegyünk vacsorázni, vagy más programot csinálunk. A hétvége pedig a családról szól.

 Rengeteg a buktató. Néha nagyon kiborulok, máskor pedig nem is értem hol itt a baj, jó lesz ez így, biztatom magam. Általában nagyon jól sikerülnek a hétvégék, kivéve akkor ha pár dolog közbejön, ami lerövidíti vagy megkeseríti azt az alig több, mint negyvennyolc órát. Például ilyen, ha péntek este, öt perccel az esti randira indulás előtt, mikor már mindent rendbe raktam, elpakoltam, tönkremegy a mosogatógép, ami csurig tele van az egésznapi mosatlannal. Csinosan felöltözve, indulásra készen rányomok a gombra, hogy mire hazaérünk elmosogasson, és naná, hogy hibaüzenetet ír ki, csipog, villog. Elmentünk, de hazaérkezés után éjjel egy óráig szerelte Ricsi (ilyenkor a vizet jobb híján mosogatószivaccsal ki kell "meregetni" majd szétkapni, nem éppen a legjobb program). Majd folytatás másnap. Napsütés, nagyszülőknél ebéd, csudajó játszóterezés, mialatt a szüleim úgy döntöttek, hogy ezt a szép napot a korábbi lakásunk tárolójának kipakolására szánják és pontban déli tizenkettőkor hívtak fel, hogy leszállítanák a cuccot, szerencsére nem voltunk otthon. Mire azonban hazaértünk elöntötték a lépcsőházunkat a dobozok, szatyrok a ruháinkkal, sílécek, korcsolyák, papírok és még ki tudja mik. Így este, amikoris egy sokadszor lemondott vendégségből hazaérve kivételesen nem kellett volna vacsora utáni mosogatással és elpakolással foglalkozni, mert ott vacsoráztunk, a gyerekek fektetése után késő estig pakoltuk. Mondanom sem kell, hogy a terveinkben egyik este sem ezek a tevékenységek szerepeltek. Másnap pedig, hogy minden napra jusson valami, a babakocsi kereke lyukadt ki, így Ricsi azt szerelte fektetés után, majd bőrönd pakolás, ingvasalás, hajnalban indulás, valamennyire sajnos ennek a jegyében telnek a vasárnap esték. És újabb egy hetet kell várni, mire alkalmunk lesz együtt lenni. Összebújni, amire ezen a hétvégén alig maradt idő. És ha jövő héten majd nem is romlik el a mosogatógép vagy lyukad ki a babakocsi kereke, lesz majd más. Ha épp nincs semmi, két gyerekkel akkor is sok olyan tényező jöhet közbe, ami megkeserítheti a hétvégét, fogzás, betegség, nyűgösség. Sokat várunk a hétvégéktől, nem kevesebbet, minthogy zavartalanul együtt lehessünk, jól érezzük magunkat és ezt ne rontsa el egy háztartási eszköz meghibásodása, sem egy rosszkor jött pakolás. Hogy ne darálják be legalább ezt a két napot a hétköznapok szürke, sokszor apró cseprőnek tűnő, banális mégis bosszantó gondjai. A legnagyobb buktató tehát az idő rövidsége, amit együtt töltünk, amiből következik a felfokozott helyzet és lelkiállapot. Mindenre kevés idő és lehetőség van. Ha egy este kiesik, akkor az azt jelenti,  hogy már csak egyetlen esténk van egymásra. Egész héten. Így jól kell gazdálkodni az idővel és ami van, az szentidő, csak az fér bele, ami igazán fontos.

A másik a hétköznapok. Én alapvetően sosem tartoztam azok közé az emberek közé, akik nem tudnak egyedül lenni. Ha Ricsinek dolga volt mindig remekül eltöltöttem az időt, úgy tekintettem erre a heti egy-két nap estére, mint ajándékba kapott idővel, amivel azt kezdek, amit akarok. Most négy ilyen estém lett, ami azért kicsit sok a jóból. Olvashatok, tornázhatok, blogolhatok. Szuper. Néha élvezem, néha kevésbé. A gyerekeket leteszem nyolc és fél kilenc között, majd elpakolok a konyhában, közben fülhallgatóval beszélünk telefonon. Előfordul, hogy nincs kedvünk már hozzá, mert én annyira elfáradok a dupla fürdetéstől, vacsoráztatástól és a puszta gondolatától annak, hogy a konyhát és a nappalit is össze kell még pakolnom, ő meg az egésznapi munkától. És egyikünk sem arra vágyik, hogy a telefonon lógjon. Napközben mindig arra gondolok, hogy majd ezt is elmesélem, meg azt is, és ezt vagy azt el ne felejtsem mert milyen vicces vagy érdekes. Aztán mire odakerülök kilenc, fél tíz és túl fáradt vagyok hozzá, csak lezuhanyoznék és csöndre vágyom. Benyomásokat, lényegtelen dolgokat nincs is sem kedvem, sem energiám elmesélni már, ha csak azt mesélem el mi volt a gyerekekkel és ő, hogy milyen volt a napja, már akkor is harminc-negyven percet beszéltünk. De akkor mikor beszélgessünk? Ha együtt élnénk, ha velünk lenne minden nap, akkor nyilván vacsora közben megbeszélnénk a nap eseményeit vagy reggeli közben, meg délután is tudnánk pár szót váltani, ha nem is sokat a gyerekek mellett. Azelőtt minden nap együtt is ebédeltünk. Ha erre gondolok a szívem szakad meg, úgyhogy inkább nem gondolok sem erre, sem sokegyéb másra. Hogy milyen volt. Milyen egyszerű. Normális és átlagos. Ő mondta ki egy alkalommal, hogy igazából neki leginkább az egyszerű hétköznapi dolgok hiányoznak. Hazamenni valakihez, együtt inni egy kávét reggel. Este fürdetni a gyerekeket. Éjjelente odabújni a másikhoz. Együtt vacsorázni. Az esti jóéjtpuszik. Ezeket nem lehet behozni két nap alatt, ahogy az egésznapi dolgokat sem egy esti telefonbeszélgetésbe sűríteni, bárhogy is igyekszünk, akármennyire szeretnénk. És egy jól sikerült pénteki randi sem pótol egy egész hetet.

Vannak helyzetek, amiről az ember lánya azt gondolná, hogyha egyszer férjhez megy akkor már biztosan többet nem kell ilyenekkel foglalkoznia. Például amikor leesett az első hó és az utcán álló autónkat akartam volna használni, bundában egy kefével próbáltam letakarítani a havat, meg kaparóval a jeget. Telefonon kaptam az instrukciókat, ahogy a net újraindításához és egyebekhez is telefonos segítséget kapok. A 19 literes ásványvizes ballonokat is én cserélem, amelyek szerintem csak azért is hétfő estére fogynak ki.

Néha úgy érzem, hogy ez túl nagy kompromisszum, máskor pedig úgy, hogy az még nagyobb lenne ha mi is mennénk. Elméleti szinten ez mindig annyira szimplának tűnt. Ha férjed elmegy, értelemszerűen mész vele. De valójában sokkal összetettebb, az ember nem ugrál csak úgy, ha van lakása és kialakult élete. Ha Budapesten lennénk, akkor a nap nagyon nagy részében ugyanígy egyedül lennék a gyerekekkel de minden segítség nélkül, egy olyan helyen, ahol innen nézve legalábbis, nem látom, hogyan oldanám meg azokat a dolgokat, amelyek itt rutinszerűek, ismertek, robotpilóta üzzemmódban is mennének. A szép lakásunk helyett, mégha talán ugyanolyan szépet is találnánk, akkor is egy albérletben. Pécs belvárosában élni elképesztően kényelmes dolog. Minden három percre van és elérhető. El tudok menni levegőzni a gyerekekkel anélkül, hogy ehhez autóba kellene ülnöm. Kilépek az ajtón és már kezdődik is a séta, ötszáz méteren belül van minden, pékség, üzletek, éttermek. Este, ha letettem a gyerekeket tíz perc múlva már a borlapot böngészhetem az étteremben, ha egy barátommal találkozom. Mert ahogy itt vannak a barátaim, akikkel böngészhetem, itt vannak azok is, akikre ráhagyhatom ezalatt a gyerekeket. Itt lakik mindenki tíz percre, Kati mamáék, a húgom és az öcsém is. Ha jó levegőt szeretnénk, pontosan öt perc autóval a Mecsek, felmegyünk a mandulás játszótérre, ha futni szeretnék szintén ugyanide jövök. Bevásárolni biciklivel járhatok az év nagy részében az öt percre lévő piacra. Simán belefér egy délelőttbe a piacon egy bevásárlás, egy séta és egy kényelmes ebéd. Ha jó idő van akkor valamelyik belvárosi étterem teraszán ebédelünk a gyerekekkel, így egész délelőtt a levegőn vagyunk, ebéd után húsz perccel pedig alszanak a saját ágyukban. Ha pedig nagy néha autóba ülünk negyed óra Orfű, fél óra Villány. Ezekért azért érdemes nekiindulni, mégis sokszor meggondoljuk, mert nekünk ezek már távlatok két gyerekkel. Budapesten pedig nagyjából minden ennyire van, ott mások a távolságok, más a tempó, mások a léptékek.

Ráadásul ha ott élnénk minden második, harmadik hétvége és az ünnepek is azzal telnének, hogy pakolunk, autóba ülünk és utazunk, majd vasárnap vissza.

Szóval óriási a dilemma.

Valójában így is sokszor egyedül vagyok. Néha sok segítségem van, annyi, hogy nem is tudok ennyi ajánlkozással mit kezdeni, néha meg hetekig semmi. Bármennyire is szeretnek minket a mamák, nagynénik mégis mindenkinek megvan a maga élete, nem várhatom, hogy mások oldják meg a napi szintű feladatokat, hogy a hétköznapokon kitöltsék apa helyét. Megtanultam egyszerre fürdetni és letenni a gyerekeket, nem jöhet át minden este valaki, nem is szeretném. Kialakítottuk így hármasban a mindennapokat, már egészen megszoktam.

Végül eldöntöttem magamban, hogy nem izgulok azon mi lesz, legalábbis nem minden nap. Persze nagyon jó lenne, ha ez csupán elhatározás kérdése lenne, és ettől kezdve nem ébrednék fel éjjel a jövőn szorongva, vagy nem szorulna össze lépten nyomon a szívem, a konyhámban állva vagy a frissen burkolt teraszon ücsörögve, mikor eszembe jut, hogy bármilyen jó, de talán itt kell hagynom. Igyekszem kizárni az olyan gondolatokat, amelyek úgy kezdődnek, hogy mi lett volna ha, milyen volt, amikor, és mi lesz, ha. Meglepő módon segít vagy egyszerűen ahogy sokmindenre az idő jelentett megoldást és kezdem feldolgozni, derűsebben látni egy esetleges budapesti életet.

Bárhogy lesz, úgy lesz... Mindenesetre remélem jó lesz. Kicsit keringőznék már...

Que Sera, Que Sera...
Ahogy lesz úgy lesz...