Vendég a háznál

Vagyis nálunk. Ráadásul az egyik legrégebbi barátnőmet vártam, még oviba is együtt jártunk és évente egy alkalommal találkozunk, amikor hazajön több ezer kilométerről és felhív, hogy meglátogatna minket. Egyik alkalommal terhes vagyok, még nem is látszik, a következőnél pedig már beszél a gyerek. Szeretné látni a gyerekeket, mikor is lenne alkalmas? Lássuk csak, mikor is. Mikor tudnánk találkozni úgy, hogy a gyerekek is ott vannak, mégis tudunk valamennyit beszélgetni is.  Miután végigpörgetem magamban Ruben evés-alvás rendjét, Rebeka napirendjét és végigveszem valamennyi ezekből adódó variációs lehetőséget, leegyeztettük az egyik délelőttöt. Mondtam neki, hogyha Rubent szeretné látni akkor mindenképpen kilencre jöjjön, mert a reggeli szopi után délig alszik és ő addig ér rá. Jó, időpont, nap óra, perc, megvan. Akkor már csak azt kellene kivitelezni, hogy reggel kilencre a lakás, a gyerekek és én is fogadóképes állapotban legyünk. Általában ez a legjobb esetben is reggel tízre szokott sikerülni, rosszabb napokon még később. Először is nem megyek futni, helyette hajat mosok és felöltözök, hátha korábban kelnek és nem maradna rá idő. Ricsinek szóltam, hogy próbáljuk meg a  reggeli körüli teendőket valahogy kevésbé rumlisan intézni, nálunk egy zabkása vagy egy vajas kenyér után is katasztrófa övezetként néz ki a konyha. Nem tudom, hogy csináljuk, mi a titka de így van. Általában fél órát pakolok, néha komolyan elgondolkozom rajta, hogy mi lenne, ha nem ennénk, megspórolnánk a reggelit, én úgyis alakot vigyázok, Rebeka alig eszik három falatot de azzal mindent összeken, az etetőszékét, a két réteg előke ellenére rendszerint a ruhája is olyan lesz (hihetetlen helyeken, zokni talpa, vagy a nadrág feneke vagy ha véletlenül mégsem, akkor a kutyát eszi le). Felkelés után azonnal nekilátok hajat mosni és ruhát keresni, sikerül felöltözni és még a hajamat is megszárítom. Nyolc óra negyven, Rebekát villámgyorsan felöltöztetem, hajat csinálok neki is. Már majdnem minden kész.  Csak a sminkre maradjon időm, könyörgök magamban, soha senkit nem fogadok és sehova nem megyek nélküle. Pillanatok alatt felraknám, ha Rebeka nem "segítene" közben, és csavargatná le a méregdrága cuccok tetejét. "Ana, ez kell"? "Kipóbálom, jó? - és már húzza is a csíkot a múltkori (szintén villám) sminkelés után barna maradt ecsettel. Ruben sír. Pisilni nem megyek el, mióta anyuka vagyok bármeddig képes vagyok tartani. Berohanok, pelenkázás, ruhaválasztás, közben rimánkodom, hogy ne pisiljon vagy kaklijon le, légyszi, légyszi, mert akkor fogalmam sincs mit húzzak fel. Öt perc marad kilencig. Leülünk szopizni. Azon kattogok, hogy vajon mit kellene még eltenni, mi olyan dolog lehet, ami az én figyelmemet elkerüli, de egy látogató számára zavaró lehet. Elhagyott melltartó betétek. Ottfelejtett pelenkák. Száradó orrszi-porszi alkatrészek. És hasonlók. A kutya kaparja az ajtót, pisilnie kell. Szerencsére az udvart épp felújítják, egy csapat munkás férfi jön-megy egész nap, így csak kísérettel engedhetem ki. Bella most vársz. Közben Rebekának felolvasok a Meseboltból. A barátnőm ír, hogy tizenöt percet késik, ne haragudjak. Dehogy haragszom, hál istennek, addigra Ruben is befejezi a reggelit. Készen vagyunk, hátradőlök a kanapén, amikor látom, hogy a blúzom lebukta Ruben. Nem baj, nem is annyira látszik, nyugtatom magam, ha felhúzom a blézerem épp eltakarja. És akkor észreveszem, hogy a másik oldalom is olyan vagyok. Hogyan..?! Na mindegy, nincs mese ezt le kell venni. Rebeka épp kirakózik, Rubent mellé teszem, rohanok a szobába, leveszek egy nem százszázalékig száraz felsőt a szárítóról. Jóleszaz. Meleg van. Hallom, hogy csörög a mobilom, megérkezett. Kutya ugat, Rebeka kiabál, "itt van, itt van" - jó előre megbeszéltük ki jön, miért jön, ilyenkor mindig boldog. Csak Ruben nyugodt, továbbra is zavartalanul nézelődik a játszószőnyegén.  Kimegyek beengedni, a kapucsengőnk nem jó, ezért le kell futnom a kapuig. Kutya utánam, Rebeka zokniban áll a lépcsőházban. Belépünk a  nappaliba, éppen dicséri a lakást, hogy milyen szép, amikor észreveszem, hogy nem csak a blúzom bánta az előbbi szoptatást, a kanapé is kapott belőle. Észrevétlenül rádobok egy díszpárnát.

Délelőtt beszélgetünk, már amennyire két gyerek és egy kutya mellett lehetséges. Beszélgetek, rajzolok, inni adok, nevelek. Nem szórjuk ki a mandulát. Nem mászkálunk zokniban. Egyszerűbb lenne ilyenkor ráhagyni, ó, mennyivel egyszerűbb. Ne borulj ki, ne borulj ki, mosolyogj és maradj türelmes...Udvarra nem tudunk kimenni, mert szalad az egész, betonkeverő, állványok, cementeszsákok szerteszét. Így játszótérre megyünk, ott Rebeka majd eljátszik, ahogy egyébként mindig szokott én meg ülök a padon és le-föl ringatom Rubent a babakocsiban. Közben majd beszélgetünk. Rebeka akkor, pont aznap rájön, hogy mégsem csúszdázni és homokozni szeret, ahogy általában, nem, ő hintázni akar. Így egyikünk őt lökdöste, másikunk Rubent tologatta és amikor a babakocsival elhaladtunk egymás mellett, akkor váltottunk pár szót. Lakásról munkáról, gyerekről, kis nosztalgia a múltról. Közben egy gyerek elvette az autónkat, egy másik pedig a babakocsink mellett hadakozott visítva az anyjával. Kár, hogy a kutyát nem hoztam. Mindegy, azért jó kis délelőtt volt. Megkérdezem, hogy nem ugrana be egyik este amíg itthon vannak fektetés után. Kiülhetnénk a teraszra, borozni, beszélgetni. Mármint folyamatos beszéd és gondolatcserére gondolok. 

Ez persze azokra a barátokra igaz, akikkel ritkán találkozom és nincs gyerekük. A többiekkel napi kapcsolatban és egy cipőben vagyunk tudom, hogy tudják, amikor napközben gyerekekkel találkozunk nem lesz elmélyült beszélgetés. Van, hogy semmilyen se. És elég gyakran találkozunk ahhoz, hogy ne jelentsen gondot az, ha akár egy szót sem tudunk váltani. Majd váltunk holnap, vagy este, amikor gyerekek nélkül tudunk beszélgetni. De néha, amikor ismerősök, vagy régi barátnők jönnek akkor ezt érzem. A gyerekeimmel nem tudok foglalkozni, rendesen odafigyelni rájuk, ebből kifolyólag persze, hogy nehezebb velük a  szokottnál, és a látogatóra sem tudok megfelelően koncentrálni bármennyire is szeretnék és érdekelne, amiről beszél. Pedig Rebeka jól viselkedik, néhány malőrtől és próbálkozástól eltekintve teljesen elfogadhatóan, a kutyánk is aranyos és Ruben is nagyon nyugis baba. Csak hát vannak. Léteznek. Szomjasak, éhesek, beszélnek, hangot adnak ki. Mozognak. És ez éppen elég arra, hogy az ember figyelmét lekössék. Nem tudom, hogy a barátnőmet zavarta-e, nemhiszem, szépen eljátszott velük és tulajdonképpen azért jött napközben, hogy velük is találkozzon. Csak olyan jó lett volna, ha többet tudunk beszélgetni. És neki még nincs is gyereke, egyelőre csak az én térfelemen vannak édes kis imádnivaló ámde baráti kapcsolatépítésemben nem mindig támogatóan fellépő, zavaró tényezők. Mi lesz ha neki is lesznek? Esetleg készíthetünk zenés, feliratos dia show-t, ami összefoglalja az elmúlt időszakot, azt, amit mondanánk egymásnak.
Remélem máskor is jön. Mert hálás vagyok, hogy valaki, aki távol él, alig találkozunk és tudunk egymásról, mégiscsak kíváncsi ránk. A gyerekeimre. Mert én már ők is vagyok, így teljes kép. Mégha egy ici-picit zavaros is...