Babahatás

Babalátogatóban voltunk a klinikán, a barátaink alig negyvennyolc órás kislányával ismerkedtünk meg. Az elmúlt években egyre gyakoribbak ezek a találkozók, hol én fekszem az ágyban a kezemben egy új kis családtaggal, hol látogatóként ülök az ágy szélén. Örömteli és emlékezetes események, azt hiszem mindannyiunknak. Nagyon hálás vagyok azért, ha valaki annyira beenged az életébe, hogy közvetlen részesei lehetünk az örömnek, amit ilyenkor a család átél. Az elmúlt időszakban, amikor baba látogatóba mentünk, már én is anyuka voltam, és talán mert tudom mit jelent az a kis pici csomag a pólyában, vagy mert nekem is friss az élmény, még inkább megérintett a dolog, felfokozott izgalommal vártam a telefont, sms-t mikor alkalmas a látogatás, mikor mehetünk végre.  Ott ülünk a kényelmetlen kórházi székeken, a szobában fullasztó a levegő, műanyag pohárból isszuk a sió almalevet, egy kerekeken guruló műanyag dobozban pedig édesdeden szuszog a kis jövevény, akit vártunk hónapokon át, és senki le sem veszi róla a szemét, egyfolytában hajtogatjuk, hogy milyen édes, milyen tökéletes… Már illene menni, de sehogyse akaródzik indulni, olyan jól ülök ott, inkább meghallgatnám, újra és újra, hogy volt, milyen volt, minden egyes részletre, pillanatra kíváncsi vagyok. Az érzelmeket szinte tapintani lehet a szobában, a szeretet, a féltés, a mindentől óvó rajongás, az átélt élmények hatására az egymás iránt megnövekedett tisztelet, olyan jó benne lenni, kicsit megmerítkezni. A büszke apukák szerelemmel csüngenek a pár órás gyermekükön, az anyukák fáradtak, de én mégis nagyon szépnek látom őket, smink nélkül, kialvatlanul is beragyogja őket a boldogság, a szülés élménye, a tudat, hogy nemrég egy új embert hoztak a világra, aki most tőlük függ, akit etetni, gondozni, szeretni kell. Emlékszem mennyire meglepődtem, amikor belenéztem a tükörbe, az alapján, ahogy éreztem magam, meg voltam róla győződve, hogy egy roncs néz majd vissza rám, és eltekintve a sárgás színemtől, némi véraláfutástól és a karikáktól a szemem alatt, valahogy mégis szépnek éreztem magam. A kedvenceim a nagyszülők, akikkel ilyenkor madarat lehet fogatni. Szent meggyőződésük, hogy olyan szép, okos és hibátlan teremtményt még nem hordott a hátán a föld, mint az ő unokájuk, hiszen már most látszik, hogy mennyivel különlegesebb, mint más babák. Persze ennek megfelelő fanatikus imádatban részesítik őket, a látogatók minden bókját személyes dicséretként könyvelik el.  Jó ott lenni és beszélgetni az újdonsült szülőkkel, még annyira az események hatása alatt vannak, szívesen mesélik, hogy volt a szülés, vajúdás, milyen volt először meglátni, megfogni, megszoptatni, elvágni a köldökzsinórt, az első éjszaka, a fürdetés. Hiába éltem én is át, és hallottam már számtalan történetet, mégis mindig magával ragad és áhítattal hallgatom, ahogy minden egyes kisbabát, újszülötett is ugyanezzel a rácsodálkozással fogadok. Tényleg ő volt benn ott még pár napja, ő hallgatta odabentről azt amit beszéltünk, ő volt velünk nyaralni, ő mocorgott, rugdalózott, ő volt az ultrahang képeken…? Vajon ott bent is így ásított, ott is ilyen édesen tartotta a kezét? Imádom az illatukat, ahogy összerezzennek a zajokra, ahogy nyöszörögnek álmukban. Annak ellenére, hogy mindig féltem a látogatásoktól, Rebekánál és Rubennél is élveztem ezeket az alkalmakat, megható volt az emberek arcán látni, hogy mennyire örülnek nekünk. Jó érzés a boldogságunkat megosztani azokkal, akiket szeretünk, mindkét oldalon szeretek lenni, anyaként megélni mások örömét, és mások gyermekét meglátogatva, kezembe fogva átélni a csodát. Egy barátnőm mondta, akinek akkor még nem volt gyereke, hogy amikor bent volt nálam a kórházban megnézni Rebekát, nem tudott szabadulni az érzéstől, egésznap csak az járt a fejében, hogy úristen, mekkora dolog ez, hogy én egy gyereket szültem, hogy ezt megcselekedtem, óriási tettnek tartotta. Én ugyanezt érzem minden kórházi látogatásnál, és valószínűleg ez így is marad, nem oszlatja fel a misztikus ködöt a szülés-terhesség körül az, hogy én is anya lettem. Olyan hitetlenkedéssel fogom meg valakinek a hasát, mintha elfelejtettem volna milyen, amikor egy baba rugdalózik odabent, vagy nézek az újszülöttekre, mintha az enyém három hónappal ezelőtt  nem ugyanilyen picike lett volna. -  Benne lenni, persze legalább ennyire izgalmas. A barátnőim bár nem először és nem is másodszor látják a kisfiamat, mégis minden vendégség alkalmával eljön az a pont, amikor ott ülünk Ruben két méterszer két méteres kis szobájában, én pelenkázok, szoptatok, ők, mind anyukák, van, amelyik többszörös is, pedig áhítattal körülállnak, mintha a világ nyolcadik csodáját látnák. “Nézd a lábát” “Jaj, mosolyog”, “De édesen cuppog” – és hasonló mondatok hangzanak el, és úgy örülünk neki, mintha a vizen járna, nem egyszerűen a kezét mozdította volna meg. És ez olyan jó. Felnőttként hány dolog tud ennyire elvarázsolni, őszinte csodálattal, érdeklődéssel eltölteni, izgalomba hozni ennyi különböző embert? Egy csecsemő látványa óhatatlanul megnyitja az ember szívét, lelkét, meg akarja fogni, érinteni, szagolni, puszilgatni. Evolúciós ösztön? Szeretet? Ki tudja. Mindenesetre nagy élvezettel veszek részt benne, ameddig csak lehet, ha valahol kisbaba születik az biztos, hogy én megyek, csodálok, könnyezek, velem órákig lehet beszélgetni a szülésről, szoptatásról, altatásról, soha nem unom meg. És a hozzánk közel állókkal is szívesen osztom meg, hogy ideig, óráig részesei legyenek annak a csodának, amit átélünk, mert egy kisbaba születése olyan, mint a vízbe dobott kő körül keletkezett körök, boldogságot áraszt az egész környezetére, mindenre és mindenkire, aki tudomást szerez róla. Vadidegenek is megszólítanak, gratulálnak és szemmel láthatóan örömteli perceket okoz nekik az ikerbabakocsink látványa és nekem is mosolyt csal az arcomra, ha rég látott ismerősről, osztálytársról vagy akár idegenről kiderül hogy babát vár vagy gyereke született. A terhesség is ilyen, mindenki örül, gratulál, izgul, kérdez, faggat és meséli a saját terhességét, szülését, gyerekét, ismeretlenül is közel hoz teljesen különböző embereket, persze főleg a nőket. Gyereket várni, szülni, nevelni hiába a világ legegyetemesebb, legáltalánosabb dolga, mégis szerintem a legizgalmasabb dolog, ami valakivel történhet, én legalábbis újra és újra át szeretném élni, csak az ijeszt meg, hogyha ezt érzem egy három hónapos mellett, mi lesz, amikor már nem leszek benne, ha felnőnek a gyerekeim, és nem leszek többé terhes és nem a gyerekekről szól majd az életem? Nagyon fogok irigykedni minden kismamára és anyukára... A férjem erre persze csak annyit mond, hogy "Nők." Meg, azt, hogy  "Hormonális". Szerintem inkább valami agyi dolog lehet...

Sok szeretettel, Ildinek.