Milyen Ő? Először is nagyon szép. Persze, hogy szép, hiszen a mi fiunk. Meglepő, hogy mennyire más, mint Rebeka. Nem is gondoltam volna, hogy két testvér ennyire különbözően nézhet ki, amikor megszületik. Rebeka egy kis mackó volt, nagy, kerek, mindenhol husis, csupa redő combocska, karocska, rengeteg haj. Ruben egy kis mazsola. Pici, nagyon-nagyon picike, néha az az érzésem, hogy még magzat nem is baba. Az arcocskája, a füle, a kis orra, a lába hihetetlenül vékony, a feneke van vagy tíz centi, szinte nincs is neki. A hangja is olyan kis vékony, úgy sír, mint egy kiscica. A fején pihe puha szöszke pihék és mindig alszik, alig van ébren, csak 10-15 percekre. Mondjuk ez így volt Rebekánál is, csak amíg ő 3-4-5 órákat aludt, addig Ruben csaknem óránként kel, nappal kétóránként, éjjel fél-egy óránként szopizik. Kimerítő. Érdekes, hogy amennyire tetszett Rebekánál, hogy milyen szép nagy baba, annyira aranyosnak találom Rubennél, hogy ilyen kis pindur. Valahogy az anyai ösztöneimet jobban működésbe lendíti vele, érzem, hogy mennyire rám van utalva, hogy gondoskodásra, táplálásra szorul ez picike emberke. Bármilyen kimerült vagy fáradt vagyok, amikor meglátom a bölcsőjében, ahogy jobbra balra tátogva sír, azon a cicás, enyhén rekedtes hangján, egyszerűen tudom, hogy nincs mese, ki kell vennem és etetnem kell. Vicces, hogy a férjemmel bármikor beszélgetünk róla, valahogy mindig oda lyukadunk ki, hogy táplálnom kell... Tegnap is mondta, hogy mennyire örül, ogy van egy fia, mert majd mennyi mindent tudnak együtt csinálni, ahogy Ő is az apukájával. Kérdeztem, hogy például mikre gondol. Mondta, hogy karácsonykor beállítani együtt a fát, ez mennyire maradandó emlék neki, és mindketten az alig három kilós fiunkra gondoltunk, hogy ehhez bizony még nőnie kell egy keveset. Milyen egy fiúval? Ő egyelőre annyira baba még, hogy szerintem nincs nagy jelentősége, hogy kisfiú vagy lány, bár szerintem nagyon kisfiúsan néz ki, nem lehetne lánynak nézni. A pelenkázásra mondták sokan, hogy milyen nehéz lesz, ez lehet, hogy elsőre így lett volna, de jelenleg rendelkezünk némi rutinnal benne, így körülbelül 15 másodperc egy bepelenkázás. Az olajos törlőkendőt sosem értettem, hogy miért jó, néha vettünk véletlenül, mert összekevertük a nedvessel, de nem igazán szerettem. Rubennél értelmet nyert, annyira nem szereti ha a hideg törlőkendő a kis popsijához ér, azóta nyugodtabb, mióta váltottunk olajosra. A fiúk nyelőcsöve állítólag nem zár jól ezért bukósabbak, mint a lányok. Valóban bukik néha, Rebeka szinte soha nem bukott, de a húgomból például minden kijött, amikor kisbaba volt, szóval ez sem feltétlenül nemhez kötött.
Mit csinál? Tényleg eszik és alszik. Látogatókat sem fogadunk, még a családot sem, mert úgy gondoljuk, hogy egy újszülöttnek, élete első pár hónapjában nincs másra szüksége, mint, hogy egyen és aludjon. Van egy csöndes, félreeső szobája, állandó félhomállyal, éjszakára is csupán egy led égősor van a pelenkázó fölé szerelve, azt kapcsolom fel, ha bemegyek hozzá. Igyekszünk nem kitenni nagyobb impulzusoknak, Rebekát sem vittem közösségbe, gyerekprogramokra öt hónapos kora előtt. Most ez az időszak arról szól, hogy Őt nyugalom és béke vegye körül, annyit aludjon és egyen, amennyit szeretne - bár jó lenne, ha kicsit más ütemben csinálná, mert lassan kipurcanok. Éppen ezért sem szeretek látogatókat fogadni, mert örülök ha van időm pihenni, és marad energiám Rebekára. Azt végképp nem szeretem, már Rebekenál kiderült, hogyha jönnek, nézegetik, megfogják, fotózzák - szerintem eljön az idő, amikor egy baba ezt már élvezi, de az nem születése után van. Úgy vélem, hogy egyelőre elsősorban rám és nyugalomra van szüksége. Szerencsések vagyunk, mert a barátaink és a családunk is tiszteletben tartja ezt, Rebekánál még voltak nézeteltérések ebből, hiszen ezt mindenki másképp gondolja és csinálja, bevett dolog gyermekágy alatt a látogatás, a kisbaba kézről-kézre adása, érthető, ha valaki furcsállja a hozzáállásomat. Ennyivel is könnyebb a második gyereknél, hogy vannak körök, amik már lefutottak. Ha mégis jön valaki, akkor itt az imádnivaló kétévesünk is, általában megelégszik egy kis rápillantással Rubenre és Rebeka már hívja is a szobájába és leköti a figyelmüket. Ez Rebekának is jó, nem érzi, hogy háttérbe szorulna és nekem is kényelmes. Más szempontból is könnyebb az élet, mint amikor Rebeka született. Nem jelent akkora stresszt a kisbaba érkezése. Rebekánál állandóan ott volt az a nyomasztó hiányérzet, hogy mikor lesz már vége a nehézségeknek, éjszakázásoknak, mikor kapjuk végre legalább egy kis időre vissza az életünket filmezhetünk esténként újra, vagy járhatok el a barátnőimmel, vagy csinálhatok egyáltalán bármi mást. Rubennél ez nincsen, sokkal egyszerűbben megy az egész, már kész szülők, anya és apa vagyunk, így tudjuk mivel jár, azt is, hogy nagyjából mi meddig fog tartani, hogy mire számíthatunk, már nem olyan ilyesztő. Tudom, hogy vannak nehezebb időszakok, de a következetesség meghálálja magát, hogy nem tartanak örökké az éjszakázások. Annak ellenére, hogy tényleg nagyon ki vagyok merülve, hiszen egyhuzamban egy órát tudtam eddig maximum aludni, valahogy jobban tudom élvezni, átadni magam neki, mert nincs az a nyomás, hogy Te jó ég mi lesz? - pontosan tudom, hogy mi lesz. Két év múlva itt fogok ülni könnyek között, hogy hogy elment és messze fognak tűnni a most még nagyon is kézzel fogható és jelentős problémák - éppen ezért igyekszem élvezni a dolgot és megélni a pillanatokat, napokat, nem csak túlélni őket. Például az előbb írtam, hogy 1-2 órákat alszik, és azóta már csaknem három órája szuszog a bölcsőjében, én pedig itt írok, mondván, hogy nem érdemes lefeküdni, úgyis mindjárt kel. Hát nem kel. És holnap és holnapután még könnyebb lesz, szépen minden beáll, tudom, a tiszta racionális pillanataimban tudom, csak amikor éjszaka ötödször kelek harmincpercnyi megszakított alvás után, akkor tűnik kilátástalannak a másnap, és amikor hasogató fejjel odaülök reggelizni és Rebeka kezdi rá valamiért - Na akkor picit úgy érzem, hogy vége a világnak és sírnom kell, aztán tizenöt perc múlva benézek a szobába, ahol apa-Rebeka-Ruben ülnek egymás ölében és a gumiautókat mutogatja Rebeka neki, "Nézd Juben, autó" - akkor meg azért kell sírnom, hogy ez nem igaz, hogy ilyen jó. Vagy amikor apán alszik, miközben Ő ül a fotelban és Rebekát lökdösi a hintájában - szívmelengető, borzongatóan jóérzés, hogy az embernek családja van. Két gyereke. Még akkor is ha nehéz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése