40. hét

Mi foglalkoztat jelenleg a legjobban? Persze, hogy a szülés, mi más. Rebeka születésével kapcsolatban nagyon ambivalens érzéseim vannak. Egyrészt nagyon jó élmény volt a szülőszoba, mert biztonságban éreztem magam, a férjem, a szülésznő és az orvos, mindent megtettek, hogy megkönnyítsék a helyzetemet. A terhesség elején nagyon sokat olvastam szüléstörténeteket, nagy kedvencem volt Ina May Gaskintól A spirituális bábaság és S. Feldman, P. Amstrong: A Születés művészete című könyv, mindkettő csodálatos szüléstörténeteket ír le.  Jó sokat idegesítettem magamat (és a környezetemet) a kórházi protokollon, hogy sok minden miért nem úgy van, ahogy nyilvánvalóan lennie kellene. Csak, hogy egy példát említsek, van alternatív szülőszoba, bordásfal, medence nagyságú kád, de például WC egyáltalán nincs a szülőszobákon, így értelemszerűen ágytálazni kell a szülés alatt. Sok mindent elterveztem, kitaláltam, megbeszéltem az orvosommal és a szülésznőmmel, de sajnos szinte semmi nem úgy alakult, ahogy elképzeltem. Ennyit arról a nagyon nagy bölcsességről, hogy minden fejben dől el. Mindenre nyitottak voltak, lettek volna, de a burok megrepedt, szivárgott a magzatvíz, így egy idő után muszáj volt bekötni az oxitocint, mondjuk ki a rettegettet: tulajdonképpen megindították a  szülést. Volt burokrepesztés, kézzel tágítás, persze végig ágyhoz voltam kötve a monitorizálás miatt, és az utolsó előtti igazán nem akart beavatkozás: epidurális érzéstelenítés - hozzáteszem, nagyon nagy szerencsémre, hiszen ennek a segítségével sikerült végül kitágulnom és eljutni a szülésig, ami sajnos végül így is császármetszéssel végződött, ugyanis a kislányom méretei túl nagynak bizonyultak az enyémekhez képest. Ez a része nyilván nem volt jó élmény, 12 óra vajúdás után a műtőben felvágják az ember hasát és így jön világra a gyermeke - aki azt mondja, "nem mindegy"? - az nem tudja miről beszél. Mert nagyon nem az. De így alakult, mindent megpróbáltunk, én is, az orvos is, nem volt mit tenni, nem  opció volt  a császármetszés, hanem egy életmentő beavatkozás. Persze ettől függetlenül nagyon szeretném a kisfiamat is természetes úton megszülni. Nagyon. És ha Őt nem szülhetem meg természetesen, akkor fel kell dolgoznom azt a  tényt is, hogy erre már nem is lesz lehetőségem később sem. Ami nem lesz könnyű, hiszen egy nő életében a terhesség, a szülés, elemi, alapvetően meghatározó élmények, hiába próbálják sokan úgy beállítani, vagy még néha én is elhitetni magammal, hogy ez nem olyan fontos, a lényeg, hogy lesz egy egészséges gyermekem és én is jól vagyok, azért mégis többről van szó.

Izgatottan várom a  jeleket. A fájásokat. Istenem, bárcsak úgy indulna, természetesen, normálisan! Szinte minden este elképzelem, várom, hogy a fájdalomra ébredjek, hogy iszonyatos összehúzódásaim vannak - akkor legalább tudom, hogy jó úton haladok. A szülésben számomra egyébként a pszichés terhet volt a legnehezebb elviselni. Hiszen azt tudtam, hogy fájni fog, azt is, hogy sokáig tarthat, arra azonban nem voltam felkészülve, hogy  végig ott lebeg a fejem felett a  fenyegetés, hogy nem jól halad. Először nem voltak fájásaim. Majd lettek, de akkor meg nem tágultam. Majd hosszú kínkeserves órák alatt végre kitágultam, de akkor meg nem illeszkedett be a baba feje és nem lehetett elkezdeni a kitolást. A szülés minden szakaszában a vajúdás fájdalmai mellett meg kellett küzdenem még azzal is, hogy nem elég, hogy fáj, hogy végeláthatatlanul hosszú, de még nem is lehetek biztos a kimenetelében. Ilyen lehetőség soha nem jutott azelőtt eszembe. Azt gondoltam, hogyha az ember kibírja, márpedig kibírja, eddig mindenki kibírta, és spirituális élményként tekint a fájdalomra akkor minden rendben lesz és végül majd kijön a  baba. Persze odalent és nem a hasán keresztül. Nem is hallotam még olyan esetről, hogy egy baba túl nagyra tud nőni az anyukához képest.  Irigylem, irigyeltem a töbi nőt a szomszédos szülőszobákon. Hallottam a kiabálásaikat, hogy nehéz nekik is, de azt is, ahogy a babájuk végül felsír. 

Mi lesz most? Nem tudom. Ne gondolkodjak ezen - Szuper tanács, köszönöm. A másik, ami igazán nem sokat segít, hogy lépten nyomon szülés és vajúdás történetekkel traktál mindenki. Tudom, talán leírnom sem illő, hogy mennyire idegesít, hiszen csak segíteni szeretnének, ebben biztos vagyok. Nem tudják, hogy mennyire rossz hallgatni a tanácsokat, elmélkedéseket arról, hogy ők mit tettek, vagy nem tettek azért, hogy természetesen, gyorsan, gond nélkül szültek. A biztatásokat, hogy ez fejben dől el és biztos sikerülni fog, mert annyira akarom. Akarom hát, de az elsőnél is akartam és mégsem jött össze. Akkor az én hibám? Mert nem meditáltam? Mert nem énekeltem vajúdás alatt? Mert túl hamar bementem, várnom kellett voln a szivárgó magzatvíz ellenére? Mert bíztam az orvosomban és elfogadtam a beavatkozásokat, amiket szükségesnek ítélt meg? Minden egyes történet és tanács tulajdonképpen arról szól, hogy mit tehetnék, vagy ne tehetnék én a sikeres szülés érdekében. Hiszen lehet hogy a szóban forgó nők is megszültek volna minden fakszni nélkül is és nem azért ment nekik sem könnyen, mert jól választottak, helyszínt, zenét, pozíciót a vajúdáshoz, vagy más módon készültek (fejben) a szülésre. Szent meggyőződésem, a szülésem pedig különösen megerősített abban, hogy  a legfontosabb a  biztonságos környezet, az hogy tisztelettel és szeretettel bánjanak a vajúdó nővel. Nekem ez mind megadatott, a sok beavatkozás ellenére sem éreztem magam kiszolgáltatottnak, éreztem a személyes kontaktust, mindig elmondták mi következik, miért van erre szükség, megnyugtattak, támogattak. Nem attól lesz valaki kiszolgáltatott, lépnek fel komplikációk, vagy áll le a szülése, mert túl medikalizált környezetben hozza világra a gyeremekét, ezt támasztja alá, hogy nők millió teljesen sikeresen komplikációk nélkül szülnek kórházban, szülőágyon, különféle beavatkozásokkal, mint oxitocin vagy fájdalomcsillapítás és nem is rossz élmény számukra. Biztonságban és jó kezekben éreztem magam, ezzel nem volt gond és a jelenlegi szülésemnél sem tervezem megmondani az orvosomnak hogy mit csináljon vagy ne csináljon. Amit jónak lát, arról elfogadom, hogy az én és a babám érdekét szolgálja. Ha nem tudnék így hozzá állni, nem őt választottam volna szülésznek. Persze,  sok orvos valóban nem úgy áll a szülő nőkhöz, ahogy kellene, probléma, hogy alapvetően nem hisznek abban, hogy a női test úgy van kitalálva, hogy normális esetben minden beavatkozás nélkül életet tud adni egy babának. De az elmúlt években azért egyre erősödik egyfajta hisztéria is a szülés körül,  mintha a szülés egyedüli lényege az lenne, hogy felejthetetlen spirituális élményt szerezzünk általa és minden, egyébként sok esetben szükséges, beavatkozásra úgy tekinteenek sokan, ami ezt akadályozza. Terjed az otthonszülés, hallani elképesztő szülésélményeket, amelyekről az a véleményem, hogy óriási szerencséjük volt, hogy minden rendben ment én ugyanis nagyon sok nőt ismerek, akik nem szültek volna meg otthon, legalábbis nem egy egészséges anya és baba lett volna az eredmény, - immár saját tapasztalattal is kiegészítve a sort. És ezeknek a nőknek is rendben volt a terhessége, az enyém is, sőt a szülésük is szépen haladt, egészen addig, amíg egyik percről a  másikra el nem akadt a baba, vagy ki nem derült, hogy a köldökszinór kétszer van a nyakán, esetleg előreesett  és életmentő beavatkozásokat kellett végezni, amire csak a kórházi körülmények között, orvosi segítséggel volt lehetőség. Így nézőpont kérdése, hogy bátorság vagy felelőtlenség tudatosan, nem maximálisan biztosított körülmények között szülni. 

A császármetszés értékelése is nézőpont kérdése. Sokak szerint így könnyebb. Talán nem én vagyok legjobb példa, hiszen 11 óra vajúdás után a tolófájások alatt került sor rá, így nem jelentett éppen könnyebbséget fél nap után egy műtétet is végig élni, nekem egyszerűbbnek tűnt az adott pillanatban tolni, tolni, tolni... Persze egy programozott császármetszés, alig vagy egyáltalán semmi vajúdással elképzelhető, hogy könnyebb. De ebben sem vagyok biztos, engem legalábbis eléggé megviselt a műtét, ami naturálisan végiggondolva, nem más, mint hogy éber állapotban felvágták a hasamat, egy műtőben, ahol miközben meztelenül voltam kiterítve, egy kisebb csapat állt körül. A gyógyulás részéről nem is beszélve, én nagyon megszenvedtem a felépülést, csak a barátnőimből tudok kiindulni, akik természetesen szültek, ők sokkal hamarabb, lényegesen jobb állapotban voltak. 

Személyszerint a császármetszést, mint önkéntes választást nem igazán tudom megérteni. Mint szükséges  beavatkozást pedig képtelen lennék vitatni. Amikor megkérdeznek, hogy élem meg, mindig két válasz van a fejemben. Egyrészt megfosztottság érzést jelent, másrészt pedig hálát érzek, hogy itt vagyunk egészségesen. Amikor ránézek Rebekára, tényleg azt érzem, hogy nem számít, az ő szempontjából talán tényleg nem annyira. Persze biztosan fontos a születésélmény nagyon sok szempontból, de neki talán nem olyan meghatározó ez, mint amilyennek én annak érzem. 

Mindenesetre nagyon izgulok. Várom. Félek is egy kicsit. Tartok tőle, hogy hogy fogom megélni, ha nem sikerül természetesn úton szülni. Nagyon jó lenne nem kudarcként értékelni. Minden esélyem meg van a természetes szülésre és mégis nagyon sok mindennek kell jól működnie hozzá. 

Azért jó, hogy még a  pocakban van egy kicsit. Szeretem ezt az érzést, ahogy rugdos, mozog, most már meg tudom simogatni a  popsiját, szemmel is látható, hogy egy baba van odabennt. Azon is izgulok, hogy milyen lesz két gyerekkel. Egy kisfiú anyukájának is lenni. Biztos vagyok benne, hogy nagyon nehéz lesz. És abban is, hogy nagyon jó is. Bárcsak a szülésről is elmondhatnám ugyanezt.