Változás. Sosem szerettem, mindig nehezen vettem. A gyerekek pedig folyton változnak és őszintén szólva nehéz tartani ezt az irdatlan tempót, ahogy fejlődnek. Még meg sem szoktam, hogy anya lettem, hogy van egy kislányom, de ő már itt ül hosszú hajában az általa kiválasztott hajpánt és beszél. Hozzám, velem olyan dolgokról, hogy néha csak ámulok, hogy ő már ezt is tudja. Honnan? Hogyan? Mióta? És itt a másik, akivel még élénken emlékszem a pocaklakós időszakra, mintha öt perce lett volna, hogy kifliben fekszem a pocakomat simogatva és arról ábrándozom, hogy milyen lesz, ha itt lesz. Most meg olyan, mintha mindig itt lett volna, el sem tudom képzelni milyen volt, amikor nem volt velünk. Gügyög, mászik, utánozza a kisoroszlánt és tudja, ha csokit eszem, már nem lehet sutyiban, teret kér magának, létezik a szó legnemesebb értelmében.
Számtalan könyv ír arról, hogy milyen amikor a gyerek szeparációasan szorong. Betéve tudom a leválás nehézségeit taglaló tanácsokat, mit tegyünk, ne tegyünk ilyenkor. De arról senki nem ír vagy beszél, hogy mi a teendő akkor ha anyukának van szeparációs szorongása, ami sokkal fontosabb téma a gyerekénél, hiszen ez a szüléssel kezdődik és egy életen át tart. Két gyerek anyjaként sokkal boldogabb vagyok és mégis sokkal többet szomorodom is el. Már tudom, sorsom megpecsételődött, a szívem örökre sajogni fog. Állandó fejlődés, mindig lesz valami új és mindig lesz valami utoljára is. Nálunk mostanában hetente van ilyen. Utolsó szopizás, utolsó bölcsőben alvás, utolsó etetőszékben evés. Mindig minden változik - ami egyáltalán nem tesz jót egy olyan állandóságot kedvelő embernek, mint amilyen én vagyok. Nem lehetne, hogy egy-két évig kisbabák maradnak és csak utána kezdenek szép fokozatosan felnőni, muszáj nekik minden pillanatban fejlődniük? Amikor Ruben egy héten belül mászott és ült, szinte rimánkodtam, kérlek nehogy felállj, nehogy felállj arra anya még egyszerűen nincsen kész. Átjönnek a barátnőim az alig egy éves gyerekükkel, aznap este még tovább szorítom magamhoz Rubent, mert tudom hogy pár hónap múlva már ő is kis totyogós lesz, aki majd jönni-menni akar, légyszi maradj még kisbaba, legyél még jó sokáig anya kis pici fiacskája, suttogom a fülébe elalvás előtt. Látom az iskolás Dorkát is, aki talán nem öt perce, (van vagy tíz is) született és megrémülök. Nem akarom, hogy Rebeka elmenjen napi több órára valahova. Sokkal hosszabb időre, mint amennyit itthon, velem tölt. Az én kislányom, aki felkelés után tíz percig (ó azok az édes percek) csak anyát akarja (najó és almalevet).
A környezet sem segít, inkább csak rátesz egy lapáttal. Senki nem mulasztja el megjegyezni, hogy "ó mekkorák", "Te jó ég"! Csak az az egy vigasztal, hogy ezt mondják körülbelül kéthetes koruk óta, amikor még nyilvánvalóan nagyon picik voltak és valójában bár gyorsan változnak és valószínűleg erre gondolnak a folytonos csodálkozással, most is azok. Akiknek anyára van szükségük (nyugtatgatom magam). Én tudom, hogy melyik kanállal finom a zabkása és melyikkel jó keverni a kakaót, hogy melyik mesekönyv a báránykás és hogyan lehet úgy felhúzni a hópelyhes pulcsit, hogy az ne fájjon. És igazából csak rajtam múlik, hogy később is mennyire lesz így. Amikor már nem kell őket etetni, pelenkázni, nem igényelnek állandó gondoskodást, azért szükségük lesz rám és ott lehetek, csak másképp. A közös játékot, mesélést idővel felváltják a beszélgetések, majd mehetünk együtt kávézni, vacsorázni, megnézni egy darabot a színházban vagy a legújabb filmeket. Ahogy felnőnek a barátjukká válhatok és ez is jó lesz. Tudom én. De egy pici hangocska azt kiabálja bennem (és sajnos sehogy nem tudom elhallgattatni) hogy "babázni akarok". Mert a szimbiózis, az igazi tökéletes harmónia azért az, amíg azt hiszik, hogy anyával eggyek. Aztán nemsokára jön a különvélemény, amikor majd azt mondja a majdnem hároméves a némileg paprikás hangulatban feltett kérdésemre, hogy miért tépte el a könyvet, hogy "anya, ez egy ilyen műfaj" az elképzelések "Pizsiben akarok reggelizni. A bordó masnit szeretném" és a csak akkor adok puszit, amikor én akarok korszak. Addig viszont össze vissza kell puszilgatni őket. Amíg hagyják. És fogni a kezüket az utcán és minden pillanatát kiélvezni a kis meleg tenyérnek az ujjaink között (néha ígérek neki ezt azt, csak fogja...).
Szóval ez a helyzet nálunk. Nőnek, örülök, fotózok, videózok, büszke vagyok. Közben meghasad a szívem, hogy miért, istenem miért ilyen gyorsan?! És eszembe jut néha, hogy mi van ha ez az utolsó csendes álmot jóéjt éneklés este, mert holnaptól már mást fog kérni és ezzel egy új korszak kezdődik (ahogy a tente babát is lecseréltük) és ma mondja utoljára, hogy "komászom" a croassoint helyett, mert holnap ki fogja tudni mondani aminek örülök, de lássuk be azért vicces a komászom. Ahogy Ruben "szobójából" is hamar szobája lett.
Éppen azért olyan jó gyereket nevelni, mert olyan gyorsan és hirtelen elmúlik minden időszak, egyszerűen nincs is idő megunni, a természet jól kitalálta ezt. Biztos egy idő után unalmassá válnának dolgok, például évekig szoptatni, vagy azért én például örültem, amikor megtanult Rebeka egyedül enni, most Rubent kell etetni és ilyenkor mindig lefogyok egy-két kilót, mert képtelen vagyok szimultán enni és etetni, főleg ha közben még egy majdnem hároméves igényeire is figyelni kell. Vagy a pelenkázást sem fogom azért annyira megsiratni. Persze ezzel együtt jó. Nagyon is jó...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése