- Kérsz
palacsintát? – kérdezem a barátnőm kislányát, nálunk vannak vendégségben és ezt
készítettem vacsorára. Mivel Rebeka ezt az egy ételt eszi meg fenntartások
nélkül így abból indultam ki, hogy más gyerekek is hasonlóan vannak ezzel.
- Kérek - mondja.
- Milyet kérsz, lekváros jó lesz?
Nem válaszol azonnal, bizalmatlanul
méregeti az asztalon álló lekváros üveget. Ebből kitaláltam, hogy valószínűleg
nem lekvárosat. Ekkor a belső szobában lévő, épp a húgával foglalatoskodó anyja
bekiabál:
- Dorkám egyél lekvárosat, a Réka főzte, eperlekvár, nagyon finom.
Egymásra nézünk. Akkor lekvárosat. Megkenem, feltekerem, eléteszem. Ül fölötte
egy ideig. Majd megkérdezem.
- Nem kéred?
- De.
- Dorka, kakaósat ennél inkább ugye?
Csak bólint. Bemegyek a konyhába, kihozom a kakaót, a cukrot, és a tányéron
egymás tetejére halmozott palacsintákból kiveszek egyet alulról, az még meleg,
elolvad bennük a kakaó. Megszórom cukorral, kakaóporral feltekerem és ismét elé
teszem. Beleharap, rág egyet kettőt, aztán leteszi.
- Nem elég édes?
Ingatja a
fejét, hogy nem. Jó, nem baj, add csak ide, teszünk bele még cukrot. És
kitekerem, rakok még hozzá. Visszagöngyölítem. Várok.
- Elfelezzük? - Rebeka úgy
jobban meg tudja fogni, gondolom hátha ez a baj.
- Igen.
Elfelezem. Látom, így
sem csúszik. Feladom.
- Nem kérsz palacsintát? Semmi baj, nem muszáj enni, ha nem
akarsz.
- Nem kérek, köszönöm.
És elmegy játszani. Én pedig sóhajtok és megeszem
az otthagyott lekvárosat, a kakaósat meg a barátnőm.
Nem
egyszerű ez az evés dolog. Mondanak mindent, mit, hogy kéne, csinálom is, ahogy
a legjobbnak gondolom, másokat is látok csinálni másképp. Ilyenkor
elbizonytalanodom, hogy lehet, hogy nem is jól csinálom. Biztos azzal van a gond.
Aztán persze rájövök, hogy nincs itt semmi gond. Csak egyszerűen arról van szó,
hogy az én lányom nem egy nagy evő. Ő sem az a típus aki megeszik három palacsintát, még a
csokisból is megelégszik eggyel, reggelire elég neki egy harmad kifli és két
korty kakaó, ebédre pedig három kanál leves, és egy kevéske második. Persze mindezt azért odafigyelve, jó körülményesen, összevágva, falatokban, megvajazva, pöttyös pohárkából, csíkos tányérkáról, hogy anya sokat felugrálhasson evés közben és takaríthasson utána. Szóval az a három falat, sokszor emlékezetes három falat.
Persze van, ami mindig jöhet. A fagyi vagy a
túrórudi. De abból sem enne meg bármennyit. Nem baj az, mondják, majd változik
ez. Lehet, hogy változik. Ha nem, az sem akkora gond, csak az a baj, hogy én
úgy szeretek főzni. Meg sütni. Ételt készíteni. Ez a szeretetnyelvem. Én etetek.
Kicsit és nagyot, a barátokat, a családot. Amikor jóízűen eszik a főztömet, az
nagyon elégedetté tud tenni. A kicsiben nem sok részem van, mert Rebeka jórészt
csipeget az étkezéseknél. Kicsi kora óta nem erőltetek semmit, azt az egyet
várjuk el, hogy szépen, kulturáltan viselkedjen az asztalnál, végig ülje az
étkezéseket és mindent legalább megkóstoljon. Az elejétől fogva fontosnak
tartottam, hogy az étkezésekre társas eseményként tekintsen, és úgy viselkedjen,
hogy számára és mások számára is élvezetesek legyenek ezek az együttlétek. Ez a
része sikerült is, nagyon szeretek vele például kettesben reggelizni,
beszélgetünk miközben megiszom a kávém és megeszem a zabkásámat, vagy
gyümölcsöt, pirítóst, ami éppen van, és ő is eszik közben vagy három kanállal.
Próbálkoztam mindennel, legutóbb nutellás-banános szendvicset készítettem, amit
szétszedett, nyugtázta, hogy van benne csoki, evett is két falatot, majd jött a
szokásos.
- Ki akajok szállni.
- Jólvan, Rebeka, akkor mit kell mondani?
- Ez jeggeli
volt?
- Igen.
- Köszönöm szépen a jeggelit, szívesen, - mondja, az én szövegemet is.
- Szívesen, mondom én is. Kakaót nem kérsz? Még egy kis joghurtot?
- Nem.
Jó. Fájó szívvel nézek a kettészedett, kihűlt szendvicsre. Nehéz azt elfogadni,
hogy nem eszi meg az ételt, amivel pepecseltem, időt szántam rá, bevásároltam
hozzá, szépen elkészítve elétettem, mindezt azért, hogy jórészt a kukában
végezze. Mert nem eszem meg a maradékát, eleinte hajlamos voltam rá, de
rájöttem, ha nem akarok egy mérettel nagyobb ruhákat hordani, jobb lesz, ha sürgősen leszokom
róla. Így szemétként végzik, a finom szendvicseim, amikhez magam készítem a
zsemlét, kiflit, a gondosan eltett házilekvárok, a piték, tortillák,
rizottók, lecsó és még sorolhatnám. Többek között ezért sem főzök ebédet,
menüzünk a városban. Akkor nem idegesít úgy, ha csak éppenhogy beleeszik, mert
nem én dolgoztam vele, vásároltam be hozzá és álltam ott egész délelőtt,
ahelyett, hogy vele játszottam, sétáltam volna. Vacsorát készítek, de akkor hálás
közönségnek ott az apja. Sokszor együtt csináljuk, vagy csak sertepertél
körülöttem, rágcsálja a nyers zöldségeket, máskor kever, cukroz, vajaz, lisztez. Aztán
mégsem eszik belőle, pedig az okosok azt mondják vonjuk be a gyereket, akkor
kedvet kap. Az igaz, hogy sosem eszi olyan jóízűen a ribizlit, szedret, mint
amikor együtt szedjük a kertben, ott rögtön a bokorról a legjobb. A nyers
zöldségek is a főzés közben bizonyulnak a legfinomabbnak, amikor szeletelem és oda
lehet jönni a lábamhoz kunyerálni. Ana kéjek olyat. És én boldogan adom. De
amikor elé teszem a tésztán, rögtön közli, hogy az nem kell rá, zöldséget nem
kérek.
Mindig elmondom neki, hogy mit fogunk enni. Ez már amolyan kis rituálé, ha elfejteném kérdezi is, mi lesz az ebéd vagy vacsora? Lelkesen végighallgatja, és ha szerepel benne a tészta akkor lelkesen közli, hogy "meg is eszem!" Aztán persze csalódott, ha a tésztán van is valami. Valami zavaró dolog. Például szósz, vagy feltét. Minek az.
Tudom,
hogy rendben van, hogy egyik étkezésre csak kenyeret, a másikra, csak
gyümölcsöt vagy nyers zöldséget vagy sajtot eszik és éppen ezért nem is igyekszem görcsösen változtatni rajta. De a
lelkemnek annyira de annyira jól esik amikor néha napján boldogan kanalazza,
eszi, amit készítettem. Olyankor úgy érzem, hogy na most jól megetettem a
gyereket és ez valahogy jóleső elégedettségel tölt el, ez biztos evolúciós dolog, nem tudom. De ritkán élhetem át, ezt a röpke eufóriát, a kevés kedvenc közé tartozik például a nutellás palacsinta. Kudarcosabb heteken, amikor több étkezésen
fordul elő az elviselhetőnél, hogy a könnyeimet visszanyelve próbálom nem túlságosan emelt hangon
kérdezni, hogy Rebeka biztosan nem kérsz, befejezted?- kétszer is sütök
palacsintát, hogy lássam a gyerekemet jót enni. És kulináris elismerésekre éhes
anyaszívem jóllakik a látvánnyal, ahogy a tetőtől-talpig csokis gyerekem
csillogó szemekkel eszi a palacsintát. Egy időre.
Hörpentő
|
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése