Jó reggelt!

Nyolc - fél kilenc között kelnek. Úgy nyolc tíz körül, hallom Rebeka szobájából "anyaaaa, anyaaa". Még nem vagyok ébren, azaz most már igen. Partizánokat megszégyenítő fürgeséggel kipattanok az ágyból, gyorsan magamra kapom a fürdőköppenyt, amilyen halkan lehet úgy csukom ki-be a fürdő és a nappali ajtót, hogy a még alvó Ruben ne ébredjen fel. Még legalább tíz percig. Anyaaa miért nem jöttél? - Dehát jöttem. - Már szóltam az előbb is"- áll szemrehányóan az ágyában. - Kicsim, én is most keltem csak. Látom rajta, hogy ezt nem teljesen érti. Szereti azt hinni, hogy amíg ő alszik én kint teszek-veszek a konyhában. Mindig meg is kérdezi: anya hallani fogom, hogy pakolsz és itt vagy?Az, hogy az ágyban alszom, csukott szemmel, annak az ő világában nincs létjogosultsága. Anya sosem kapcsolhat ki, anya amindig nyitott szemmel éberen őrködik. Amíg Rebekán kicserélem a pelust bugyira (nappal már nem kell pelus), átöltöztetem a pizsamájából, kinyitom az ablakát, töltök neki almalevet. Ha ez megtörténik azelőtt, hogy Ruben felkelne már félig nyert ügyem van. Félig. Ha jó napunk van (reggelünk - nem szeretem a pillanatnyi hangulatot az egész napra ráhúzni), akkor miután felöltöztetem szépen eljátszanak Rebeka szobájában (nagyobbik gyerekszobában) amíg készítem a reggelit. Nehezebb reggeleken Ruben a lábamnál ül és mint egy éhenkórász kiskutya folyamatosan enni kér. Én meg próbálok minél kevesebbet adni neki, rendszerint kihúzzuk fél kiflivel vagy 1-2 szem keksszel amíg megterítek, felforralom a tejet, lefőzöm a  kávét, elkészítem a rántottát megmosom a gyümölcsöt és amit még kell az aznapi reggelihez. Nagyon nehéz reggeleken egyszerűen a lábamnál sír, közben dühösen szanaszétdobálva a kezébe adott kiflit vagy más vigasztalásnak szánt muníciót. Ezt a változóan könyű (nehéz) alapállapotot kiegészíti ez-az.  Néha Bella (a kutyánk) ellopja Rubentől a kiflit és akkor azért áll a bál. Néha bejön a szomszédnéni a közös udvarról, hogy ugyan adjak már neki vizet a kannába, ne kelljen neki a pincéből hoznia.  Amíg engedem a vizet kifut a tej és sajnálkozik, hogy mi baja lehet már korán reggel szegény kisfiúnak, hogy így sír. - Én meg úgy érzem, ha nem ihatok öt percen belül kávét megőrülök.

Egy igazán jó reggel. A gyerekek csöndben a szobában eljátszanak, én pedig szépen elkészítem a reggelit, ami a szokásos fél óra helyett alig húsz perc volt. Hurrá. Talán megmoshatom a hajam mielőtt indulnunk kellene a gyógytornászhoz. Bemegyek a szobába, Ruben boldogan áll a kiskonyha előtt, mögötte minden halomban, gondolom az elmúlt negyed óra kemény munkájának gyümölcse. Rebeka babát öltöztet. Már majdnem rohanok a  telefonért, hogy megörökítsem az apjuknak az idilli reggelt. Amikor észreveszem a foltot. Az öltöztetésnél végre ráadhattam azt a kis csíkos rövidnadrágot apró horgony és világítótorony mintákkal, hónapok óta megvettem és alig vártam, hogy jó idő legyen. Ráadásul van egy teljesen hozzápasszoló rövidújjú teniszpoló is hozzá. Olyan édes benne, hogy meg kell zabálni. Főleg ahogy a kis kék szandáljában ácsorog és a hurkás baba karokkal támaszkodik Rebeka babakonyháján. De mi az a folt? Csak nem ült bele valamibe? Közelebb megyek. Ajjaj. Ez bizony kaki. A javából. De hát ma még nem evett semmit, hogy lehet ez? Állítólag az emésztés az evéssel együtt indul be,  nem tudom, lehet, hogy neki már az is elég ha rágondol. Minden az asztalon kitálalva, tükörtojás, a kávém, amit direkt az utolsó pillanatban főztem le, hogy pont jó hőmérsékletű legyen. És nagyon de nagyon odaülnék. Mindegy pik-pak átpelenkázom, gondoltam. Mikor a pelenkázón kibontom a csomagot, akkor látom, hogy nem lesz ez olyan pik-pak, ahogy gondoltam. Az új kis nadrág gumis derekánál a redőkben is kaki van. Nem is arról van szó, hogy rosszul lennék ettől, mert az elmúlt három év már eléggé megedzett (bár szerintem van, amihez egyszerűen nem lehet hozzáedződni, mondhat bárki amit akar) hanem ez a cécó keresztül vágja az elképzelésemet, miszerint öt percen belül asztalhoz ülünk. Nem fogunk. Miután a legesleggújabb, legcukibb szettjét nagy nehezen lebűvészkedtem róla, letakarítottam a pelenkázót, lezuhanyoztattam Rubent és újra felöltöztettem, ami persze, hogy teljesen felháborította, szerinte sem ennek a programpontnak kellett volna következnie és ennek hangot is adott. Negyed tíz volt és én még mindig ugyanúgy voltam, ahogy kikeltem az ágyból. Pizsamában. Ő meg már a második legédibb szerelésében.

Odaültünk, a tojást megmelegítettem, a kávét langyosan ittam. Ruben egyik kezében kifli, a másikban egy csokis croissant, amiből már a homlokára is jutott és nem tudom, hogy csinálja, de az etetőszék oldala, alja is olyan, amit elvileg nem is ér el. Rebeka pedig azon izgul, hogy nem látja rendesen a székből, ahogy a közös területeket takarító néni és bácsi az udvar végét rendbe teszi. Én meg éppenséggel annak örülök, hogy nem látom őket.

Megreggelizünk. Szeretem ezt a negyed óra, fél óra nyugalmat, szinte mindig békében zajlik, ha sikerül eljutnunk odáig, hogy végre leüljünk. Soha nem sietünk, sosincs programunk tíz előtt, azelőtt nem megyünk sehova és nem jön hozzánk senki. Igazság szerint kötött programra, tíz órára is hetente egyszer megyünk csak, igaz akkor önkéntesen vállalva eme kihívást. A kedvec időszakom, amikor kint étkezhetünk a teraszon, bár télen a gyertyafényes félhomályos reggeleink meghittségét is szeretem, amikor be lehet bújni egy puha fürdőköppenybe és mindannyian pizsamában maradunk. De ezek a napfényben fürdő madárcsicsergős reggelek, amiután rögtön bel lehet rohanni a homokozóba olyan könnyed hangulatúak. Hallgatjuk a galambok búgását, figyeljük, ahogy a fák leveleit megrebbenti a szél, Ruben minden alkalommal rám néz és elkezdi a "Fújja szél a fákat" mondókát mutogatni, annyira  édes. AMikor kezdenek jól lakni jöna  rosszalkodás. Oroszlánosat játszanak, vagy ha nem figyelek Rebeka miszlikre szed ezt azt. Az utolsó falatot tuti a ruhájára ejti vagy beleharap egy eperbe, ami szétfröccsen a pólóján. Vagy átnyúl az asztalon, mert felfedezni vél egy foltot, amit letöröl a szalvétájával és közben a fölsőjével kitörli a tányérját. Vagy a mézes kezével hátrasimítja a haját. Ruben pedig rámnéz, azzal a huncut tekintettel, amiről tudom, hogy valami zsiványság fog következni és a nyelvével kilökdösi a szájából az utolsó falatot, lassan komótosan.

Rebeka szemforgatva megköszöni az "ebédet" majd rögtön válaszol is helyettem "nagyon szívesen" lecsúszik a székről, jó esetben nem kell a cipők után bemásznom az asztal alá, hanem a lábán vannak, és elmegy kezet mosni. Rubent megtörölgetem, szintén elviszem megmosakodni, amin kiakad, már akkor ha meglátja a csapot. A szomszéd néni leszól az erkélyről valamit a rigókról meg a magokról magyaráz, hogy kikaparják a cserépből. Nem hallom rendesen és mivel nem látni rá a teraszunkra tőle, nyugodtan tarthatom magam ehhez. Ruben és Rebeka a kisasztalnál gyurmázik. Én pedig iszom a kávémat és arra gondolok, hogy mindennel együtt szeretem a reggeleket. Az életünket. Nagyon.