2015. március 6., péntek

Születésnapomra

Ha visszatekintek hét évvel ezelőttre, akkor bizony sehol sem látok anyukát és apukát. Csak két bulizó, gondtalan egyetemistát, akik egy-egy átdorbézolt éjszaka után, sokszor még a redőnyt sem húzták fel, csak feküdtek egésznap, Jóbarátokat néztek, és közben a legnagyobb gondjuk, hogy milyen pizzát és honnan rendeljenek. - Látok egy fiút és egy lányt, akik vaskos könyvek és szétszórt jegyzetek fölé görnyedve tanulnak éjszakákon át, és aztán másnap teljesen kialvatlanul elmennek vizsgázni, amit este természetesen óriási ünneplés, buli követ, a jobban sikerült lelazulásoknál már délután elfogyott egy üveg pezsgő. Aztán volt, hogy másért maradtunk fent éjszaka. Csak feküdtünk az ágyban, és órákig beszélgettünk, újabb és újabb történeteket osztottunk meg egymással a gimiről, a gyerekkorunkról, albumok és emlékek tornyosultak az ágy mellett, mire hajnalban végre elaludtunk. - Látom ahogy egy csillagfényes balatoni éjszakán a nyitott tetejű kék kis tigrával (amit később aztán lecseréltünk családi autóra) egy baráti összejövetelről megyünk hazafelé. Hátrahajtottam a fejem, élveztem ahogy a langyos levegő belekap a hajamba és össze-vissza kócolja. Közben szólt a zene és mi úgy éreztük, hogy miénk a világ. Látom a barátainkkal közös nyaralásokat, ahol reggelig mulattunk, amikor kivilágosodott kiraktuk a magnót (akkor még az is volt a bulikon) a kertbe és ott folytattuk. Napközben bacardit és vodka narancsot ittunk, csak úgy szinten tartás végett, estére hagytuk a komolyabbakat. - Látom a diplomaosztót, hogy mennyire nem vettük komolyan azt sem, nevetgélve vártuk a pillanatot, amikor a kalapokat a magasba repíthetjük és a talár alól végre előkerülhetnek az alkalomra szánt csini ruhák.  Zavartan mosolyogtunk a tömött sorokban meghatottan ücsörgő családtagjainkra és csak az ebédre és az estére gondoltunk. Meg arra, hogy végre doktorok lettünk, öt hónap (vagy több) államvizsga, éjjel-nappal tanulás után mégiscsak átvehetjük azt a  kis kék hengert a diplomával (amiről azóta sem tudom hol van). Látom az eljegyzési partinkat, ami természetesen egész hétvégés volt a  Balatonon, hisz rólunk van szó,  nem úszta meg senki egy szimpla "gratulálok"-kal. Heten aludtunk hatvan négyzetméteren, fiúk, lányok külön szobában, egymás hegyén-hátán, néha helyet cserélve, hogy mindenki feküdjön azon az oldalon, ahol jár a levegő. Hajnalban McDonalds-os reggeli, otthon a teraszon még egy cigi mellett megváltjuk a világot és nyolc körül mindenki aludni tér, hogy azért időben (sötétedés előtt) leérjünk a partra. Jó volt? Jó volt. Az éjszakába nyúló, táncolásba átcsapó kártyapartik, a közös filmnézések, amire képesek voltunk odacipelni a kivetítőt, hogy 150X150-es nagyságban nézhessük tizen az egy darab kihúzhatós kanapémról a Csinibabát. Mert az úgy buli.  - A villányi lánybúcsú, ahova szembekötve utaztam le Pécstől, mire odaértem, forgott a világ és a gyomrom is, de amint letekintettem a szállás teraszáról és megláttam a szőlőtőkéket, rögtön tudtam, hogy hol vagyok - a legjobb helyen egy egész hétvégés leánybúcsúhoz. Tiarával, petrezselyem árulással, asztalontáncolós, fülemülés-élőzenekaros mulatozással, ahol a reggelinél hercegnős papírtányérokkal és gyerekpezsgővel vártak a lányok. De szép volt! Aztán az esküvőnk, amire egy évet készültem, szerveztem. És egész életemben vártam. Látom magam amenyasszonyként lejönni gyermekkorom lépcsőjén a szülőházam nappalijában. Lent vár mindenki, aki fontos és persze a legfontosabb, az a göndör, szmokingos, borostás fiú, aki a férjem lett. Én meg a felesége. Feleség. Nagyon sokáig nem tudtam felfogni, és imádtam kimondani, amikor úgy adódott. A férjem. Olyan felnőttesen, igazán komolyan hangzott. Az anyám és más rendes felnőtt nők, akik felelősségteljesek, komolyak, munkahelyük és gyerekeik vannak, azok feleségek. Na de én?! Aztán persze előbb utóbb megszoktam. Végig sétálni a székesegyház sorai között, ami minden károgás ellenére (ne tartsuk ott, mert kongani fog) nem volt üres, de nem ám! Tele volt, több, mint széznegyvenen jöttek el. Én meg az apám balján lépkedve, csak arra gondoltam, hogy el ne essek. Meg arra, hogy istenem de jó is ez az egész. - A nászút. Két és fél hét Toszkána, három nap Róma. Séták, viták, szeretkezések, vacsorák. Hosszú, tervezgetős, beszélgetős, teraszon ülős reggelik. Számtalan latte és Torta della nonna. Pisa, Firenze, Viareggo, Monte Pulciano, Volterra. Meg egy csomó ismeretlen bájos falucska nagy kövér olasz macskákkal, és pergő nyelvű barátságos emberekkel. Akik behajoltak az autó ablakán és csak, mondták, mondták, hogy merre van a legközelebbi bevásárlóközpont vagy mást, amit kérdeztünk. Persze olaszul, elnézően legyintve, amikor mutattuk, hogy nem értünk semmit.
Az egyik kedvenc emlékem, amikor kijött hozzám Ricsi Bécsbe egy hétvégére meglátogatni, ugyanis a házasságunk elején rögtön leléptem pár hónapra egy ösztöndíjjal (mondom én, hogy nem voltam rendes feleség), és biciklizés közben leültünk egy padra, a Donaustadt parkjában, ahol izgatottan elővettem és kiterítettem elé az elmúlt héten megcsinált valamennyi terhességi tesztet. Volt vagy tíz. Mind pozitív. Boldogok voltunk. Azt hiszem Ő egy picit azért gondterhelt is. Rögtön lemondtunk a tervezett párizsi utunkról, hogy minden pénzt a babára költhessünk és persze a kétüléses autótól is megváltunk. Megintcsak olyan hihetetlen volt, hogy itt tartunk. Ő és én, mint apa és anya. Aztán a szülőszobán. Szülni is csak mások szülnek. Másoknak gyerekei vannak, ez olyan természetes, ez az élet rendje. Nekünk is lesz persze. Majd egyszer - gondoltuk. Elképzelhetetlen volt. De nem sok időnk volt töprengeni, mert hip-hop a kezünkben is volt a kislányunk. Aztán kettőt pislogtunk és immár a kisfiunk is. Hogy izgultunk, amikor először maradtunk Rebekával egyedül. Emlékszem, ahogy az első éjszaka folyamatosan sír én mozdulni sem tudok és Ricsi mászkál vele föl-alá. Egy pelenkázáshoz három pelenkát és fél csomag nedves törlőkendőt használt el, én meg az ágyból néztem őket és csak nevettem, és egyszerűen nem bírtam abbahagyni, pedig istenbizony nagyon fájt tőle mindenem.
Egyre közelebb a jelenhez. Első közös lakás. Kapkodjuk a fejünket, hogy mi mennyibe kerül. Ki gondolná, hogy egy ajtó, egy ablak, vagy egy egészen iciri-piciri kis munkálat ennyi pénzt jelent. Költözés. Amikor a nap végén úgy este fél tíz körül, fáradtan, én nyolc hónapos terhesen, nagy pocakkal, összenézünk a  dobozok fölött, otthagyunk csapot, papot, gyereket a mamánál, mi meg lemegyünk a Széchenyi térre egy forralt borra és langallóra. Ha már a belvárosban lakunk. És nincs hűtőnk és semmi ételünk.
Első karácsony a lakásban. Tökéletes. Annyira az, hogy elkezd nyomasztani, hogy biztos valami rossz fog történni, mert ennyire nem lehet minden jó. De nem történik semmi, azt leszámítva, hogy semmi nem jön meg időben, ha pedig mégis a futár leteszi a lépcső elé. Négy hét múlva megszületik a fiunk. Óránként kel, nemnagyon van esténk, reggelünk, vagyis egy darabig majdnem mindegy, hogy este van vagy reggel. És néha csak ülünk és arra gondolunk, hogy ezt akartuk? Tényleg? A kutyánk is megrándítja a fülét, a helyzetünket átérezve sóhajtva elnyúlik rajtunk és látom a szemrehányást azokban a bogár szemeiben: "Olyan jól megvoltunk. Ez a másik már épp rendben van. Erre kellett nektek még egy síró csomagot hazahozni. Akkor most tessék, mit vártatok, múltkor is ez volt. Még egy kutya is gyorsabban tanul."  - És elegánsan átsétál a másik szobába.
Aztán persze változik ez is. De azért nehéz. Nehezebb, mint hat vagy hét évvel, vagy akár két évvel ezelőtt. De jó is. Máshogy jó, de jó. Most papás-mamást játszunk, az életünk jelenleg szakasza erről szól. Nem az utazgatásról, a gondtalanságról, hanem a fészekrakásról. És bármennyire jó is visszagondolni az előbbiekre, valahogy mégis úgy érzem, hogy így van minden a helyén. Bármilyen csábítónak tűnik, kár lett volna még néhány évet várni, és kitolni azt az időszakot, hogy kicsit még "éljünk", ahogy manapság ezt megfogalmazni szokás. Mert ha az ember valamit kitol, akkor értelemszerűen valami másra tolja rá, az a más pedig megint eltol valamit, és így végeredményben elcsúszik minden, mert bár ez is felfoghatatlan, de az élet véges. Szóval, nem bánom, hogy így alakult, vagyis alakítottuk. És jó, hogy volt ilyen szakasza is az életünknek és most meg van egy ilyen és lesz majd ezen túl is remélhetőleg. És biztos vagyok benne, hogy amikor majd ez a szakasz ér véget és többé már nem a papa-mama szerep lesz a fő, nagyon fogjuk sajnálni és nosztalgiázva gondolunk vissza rá. - Remélem egy pohár pezsgővel a kezünkben, valami karib szigeteki tengerpartról, a gyerekeink telefonhívása után, amiben elmesélik, hogy az ő gyerekeikhez  éppen hányszor kelnek éjszaka és mi minden zajlik otthon, amíg mi távol vagyunk. Amit most mi is épp átélünk velük, így tapasztalataim birtokában magabiztosan kortyolok egyet a pezsgőből és biztosítom, hogy ne aggódjon megéri. Megéri túlélni a nehézségeket, és örüljön annak, ami van. Merítkezzen meg benne, a feje búbjáig, szívja be a babaillatot, zárja az emlékei közé egy pici üvegben, majd tartaléknak jó lesz a kamaszkorra. Élvezze, hogy anya, apa lett és dajkálja minél többet. Ne akarjon most mást. 
Az élet szép, de ahhoz, hogy ezt észrevegyük a jelenben kell megélni és kiélvezni azt, ami van. Nem húsz év múlva sopánkodni egy album fölött, hogy jaj milyen aranyosak voltak... Néha nem olyan könnyű a pillanatnak átadni magunkat, mert az ember másra vágyik, vissza vagy előre, pedig a jó dolgok itt vannak, mindig a jelenben. Persze a rosszak és a nehézségek is.  Az én probléma megoldó módszerem az, hogy mindig megpróbálok föléjük látni és megtalálni az elém kerülő nehézségek értelmét, mit tanulhatok belőlük, hogyan válhatnak a javamra. A gyereknevelés, ha erről az oldaláról nézzük, tele van lehetőségekkel, hogy megismerjük a saját határainkat, túllépjünk önmagunkon. Megismerjük azt, hogy milyen az, amikor valaki más fontosabb önmagunknál. Nagy lecke ez, főleg az első gyereknél, amikor az ember a teljes szabadságból (esetünkben az egyetemi padokból) felelőtlenségből hirtelen felelősségteljes gondterhelt szülő lesz. Olyan problémákkal, mint, hogy mennyit eszik, alszik, bukik, az alig háromkilós kis emberke, akit a kezeiben tart, itt van vele, a gondjaira van bízva, de gyakorlatilag nem is ismeri. És akkor rájön, hogy nem csak ezt az éjszakát kell kihúzni, hanem fel is kellene nevelni... Basszus. - Hát igen. Röviden és tömören, néha csak ezt gondoltam...
Aztán persze ez is elmúlt. És a másodiknál már kevésbé esem kétségbe. És mi tagadás,  ha azért néha lennék is újra huszonkettő vagy három azokkal a gondokkal és örömökkel, azért nem sokáig. Már csak percekre, legfeljebb órákra. De el nem cserélném rá a jelenlegi életem. Nem lennék sem fiatalabb, sem idősebb, éppen jó ez így, ami körülvesz, hiszen itt szerettem volna lenni, tartani. Huszonkilencévesen.






Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése