Gólyahír

Este már nem vacsoráztam a Szilveszterről megmaradt virsliből, mert éreztem. Valahogy tudtam, hogy holnap már hárman leszünk. Éjszaka alig tudtam aludni az izgalomtól, meg attól a tudattól, hogy most nagyon aludnom kellene. Miközben forgolódtam végig arra gondoltam, milyen hihetetlen, hogy tényleg megtörténik, majd amikor kimentem a mosdóba pisilni - már vagy századszor - belenéztem a tükörbe és próbáltam elképzelni, hogy anya vagyok. Ismertem ezt az arcot, hányszor néztem, fürkésztem, reggelente, mielőtt kiléptem otthonról, bulikon két pezsgő között egy kis rúzsigazításnál vagy egy kirakat üvegében elmosódva...  Néhány mosolyszünetet leszámítva alapvetően jóban voltam vele már vagy huszonöt éve, mégis mindig kicsit komolytalannak, valahogy éretlennek tartottam az élet nagy dolgaihoz, erre most tessék, mindjárt anya lesz.  Mikor történt mindez, még épp csak most kezdtem az egyetemet és az is milyen végelláthatatlannak tűnt akkor...  Szinte vártam, hogy felébredek az álomból, felkelek és megint húszéves vagyok, holnap buli lesz, egy hónap múlva meg vizsgaidőszak. Mikor lettem én huszonhat éves, diplomás, férjes, „komoly nő”? A papírok megvannak róla, de mégsem érzem azt az átütő változást, amely elképzeléseim szerint az anyává válás része. Amikor megkérdezték hány éves vagyok sokáig automatikusan leragadtam a tizennyolcnál, aztán húsznál, most meg valahol a huszonnégynél. Hát igen, körülbelül ennyi fáziskésésben vagyok a  történtekhez képest. – Lenéztem a pocakomra és arra gondoltam, hogy Ő márpedig nem vár, úgyhogy jó lenne behozni ezt a pár évet, ha lehet reggelig.  Emlékszem az esküvő előtti évben végig attól féltem, hogy majd valami történik velem, elüt egy autó vagy ilyesmi, mert az nem lehet, hogy egy ilyen felnőtt dolog megtörténjen az életemben. Az rendben van, hogy mások férjhez mennek, gyerekük születik, felnőnek, de nekem olyan elképzelhetetlen volt egy ekkora változás. Mert szép és jó, de azért nagyon ijesztő is, hogy talán pár óra és itt lesz egy kis ember, akinek az leszek, aki nekem a saját anyukám. Ez pedig nagyon nagy felelősség. Okosabbnak, talpraesettebbnek kell majd lennem, mindig a helyzetnek megfelelően éretten viselkedni – mert Ő, a lányunk, majd ugyanúgy tőlünk fogja várni a biztonságot,  mi jelentjük neki a világban a kapaszkodót, ahogy nekünk a szüleink. És erre még nem készültem fel, még kellene egy kis idő... Átmentem a babaszobába, felkapcsoltam a  villanyt. A szőnyegen két utazótáska, a kórházi holmival, már hetek óta gondosan bepakolva, egy a szülőszobára, egy az ottartózkodásra. A bölcsőben megágyazva, a pelenkázó mellett ott sorakoznak a tégelyek, kis hajkefe, pelenkák, a szekrényben vállfán lógnak a kivasalt rugdalózók, ingecskék - persze mondanom sem kell, hogy később miután a fészekrakó hormonok lecsillapodtak soha többé nem vasaltam semmit. Minden apró részletet megterveztem és az elmúlt hónapokat nagyjából ezek kivitelezésével töltöttem: a két Rebeka feliratú plüss maci a polcról figyelt a kedvenc gyerekkori mesekönyveim mellett, a fiókban az egyedileg készíttetett, hímzett törülközők, alvókendők és szerencsére itt van a csak nagy nehezen elkészülni akaró baldachin és a rácsvédő is, amelyek természetesen tökéletes harmoniában vannak a szoba valamennyi kiegészítőjével. Már csak egy valami, illetve valaki hiányzott, a legfontosabb: A szoba lakója. - Gyereket ennél jobban még nem vártak, bár csak január 6-ra voltam kiírva, a férjem mindenkinek azt mondta karácsonyra várjuk - ő ugyanis akkorra várta. Ünnepek után többen sajnálkoztak is, hogy túlhordom szegényt. Így talán nem is meglepő, hogy a legelső apró jelre berohantunk a  kórházba, ahol, amikor az orvos közölte, hogy ebből még nem biztos, hogy ma szülés lesz a férjem olyan csalódott volt, hogy azt hittem menten összeveszik az orvossal és a továbbiakban átveszi a szülést. Mintegy 12 óra ott töltött idő után - amely alatt volt időm átértékelni a fájdalomról és annak elviselhetőségről alkotott elképzeléseimet - végre magamhoz ölelhettem a kislányunkat. A felelősség és az egyéb „nagy” érzések engem azonban nem akkor értek utol, amikor először a szemébe néztem, mert akkor, ez banálisnak tűnhet, semmi másra nem gondoltam, csak arra, hogy Ő tényleg egy igazi baba, aki valamilyen úton módon belőlem van, ezekszerint az ultrahang fotón is Ő volt, Ő rugdosott odabentről és, hogy ez milyen nagyon hihetetlen. Csodálatos. Végre itt van, kézzelfogható mégis felfoghatatlan.  - Aztán amikor éjszaka negyedszer is felsírt, na akkor kezdtem el megérteni, hogy az életem felnőtt része, nem az elköltözéssel, a diplomázással vagy a férjhezmenetellel, hanem valójában most, ezzel a nagyon édes és mégis olyan hangos kis csomaggal kezdődik el igazán.