A szó szoros értelemben. Korábban sosem értettem, hogyan lehet ennyire valaki más igényei mentén élni. Bevallom kicsit viccesnek találtam a mélységes aggodalmat a gyerek alvása-nem alvása, evése-nem evése fölött, vagy a pánikot, amit egy szál cigaretta, egy vagy egy kis orrfolyás tudott okozni az anyák körében. Ma már nem tartom sem viccesnek, sem megmosolyogni valónak, sőt! Nem vagyok egy agresszív ember, de amikor legutóbb babakocsival a forgatagban mentünk Rebekával az adventi vásárban és valaki úgy furakodott el mellettünk, hogy az égő cigit átemelte a babakocsi és Rebeka feje fölött, nagy levegőt kellett vennem, hogy őrült módjára ne vessem rá magam. Rendszeresen előfordul, hogy beülünk egy étterembe, kihozzák a kávénkat, mellettünk Rebeka békésen nézelődik, már majdnem a számhoz emelem az első falat sütivel a villámat, és akkor... akkor megérkezik valaki, leül és rágyújt mellettünk. A pincér széttárja a kezét, hisz „a teraszon sajnos lehet dohányozni”, az illető ha szólunk, kikéri magának (ez egy szabad ország, nem tilhatja meg neki senki, hogy dohányozzon felkiáltással) így sütistől, kutyástól-gyerekestül, mi költözünk át, persze, hogy az árnyékosabb, kényelmetlenebb, kisebb asztalhoz... Naná, hiszen, nekünk van gondunk, nem neki.
Kicsit más eset, de a pulzusom
szintén 200, amikor végre elutazunk, külön szobát veszünk, ki a babának
és magunknak, hogy a kiruccanás mindenkinek valóban kikapcsolódás legyen és
biztos, hogy beköltözik mellénk egy másik pár, egy másik gyerekkel, aki végig
visítja az elkövetkező napokat. Félre értés ne essék, szeretem a
gyerekeket, de mégis az enyémet a
legjobban, és amikor már a második nap nem alszik azért, mert Nóra az „iszijét”
nem akarja meginni, vagy mert nem tetszik neki, hogy a szerencsétlen macska az
udvaron nem partner a dobálásban, akkor úgy érzem talán mégsem annyira vagyok
gyerekpárti....
Az elmúlt időben kétszer is
felhívtam a rendőrséget, mert másoknak talán nem nagy dolog, de babakocsival
vagy netalántán tolószékkel megnehezíti a közlekedést, ha az autóval ráállnak a
járdára, úgy, hogy a szóban forgó jármű és a ház között 20 centit hagy a kedves
sofőr. Annyira azért nem vagyok gonosz, hogy a feltételezem egyébként kedves és
figyelmes polgártársra rendőrt riasszak, ha épp nincs ott, ám miután
udvariasan, de határozottan felhívom az ott ácsorgó, éppen ki-be szálló
kocsitulajdonosnak a figyelmét az említett problémára, elmagyarázom, hogy így
le kell mennem a babakocsival együtt az útra, a forgalomba és ennek ellenére
sem tesz semmit, - na akkor telefonálok.
A másik amit nagyon nehezen
viselek, a zajforrásokat altatási időben. A kapucsengőt már az első héten
likvidáltam és igyekszem nem fogadni senkit ilyenkor. Ha valaki mégis érkezik
hozzánk alvás közben és az előszobában, amiből egyébként a gyerekszoba is
nyílik, bármilyen zajt csap a gyomrom szilva méretűre ugrik. A kedvencem a
tépőzáras cipő, vagy a kint hagyott táskában csörögni kezdő telefon. Miután
nagy nehezen beimádkozom az illetőt a nappaliba, persze biztosan ki kell mennie
(újra) kezet mosni és/vagy mosdóba és az ajtót sem tudja úgy becsukni, ahogy mi
szoktuk. Halkan.
A jégkrémes Family Frost-os
kocsit egyszer megdobálom paradicsommal, biztos, hogy mindig akkor jön az
idegesítő zenéjével, mikor leteszem Rebekát aludni.
Az építkezésekről,
lakásfelújítási munkálatokról már nem is beszélve. Értem én, hogy nem állhatnak
le 2 órára a munkálatokkal, csak mert egy baba éppen alszik, és, hogy
megbízásból dolgoznak, határidőre és a munkaidő 8-5-ig tart, amibe nekünk két
alvásidő is beleesik sajnos, csak éppenséggel egyáltalán nem érdekel. Mert az
egyetlen, ami érdekel, az a gyerekem, akinek muszáj kétszer aludnia egy nap,
különben nyűgös és fáradt lesz, ráadásul az alvás az agyfejlődéséhez is
szükséges, az én agyam pihentetéséről már nem is beszélve, és ezért a napi kétszer két óra nyugalom biztosításáért nagyon
sok mindenre képes vagyok.
Hát így állunk. Én a szuper
laza, egy merő görcs vagyok , ha a gyerekem jólétét veszélyeztetve látom. És ez
akár önző, akár idegesítő, bizony elvárom, hogy ezt mindenki figyelembe vegye,
amely igényem néha adekvát (cigizés az orrunk alatt, visító gyerekét megnevelni
képtelen szülőpáros, járdára parkoló autósok) és néha nem (építkezések,
séta közben utcán mellettünk tüsszenteni, hangosan telefonálni merő emberek).
Mert nem csak a kedvem, hanem
az egész világom, ennek az édes, 11 hónapos kicsi emberkének az egészségétől,
jókedvétől, étvágyától, álmától függ, aki
nem is tudja, hogy milyen anyatigrist csinált az ő anyujákájból, alig
egy év alatt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése