A következő címkéjű bejegyzések mutatása: gyerekszoba. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: gyerekszoba. Összes bejegyzés megjelenítése

2017. november 26., vasárnap

Milyen egy waldorf ovi?







Elkezdtük az ovit, valamikor október végén szóltak az óvónénik, hogy jöhetünk. Először csak vendégségbe mentünk, egyelőre velem együtt a délelőtti játékra. Az oviban nincs nyílt nap és a beszoktatást sem húzzák túl sokáig, hogy ne zavarják vele az óvodai életet. Egyszer már megpróbálkoztunk az óvódával, tavaly ilyenkor Pécsen, az utcánkban, majdnem a szomszédunkban lévő ovit meglátogattuk párszor. De mivel több nehézséget okozott, mint amennyi jót hozott volna az életünkbe, másrészt pedig nem is mindennel tudtam igazán megbékülni vele kapcsolatban, hamar abbahagytuk.
Ez most teljesen más, nemcsak az óvoda, hanem az élethelyzet is. Az, hogy Rebeka ide jár, nem csak azt jelenti, hogy ovis lett, hanem azt, hogy a családunk ezzel egy közösség tagja lett. Egy kis falusi óvodának egészen más a hangulata, mint egy városinak, ahova az odajárók nem feltétlenül ismerik egymást, érintkeznek az ovin kívül és a gyerekek sem ugyanabba az iskolába készülnek. Ide azok gyerekei járnak elsősorban, akik az ovi után a (helyi) waldorf iskolába szeretnék majd folytatni és a waldorf közösséghez szeretnének tartozni.  Az, hogy az óvoda waldorf, számunkra biztosítékot jelent arra, hogy ide többnyire hasonló gondolkozású és szemléletű szülők gyerekei járnak, akik hozzánk hasonló értékek szerint élnek. Ez nem csak megnyugtató és nagyon jó dolog, hanem kényelmes is, nem kell a gyerekeinkkel konfliktusba keveredni (nálunk) alapvető dolgok miatt, merthogy ezeket nagyjából mindenki más is így csinálja, gondolja. Így ennél az óvódánál úgy tűnt, hogy fölöslegesek azok az aggodalmaink, amelyek miatt eddig nem szerettük volna óvodai közösségbe vinni Rebekát. Ahogy pedig megismertük az óvoda mindennapi életét, a többi szülőt és legfőképpen az óvónőket minden valaha volt aggodalmam is elszállt. Igazából alig akarom elhinni, hogy ilyen van és azt, hogy nekünk mindez ennyire adott.
Két délelőtt voltam ott Rebekával, nyolctól tízig - ez volt a beszoktatás. Amikor megérkeztünk, én leültem egy távol eső helyre, kaptam varrnivalót, egy paraván függönyére varrtam fel patentokat és nagyjából annyi volt a szerepem, hogy néha odapillantottam varrás közben Rebekára. Az óvónők még előtte elmondták, hogy mi a beszoktatás menete: elkísérem, ott vagyok a háttérben, megfigyelem, de lehetőleg se vele, se a többi gyerekkel ne vegyem fel a kapcsolatot, ne játszak, ne beszélgessek velük. A jelenlétem Rebeka biztonságérzetét szolgálja, hogy az elején bizalmat merítsen belőle az új környezetben, de semmi többet. Egyetértettem ezzel, mert a tavalyi tapasztalataim is azt támasztották alá, hogy nem érdemes túl sokáig elhúzni a beszoktatást, Rebeka akkor nagyjából úgy gondolta, hogy együtt járunk oviba. Mentem vele, játszottunk, a többi gyerek is folyamatosan odajött hozzám beszélgetni, játszani. Megkértek, hogyha ilyen előfordulna, finoman hárítsak. A többi gyereknek sem jó, hogy valakinek ott lehet az anyukája az övé meg nem. Tiszta sor.
Ez a két alkalom elegendő volt arra, hogy lássam miben más egy waldorf ovi, és, hogy néz ki a napi ritmusuk. Amikor reggel odaértünk már meg volt terítve, a kis asztalokből egy kör volt összetolva, középen egy tányérra halmozva mindenféle zöldség, kockára vágott paprika, karalábé, répa, sóska levelek gyönyörűen, ízlésesen elrendezve. Mellette vajas és zakuszkás kenyér szeletek, az óvoda sarkában kialakított konyhában pedig a gyerekek kérhettek zabkását lekvárral. A reggelizés nem egyszerre zajlott, hanem elvileg mindenki akkor ülhet oda az asztalhoz és ehet, amikor megéhezik, figyeltem is, hogy ebből mi lesz. Egy jó darabig senki nem ült le, aztán egyszer csak egy-ketten úgy döntöttek, hogy reggelizni szeretnének és a gyerekek jó része teljesen magától odaült reggelizni. Egyidőben, kulturáltan, közben beszélgettek, nagyon-nagyon édesek voltak. Jó volt látni Rebekát a gyerekek között vajaskenyerezni, felszabadultan beszélgetni, nevetgélni. Az óvónők mindegyikén gyönyörű ropogósra vasalt hófehér kötényruha volt, körülbelül Mary Poppinsnak lehetett hasonló és csöndben, mosolygós arccal tevékenykedtek a gyerekek körül. Az egyik a konyhában volt, a másik pedig egy szintén kerek alakban összetolt kisasztaloknál egy nagy tál búzával csinált valamit. Oda lehetett mellé ülni és aki akart bekapcsolódhatott a tevékenységbe, ami mint kiderült csépelés volt. A harmadik óvónő pedig a közelemben varrt valamit. Nem beszélgettek egymással, mindegyikük látszólag teljesen belemerült abba, amit csinált, de közben semmi fontos nem kerülte el a figyelmüket. Ebben az oviban nem volt egy lógó orrocska, egy vigasztalás nélkül maradt gyerek, egy szó nélkül hagyott volna agresszív mondat, egy fölösleges pulcsitól megizzadt gyerek. Miután a gyerekek befejezték a reggelit elpakolták az asztalról a tányérokat de a konyhában továbbra is lehetett még kérni teát, kenyeret és zabkását is. Az asztalra kipakoltak egy nagy tál zöldséget, kis vágódeszkákat, hámozó késekkel, majd az óvónő szó nélkül leült és nekilátott megpucolni, felvágni az ebédhez őket. Mert az ebédet ugyanis ők készítik, minden nap a gyerekekkel közösen. Néhány gyerek odament a koyhában felakasztott kis kötényekhez, levették, felhúzták és teljes természetességgel leültek az óvónő mellé szeletelni. Igazi kis késsel. Bevallom, le voltam nyűgözve. Egyik asztalnál az ebédhez készültek, másiknál közben búzát csépeltek. A többi gyerek pedig játszott. Kíváncsian vettem szemügyre a játékokat és csak olyanokat láttam, amik közös játékra alkalmasak voltak. Nem voltak pötyik, kirakók vagy más olyan játékok amivel akár egyedül, akár korlátozott létszámban lehetne játszani. Minden ott található játékra jellemző, hogy természetes anyagból készült, stilizált vagy lehetőleg minél kevésbé kidolgozott, sok rendeltetése közülük csak jelzésértékű. A szoba egyig végében egy babaház állt, egy sátor szerű ponyva alatt egy kiskonyha volt, masszív tömör fából, gyakorlatlag szerintem mindent kibír. Egy kinyitható sütővel, néhány edénnyel. Mellette egy háromfiókos fonott szekrényke, a tetején pár waldorf babával, a fiókokban anyagdarabokkal, textilekkel és babaruhákkal. Egy vesszőből font babakocsi, volt a legkidolgozottabb játék valamennyi közül. A másik sarokban volt néhány érdekes alakú fatörzs lekezelve, simára csiszolva, lefestve, de valahogy mégis olyan hatást keltett, mintha most hozták volna be az erdőből, Ruben a kisoviban traktorosat játszik rajtuk, felül az egyikre és egy másik gyökerével együtt kiszedett felfordított törzset pedig megfog, az a kormány. Volt még egy nagy kosár bot, szintén hasonló megoldással, mint a fatörzsek, lefestve lecsiszolva de teljesen natúrnak kinéző és egy kosár fonalakból horgolt (körmöcske nevű eszközzel, azóta már én is kipróbáltam) vékonyabb-vastagabb, hosszabb-rövidebb kötél csiga alakban feltekerve. A gyerekek ezekből a kötelekből és egyszerű anyagokból jelmezeket, szoknyákat készítenek maguknak. Az egyik kislány például fogott egy kötelet félbehajtva ráterített egy vékonyabb anyagot, majd a vállára penderítette és készen is volt a palástja. De ugyanezekkel a horgolt kötelekkel a kisfiúk vonatokká kötik össze a kisszékeket, a kisebb gyerekek pedig sütnek velük, csigabigákat. Érdekes, hogy ezekkel a látszólag funkciótlan dolgokkal mennyi mindent lehet játszani, éppen azért mert nem kötöttek, nem akarnak semmit megjeleníteni, ábrázolni, bármivé válhatnak játék közben a gyerekek kezében. Egy polcon négy öt darab fából készült kerekes járgány, lovaskocsik sorakoznak, fatörzsből kifaragott hajók, fölöttük kosarakban natúr kockák, az egyik valamikor egy vékonyabb fa lehetett most apró darabokra vágva, a másikban pedig csak háromszög alakú kockák voltak. Ezen kívül a közös játékot szolgálta két nagy ovális vesszőkosár, amibe akár három gyerek is elfért, és még egy hatalmas kerek vesszőkosár, körben négy füllel, amibe tizen is belemásztak, miután lekerült a falról. Ezek a kosarak is sokmindenné átlalakulhatnak játék közben, vonattá, tóvá, a gyerekek telehordták plédekkel, takarókkal és belebújtak.. Az ablak melletti falnál kisebb nagyobb kosarakban szőnyegek, természetes anyagokból lévő takarók, rongyszőnyegek sorakoztak szépen összehajtva, felgöngyölve. A legérdekesebb pedig azok a nagy fa, paravánszerű valamik voltak, amelyek leginkább ahhoz hasonlítanak, amelyekbe az önkiszolgáló éttermekben vissza kell vinni és betolni étkezés után a tálcát. Csak ezek olyan magasak voltak, mint én és tálcák helyett fa deszkákat lehetett betolni a sínekbe, a gyerekek várat építettek belőlük, és azokon csúszkáltak, mászkáltak, ugráltak le föl róluk. Első ránézésre életveszélyes, másodikra pedig a világ legjobb játéka. Persze, hogy Rebeka is ott játszott a fiúkkal volt is méltatlankodás eleinte amit az óvónő hamar helyrerakott. Lányok nem játszhatnak csillagháborúsat (vagy mit?) mondták a kisfiúk, az óvónéni erre közölte, hogy ez nagyon érdekes, mert ő is szeret olyat játszani, és lám ő is lány, erre elcsitultak a kedélyek. Egyszer repült Rebeka hajpántja az ovi másik feléig, amikoris ő tele tüdőből sírni kezdett, és amit legnagyobb csodálkozásomra az óvónéni teljesen egyedül és jól kezelt. Finoman intett nekem, hogy maradjak ahol vagyok, ő odament, az ölébe vette, elénekelt neki egy dalt, a fiúkat különösebben nem szidta vagy rótta meg komiszságukért, inkább az egész fellépésén az látszott, hogy nagyon sajnálja Rebekát, aztán odahozta hozzám. Énekelt neki egyet, nagyon gyöngéden letörölte a könnyeit egy papírzsebkendővel és ennyi volt. Az egyik fiú magától visszahozta a hajpántot és már ment is tovább a játék. Az agressziót nem fegyelmezéssel kezelik, hanem inkább azt a gyereket vigasztalják látványosan, akit ért a dolog. Ahogy ők mondják nem ítélik meg a gyerekeket a tettük miatt, nem cimkéznek vagy keltenek bűntudatot benne. Kicsit szkeptikus voltam, de miután volt alkalmam látni többször is a két nap alatt ezt a gyakrolatban is, annyira meggyőztek, hogy azóta mi is igyekszünk így kezelni itthon. Ha valakit lelkileg bántanak, inzultálnak azt sem hagyják reakció nélkül, de ilyenkor is a fizikaihoz hasonlóan járnak el a figyelem mindig a sértett félen van. Az egyik kisfiúval nem akart játszani a többi és olyanokat mondogattak neki, hogy nem vagyunk a barátod, mire az óvónéni felnézett a munkájából és nagyon kedves, megnyugtató hangon azt mondta, hogy nem baj én a barátod vagyok és szeretlek. Nagyon tetszett ez a jelenet is. Szóval a közhiedelemmel ellentétben nagyon is figyelnek a gyerekekre és olyan szituációkat is lereagálnak, amit egy átlagos oviban nem. Lereagálnak, mert észreveszik. Egy átlagos oviban az óvónők egymással beszélgetve sokszor észre sem veszik mi folyik a gyerekek között, csak a sírásra, kiablására kapják fel a fejüket, százszor volt alkalmam megfigyelni játszótereken ezt. Itt alapszabály a csönd, az óvónők az adott tevékenység mellett, amit éppen végeznek folyamatosan figyelemmel kísérik a gyerekek játékát, csak ez a figyelem nem tolakodó, a gyerekekre rátelepedő közvetlen figyelem, ezt szolgálja a folyamatos kézimunkázás. Csépelnek, szeletelnek, főznek, varrnak, kézimunkáznak, de a fülük, a figyelmük azért ott van, amennyire kell. Nincsen animált játék, a gyerekek maguk játszanak és ezt bátorítják, segítik ha szükség van rá, de egyébként háttérben maradnak. Ahogy egy szülőknek szánt levelükben olvastam, a jó pedagógus, olyan, mint a falvédő, ott van, melegséget ad, de a háttérben marad. Egyébként a szülőkkel sincs cseverészés, amikor hozzák-viszik a gyerekeket, telefonon beszélhetünk meg velük bármit ott az óvodában nincs beszélgetés a gyerek feje fölött. Amikor megyünk a gyerekekért be sem megyünk értük az épületbe, kint várunk az udvaron amíg szólnak, hogy bejöhetünk értük és ilyenkor egyszerre kiengedik az összes gyereket ebéd és mesélés után. Nem érkezési sorendben mennek be a szülők értük, ami nagyon zavaró tud lenni, ezt tapasztaltam az előző ovinál. Az előszobában folyamatosan érkező és egymással beszélgető szülők nagyon zavarják az ebédet és a szüleiket már nagyon váró gyerekek számára minden egyes ajtó nyílás, amin nem az ő anyukájuk lép be, keserű csalódás.
Tízkor, amikor Rebekával eljöttünk éppen vége volt a szabad játéknak ilyenkor van közös foglalkozás, Szent Mihály ünnepére készültek éppen és amennyire ki tudtam venni valamiféle bátorságpróbát játszottak a gyerekekkel (leterítettek egy takarót és át kellett kelni a tavon.. és hasonlók). Ezután kimennek az udvarra, ami szintén érdemel pár szót. Picike udvar és látszólag teljesen egyszerű, de ha az ember jól megnézi rájön, hogy minden négyzetmétere ki van találva. Egy keskeny járdától eltekintve az egész füves és a sarkában a bokrok úgy vannak elültetve és megmetszve, hogy köztük kuckó van picike fapaddal, amit éppenhogy észrevenni annyira beleolvad a bokrokba. Van egy kinti kemence egy fa terasszal előtte egy homokozó, ami farönkökkel van körbe rakva, benne fém-fa talicskák és homokozó eszközök. Az utcafronti előkertbe egy virágkapu vezet, ami egy fordított U alak befuttattva méteres vastagon hajnalkával, csodaszép. Kétoldalt vesszőből művészien megfont alacsony kerítés mögött gondozott ágyásokban virágok nőnek, közötte fű. Van még egy fatörzs szeletekből készített dombocska, amire lehet mászni, kapaszkodni. Picike, bájos és szépen rendbe tartott udvar, nem nagy, de éppen elegendő, lehet benne fogócskázni, bújócskázni, homokozni, sütni főzni. A kinti élethez tartozik, hogy hétfőnként a gyerekek kirándulni mennek az erdőbe egész délelőttöt ott töltik.
A kisoviban töltött vacsorák után, már nem annyira lepett meg, amikor a távozás előtt az egyik óvónéni a kezünkbe nyomott egy fonott kosárkát egy mályva színű ruhával letakarva, amit fellebbentve nem egy szokott menzai ebéd tárult a szemem elé, hanem fine dining éttermekbe illő tálalással egy igencsak étvágygerjesztő vegán ebéd, amiről kiabált, hogy nemcsak egészséges, de finom is. Azthiszem minden éppen olyan, amilyen ez az ebéd. Egyszerű, harmonikus, minőségi és átgondolt.
Rebekának egy ideig nem volt jele, azt mondták megvárják mi illik hozzá. Amikor megkapta a bóbitás madarat, ami egy egyvonalas vízfestékrajz halvány rózsaszínnel és sárgával megfestve, nem tudok vele beteleni olyan szép, azt mondták, hogy egyelőre nem varrják fel egyik öltöző szekrénykéhez sem, mert még megvárják hogyan alalkulnak a kapcsolatai, ki mellé szeretne ülni, kivel lesz jóban.
Az aktív szülői részvétel miatt sokan nem szimpatizálnak a waldorf rendszerrel, nekünk pedig éppen ez az egyik, ami miatt megtetszett. Havonta vannak szülői estek, időnként családi kirándulások, kézműves délutánok, amelyiken legutóbb márton napi lámpásokat készítettünk az anyukákkal, ez beállítottság kérdése is, én nagyon szívesen veszek részt a közös kézműveskedésben. Az mondjuk még engem is meglep, hogy itt mennyire alapvető, hogy egy nő tud varrni, volt már a kezében ragasztópisztoly, fonal és olló. Nem sokat kérdeznek mielőtt leültetnek valami mellé. Én tudok, de a patentokat mégis kétszer kellett felvarrnom, zavaromban elsőre fordítva varrtam őket fel. Nem tudom, hogy vajon elhinnék-e, hogy ismerek (és becsülök) olyan nőket, akik egy gombot sem tudnak felvarrni. De biztos vagyok benne, hogy találnának akkor is feladatot, ha így lenne, és azt is, hogy nagyon gyorsan megtanulnám, addig is legfeljebb teához citromfüvet morzsolnék.
Családonként évi kétszer ki kell takarítani az ovit (nem, nem küldhetsz takarítónőt..), ami egy pár órás feladatot jelent, a gyerekek addig játszhatnak az udvaron, állítólag nagy buli nekik, hogy bemehetnek és ott garázdálkodhatnak, amikor nincs ovi. Sokan összefognak és ketten takarítják az ovit, besegítve egymásnak. És persze adódnak feladatok mindig, az apukák idén nyáron csinálták a homokozót, vagy éppen egy zsepi tartót vagy polcot kell felfúrni. Évente egy-két alkalommal mindenkire jut kötény, törölköző és konyharuha mosás is. Azt gondolom vállható feladatok ezek, sőt igazából ettől érezzük a magunkénak az óvodát és ezek a dolgok is hozzájárulnak a közösséggé formálódáshoz. Ettől is a miénk és a gyerekeink jobban otthonérzik magukat, hogy a tárgyakat mitörtölgetjük le, tartjuk rendben a teret.. ott a személyes törődésünk, gondoskodáskodásunk a helyen, ahol a gyerekink ennyi időt eltöltenek. Az egyik anyuka olyan szépen mondta, mikor ő volt a soros a takarításban, hogy ő megy és kicsit végigsimogatja, ölelgeti az ovis tárgyakat, ott hagyja a kezenyomát a helyeken, amiket a gyerek biztos, hogy érinteni fog..
Aminek nagyon örülünk, hogy a havi díj befizetésén túl nem kell gyümölcsöt, zöldséget és semmi más egyebet sem vinni az oviba. Persze nem lenne tragédia ez sem, de azért hetente észben tartani, odajuttatni a ránk jutó dolgokat nem is olyan egyszerű. Ricsi ismerősei közül sok helyen működik így (az egyébként nem waldorf) az ovi és hoz érdekes helyzeteket az élet. Hétfőn te vagy a zöldésges, de a gyerek lebetegszik és nem megy oviba te meg otthon maradsz ápolni, de a láda almának be kell valahogyan jutnia.. Azt kell tudomásul venni, aki ide bekapcsolódik, hogy ezt az óvodát a szülők tartják fenn, így mindenről a szülőknek kell gondoskodni, az óvónő szavaival élve mindennek megvan az előnye és a hátránya. Itt sokminden megvan ami egy állami helyen nincs és sokminden pedig nincs, ezt nekünk kell, saját erőforrásból megoldani. Ez a szépsége és ez a hátránya is, már amennyire hátrány az, hogy mindent valakinek az apukája vagy az anyukája, varrt, szögelt, szerelt, takarított.

A kézzel csépelt búza egy részét kis malomban közösen megőrölték és kenyet sütöttek belőle, a másik részét filc zacskókba töltve hazaküldték, és majd tavasszal visszaviszik és közösen ültetik el.

Tehát ez az óvoda tényleg az az óvoda, hova szívesen küldöm a gyerekeimet. 
Már csak az lenne még nagyon szuper, ha Rebeka is ugyanilyen szívesen menne..


Folyt.köv



2017. március 29., szerda

A legtöbb, ami adható




Minden várhat. A mosás, a teregetés, a telefonok, az edzés. Figyelmeztetem magam újra és újra, hogy semmi sem lehet olyan fontos, hogy elszalasszam a lehetőséget, hogy velük legyek. Nem fizikailag értem, hanem, hogy ténylegesen jelen legyek. A figyelmemmel, a szívemmel az egész lényemmel. És rájuk figyeljek. Nem is olyan egyszerű, kezdő szülőként kifejezetten tanulnom kellett. Emlékszem a percre, amikor rádöbbentem, hogy Rebekának inkább erre van szüksége és nem feltétlenül a kézzel varrt macira, amit épp neki készítettem. Állt a járókájában és nézett rám a rácsok között. Addig remekül elvolt én meg varrtam, zenét hallgattunk közben. Egy idő után megunta és velem akart inkább játszani én meg mérges lettem, hogy hát itt varrom ezt a macit neki és nem hagy. Nem hagy. Elszégyelltem magam. 
Nincs azzal semmi gond, kell, hogy legyenek egyedül, ne legyen minden percük valami társas tevékenységgel kitöltve, hiszek ebben. Az unalom művészetében, ami segít felfedezni, hogy jó egyedül lenni és magunkban csinálni dolgokat. Néha meglesem mit csinálnak és ilyenkor játszák a legédesebb játékokat. Ruben képes negyed óráig a kád króm tekerőjében nézegetni magát és beszélni a tükörképéhez. Rebeka babázik, főz. Sokszor elmerülten rajzol, papírokat vagdos. Ez jó. Nem is erről beszélek. Hanem arról, hogy ott a perc, az óra, ami a miénk, legalábbis lehetne ha ki tudnánk használni és élvezni a pillanat egyszerűségét. Ha félre tudom tenni a varrást, a sütést, az akármit és leülni mellé mesét olvasni. Beülni a bábszínházba játszani. Macit altatni. Meg kellett tanulnom igazi minőségi időt eltölteni a gyerekemmel, amikor anya lettem. Másoknak az megy nehezen, hogy rávegyék a gyereket, hogy lekösse magát, nálunk ez ment könnyebben. Biztos mert én is magányos tevékenységekbe elmerülős típus vagyok, ezt látta, nálunk teljesen átlagos délután, hogy varrok és Rebeka "sablonokat" vagdos nekem. Vagy egy filc anyaggal az ölében mellettem ülve ő is varr, lelkesen újabb és újabb színű cérnát választva a tűbe és így remekül elvarrogatunk egymás mellett. Leülni és egymással játszani, nekem ez az, amit gyakorolni kellett. Szeretek társasozni, labdázni, bújócskázni, mesélni, együtt sütni-főzni, festeni, gyurmázni, de a szőnyegre leülős gyerek által kezdeményezett és irányított játékok, szerepjátékok nehezebben mentek. Meg arra is rá kellett ébrednem, hogy amikor ráérek és igénye van rá, meg kell tanulnom erőt venni magamon és félre tenni azt, amibe éppen belemerültem. Ez nekem egyébként is nehezen megy, ha valamit csinálok, azt csinálom, nincs éjszaka, nappal, benne vagyok, élvezem és alkotok. A gyerek felébred. És akkor már csak éppen az lett volna vissza, hogy... és rájöttem, hogy mindig vissza van valami, ez döntés kérdése. Ahogy mindig be lehet tenni még egy adag mosást vagy valamit mást megcsinálni, elpakolni. Összepakolni az előszobában, a fürdőszoba polcain. Vagy a gyerekszobában. Az utóbbi, nálam komoly akadályozó tényező a játékban, mert nem bírom a kupit és inkább rendet rakok, ami elviszi azt a fél-egy órát amit csak úgy velük tölthettem volna. 
És mi az igazán fontos? Nem a rend és a magamra szánt idő. Igazán akkor vagyok elégedett a napunkkal, ha  este jó sok olyan pillanatot tudok visszaidézni, hogy velük voltam. Játszottunk, beszélgettünk, meséltünk. Mára megtanultam már kezelni az itthonléttel járó csapdákat és jórészt kikerülöm őket, vannak napok amikor ügyesebben, vannak, amikor kevésbé, de nem hagyom, hogy maga alá temessenek a tennivalók, elintéznivalók és, hogy akár egyetlen nap úgy teljen el, hogy nem töltöttünk minőségi időt együtt, bár egésznap együtt voltunk. Minimalizálom az elintéznivalókat, de így is maradnak kell dolgok, azokból viszont programot csinálunk. Talán ez az egyik oka annak, hogy annyira jól érzem magam, csak itthon. Ami nyűg, az akár móka is lehet, hozzáállás kérdése. Például nincs is annál viccesebb, amikor mind a ketten beülnek a kocsiba és úgy megyünk le-föl a szupermarketekben. Nem rohannak el, gyorsan végzek és mindannyian élvezzük. Legfeljebb másfél-kéthavonta megyek el velük, így mindig az újdonság erejével hat és óriási  élmény. Ezt leszámítva piacra járunk minden héten egy délelőtt, onnan szerzek be mindent. Ami elmarad, az jövő hétig vár, megoldom a kisboltból vagy nem oldom meg, kibírjuk nélküle. Egy délelőttöt rászánunk, még egy kör már nem lenne olyan kellemes. Azonban az az egy nap piacozás, szerintem bármilyen szuper gyerekprogramnál izgalmasabb számukra. Együtt végigvesszük mi kell, ők segítenek, figyelmeztetnek, már tudják hol a tejes, a mézes, a tojásos néni. Kóstolnak, nézelődnek, beszélgetnek. Már nem is sietek. Néha ott is ebédelünk. Lángost, palacsintát, sült krumplit, a lacikonyhán. A DM is heti egyszer van betervezve, de sajnos többször befutunk ezért azért, a gyerekek nagy örömére. Hátul van játszó rész, van kis gyerekkocsi, amivel le-föl száguldozhatnak és egy csomó finomság meg érdekes dolog: színes szappanok, körömlakkok, nyuszis szalvéták, giccses akármik a közelgő ünneptől függően. A gyerekorvos igazi mumus az anyaságom kezdete óta. Mindig utáltam menni, valahogy zsigerből nem szeretek orvoshoz járni mert mindennel együtt jár amit nehezen viselek. A várakozással, mindig úgy érzem úszik el az időm, sosem tudok úgy menni, hogy még más is beleférjen előtte, utána. Sok ember van összezsúfolva kis helyen, mindenféle papírokat, kiskönyveket és adatokat kérnek, amikről sosem tudom hol vannak. Nem tudom hány centik, hány kilók, hánya foguk van kint-bent vagy, hogy többször tartja e jobbra a fejét, mint balra. Ráadásul félek, hogy elkapunk valamit amíg ott vagyunk, nagyon rosszul viselem a betegségeket, nincs türelmem hozzá, élni akarok, menni, csinálni nem bírom a nyűglődést, a levertséget, a rosszkedvet. Én egy nap alatt meggyógyuló típus vagyok, elvárom ugyanezt mindeki mástól is... Hihetetlen, hogy a gyerekek képesek hetekig betegek lenni. De végül ezt is megszerettük. Óriási buli a Zsuzsa doktornénihez menni, nem elég, hogy végre autóba lehet ülni, mert a város másik végén van (szerintem a legeslegmesszebb pontján tőlünk), még kapunk matricát is és megnézhetjük ahogy egyikünket vagy mindannyiunkat megvizsgálnak, beoltanak, megmérnek. Rebeka azon pár alkalommal, amíg oviba járt szerdánként, amikor orvoshoz kellett mennem Rubennel biztos, hogy aznap velünk jött ovi helyett. (aztán végül minden érdekesebbnek bizonyult nemcsak az orvos). A gyógyszertárt is szeretjük. Jó hosszú, lehet benne rohangálni és van egy játék a gyógyszerkiadó pultra rögzítve, azon mindig remekül össze lehet veszni. Meg vannak babás újságok, és kancsóba kirakva víz poharakkal. Apával elmenni lemosni az autót vagy tankolni is nagyon izgalmas program. A teregetést vagy ruha hajtogatást sem unják meg, készülnek a palacsinták, rétesek. És én is sokkal jobban élvezem a tennivalókat, ha közben sikerül egymásra kapcsolódnunk és jót szórakozunk, ráadásul a lelkifurdalásom is elcsendesül valamennyire, hogy nem velük foglalkozom, mert dolgom van. Amikor meg nincs nagyon fontos, akkor meg félreteszem és mesélek, és játszom, legalábbis igyekszem. Nem, nem kell ma megvarrni azt a terítőt, és jó lesz hideg is vacsorára. Csak én hiszem, hogy nem.
Amivel nem tudok mit kezdeni az a telefonom. Néha egyenesen úgy érzem, hogy zaklat. Annyira kivonnak, elvonnak a hívások a gyerekektől, kiesek ritmusból, és csaknem mindig alkalmatlanok, bármikor is csörög. Az egyik barátnőm, akinek nincs gyereke és nagyon messze élünk egymástól nem értette, hogy miért nem érek rá az üres időkben skype-olni meg telefonálni. Amíg főzök, vagy megyünk hazafelé, mondja. Csaknem sikítva válaszoltam, hogy mert nekem nincs olyan hogy üres idő és majdnem elhagyta a számat a soha nem használt mondat is, hogy majd megtudod ha neked is lesz gyereked, legalább egy. A végső konklúzió részéről az volt, hogy ugyanannyira vagyunk leterhelve, csak máshogy. Ő egyetemre jár és esténként főz, amihez hazafelé bevásárol. Nem éppen ugyanaz és bár nagyon nem szerettem én sem, amikor ilyeneket mondtak egykor, de a véleményem akkor is az, hogy akinek nincs gyereke nekem ne dumáljon ilyeneket. Mert fogalma sincs miről beszél, ha lesz, akkor majd meglátja, hogy mennyire más benne lenni, mint kívülről nézni. És nem tartozom magyarázattal. Csak nekik kell megfelelnem.
Mikor főzök, akkor is figyelek rájuk, odajön, inni kér, elesik, puszit kér, meg kell néznem a rajzot, megennem a fagyit, amit készített, mindeközben nem odaégetni az ételt és már így is csak osztott figyelem jut nekik. Ha még telefonálok is, akkor meg semmilyen. Ami nem igazságos. Én vagyok velük, és azért vagyok itthon elsősorban, hogy velük legyek. Meg kell oldanom, hogy figyeljek rájuk, így vannak biztonságban, így fair velük szemben. Nem érek rá csevegni. Őszintén szólva a fontosabb hívásokat is nehezen illesztem be. Ha a téren vagyunk, vagy játszótéren akkor külső szemlélő lehet, hogy azt látja, hogy ücsörgök. Ami igaz is részben. Másrészt meg ugrásra készen éberen őrködök és minden idegszálammal figyelek, hogy ne essen el, le, nem menjen túl messze, ami kizárja, hogy telefonáljak. Egyszer muszáj volt a ház miatt, és Ruben kétszer is elesett és valószínűleg akkor sem akadályozhattam volna meg, ha nem telefonálok de szörnyen éreztem magam. Vagy legutóbb, amikor fürödtek akkor próbáltam a kivitelezővel egyeztetni valamit, és párhuzamosan vacsorát is készíteni, aminek az eredménye egy kád víz lett a fürdőszobában. Kimerték csaknem az egészet. Nagyon mérges voltam, dühös, utána napokig csak zuhanyzás volt, de ha mélyen magamba nézek, tudom, hogy az én hibám. Ez válasz volt valamire. Egyetlen szabad időintervallum van, amikor alszanak. De akkor bevallom, olyan jó a csönd, egyrészt félek, hogy a telefon felébreszti őket, másrészt egyetlen porcikám sem vágyik beszélgetni senkivel. Ez az én időm, muszáj feltöltődnöm, pihennem, hogy amikor felébrednek egy jókedvű energikus anya várja őket délután is. A mi életformánk mellett, ami mozgalmas, zajos, nyüzsgő és aktív, nem egy hosszú telefonálásra vágyom alvásidőben. Amit kell gyorsan elintézek az előszobából, hogy fel ne ébredjenek. Este meg örülök, hogy végre beszélünk Ricsivel kicsit, ha mást hívok az az ő rovására lenne. Tudom, nonszensz, hogy azt képzelem, hogy megúszhatom a telefonálást, de ez van. Ha nem egyedül leszek rájuk, talán változik majd a hozzáállásom. 
Küzdök, kitartóan és mindennap megvívom a gyerekeimmel töltött minőségi időért a csatákat. A postással, a levakarhatatlan szomszéd nénivel, a telefonhívásokkal, házimunkával és más időrablókkal. Azok a legjobb napjaink, amikor én állok nyerésre. 






2016. február 3., szerda

Motorolaj

Elhatároztam, hogy jobban odafigyelek magamra. Többet alszom, elkezdtem jógázni, mert az elmúlt hónapokban gyakorlatilag semmi időt nem szántam a mozgásra, és ez bár meglepő módon kilókban (még) nem mutatkozik, hosszú távon mégsem lesz kifizetődő, és mentálisan is szükségem van rá. Abbahagytam a karácsonyi készülődés során már megszokássá vált egy óra körüli ágybakerüléseket, célkitűzésem legalább hét órát aludni. Persze ez nem minden esetben rajtam múlik, az elmúlt időszakban, amikor véletlenül időben feküdtem le biztos, hogy valamelyik gyerek, esetleg mindkettő riadóztatott éjjel. Nem is értem, hogy lehet ezt hónapokon, sőt éveken keresztül csinálni, én nagyon feszült és ingerlékeny leszek az éjjeli ébresztésektől, ha zsinróban történik több napon keresztül. A mantrám, hogy anya a család motorja, rendszeresen beigazolódik a mindennapokban is. Ha én jól vagyok mindenki jól van, ha velem nem stimmel valami, ideges, fáradt vagy kedvetlen vagyok, akkor törvényszerűen mindenki a legrosszabb formáját hozza, biztos, hogy nyűgösebbek és kibírhatatlanok a gyerekek is. Így úgy döntöttem, hogy megengedek egy kis kényeztetést is magamnak és néha  wellness délutánt tartok, masszázzsal, szaunával, kozmetikával. Megnyugtat a tudat, hogy mindezt tulajdonképpen a családért (is) teszem. Elméletem lényege dióhéjban annyi, hogyha az embernek családja van, akkor a dolgokat, a jó és a rossz dolgokat is komplexen kell szemlélni. Így bizonyos vonatkozásokban nincs én, te, ő, csak mi. Érzékletes példával élve, ha a gyerek kibírhatatlan, akkor kizárt, hogy a szülők harmónikusnak és nyugodtnak érezzék magukat (aki képes zen maradni egy hisztis, nyűgös gyerek mellett és most nem arról beszélek, hogy nem veszíti el a türelmét és képes látszólag nyugodt maradni, hanem arról, hogy a belső békéje valóban nem bomlik meg, az szerintem vagy süket, vagy a hangeffektusok okozta stressz hatására elkezdtek leépülni az agysejtjei és ezért vált immunissá). De ugyanez igaz fordítva, ideges, frusztrált szülők mellett nem lesz kiegyensúlyozott és elégedett a gyerek sem. Családon belül egymásra hatunk, folyamatosan és kölcsönösen, és mivel az érzelmi élet biztosítéka az anya, ezért kulcsfontosságú az ideg és kedélyállapota. Én receptre írnám fel a masszázst és a heti egyszeri vacsorás randit minden anyukának. Ha a hétvége péntek esti randival indul (amire én leginkább tükör előtt készülök, tehát ilyenkor nem konyhatündér, hanem egy egészen másfajta tündér igyekszem lenni) akkor állítom, hogy jobb ember leszek, türelmesebb, kisimultabb, valahogy jobban viselem a megpróbáltatásokat, a szülőséggel járó kihívásokat. Mert azért bármilyen áldásos az anyaság, van, hogy nagyon nehéz türelmesnek és kedvesnek maradni, bevallom sokszor nem is sikerül, különösen Rebeka tud kibillenteni a nyugalmamból és messzire vinni az ideálisnak vélt anyaképemtől. Vannak kritikus pontok: az egyik ilyen az étkezések. Én igyekszem, isten a tanúm, hogy mennyire igyekszem. Minden reggel mást adok reggelire, croissant, tükörtojás, bundáskenyér, házi müzli, kifli, és minden reggel csaknem ugyanaz a forgatókönyv. Az almalevet lelkesen megissza, azzal nincs is gond, a kakaó minden második alkalommal ott marad (persze nem az előre cukrozottat adom, hiszen az nem felel meg az élelmiszerekkel támasztott magas követelményeimnek és túl egyszerű lenne, hanem én keverem ki, majd szűröm le, hogy véletlenül se maradjon egy darab el nem olvadt kakaó darab benne). Forgatókönyv: - Kérsz kakaót? - Igen, kérek. Megmelegítjük, utána meg kell fújni, mert nyilván túl meleg lett, majd jól elkeveri, általában össze is ken vele valamit, és ezután közli, hogy "nem kérem". Aztán. A zabpehelyből készülő házimüzlit egyik tálkából kimeri a másik (nagyobb) tálkába, nagyjából szemenként. Majd ezt összelekvározza, vagy joghurtot esetleg tejet önt rá. Jó lassan, igazi beleéléssel csinálja, Ruben közben megeszik vagy két zsemlét. Ezután a lehető legkisebb kanálkával eszik belőle vagy öt kanállal, szigorúan ügyelve arra, hogy a kanál hegyén egyetlen morzsa egyensúlyozzon és közli "anya nem kérek többet". A kifli procedúra: először megkenjük valamivel, háromszor megkérdezem előtte, hogy jó lesz e ha azzal kenem meg (vaj, méz, lekvár, mogyoróvaj), biztosan kéri-e. Igen, kéri. Nem nem jó a negyed kifli ő egy felet akar, "hosszút". Jó. Ezután odaadom, és apró, icipici falatokra töri, hogy más számára már ehetetlen legyen, ha ő nem kérné, és ezután közli "nem kérem".  És akkor ne legyek ideges? Még jó, hogy ideges vagyok! Nem is kicsit. És persze, hogy olyan mondatok hagyják el a számat, amiket sosem szeretnék mondani, mint például "addig innen nem kelsz fel, amíg meg nem eszed" némi zsarolással megspékelve, mint "akkor ebéd után nem lesz desszert", "addig nincs játék" és így tovább. Mert ilyenkor egyszerűen úgy érzem, hogy szivat. Két korty kávét nem tudok nyugalomban meginni, mert mindenfélét kitalál aztán bele sem szagol. Megőrülök. A kávét egyébként már óvintézkedések mellett iszom, így van esély rá, hogy nem hűl ki, mire odakerülök. (Sütőben előmelegítem a bögrét, és abba főzöm le, majd vissza a sütőbe a kávéval együtt és csak közvetlenül a cél (asztalhoz leülés) előtt veszem ki.). És megy a kukába az összekent, tépett mindenféle finomság. Ezt meglehetősen nehezen birom cérnával és néha nem vagyok büszke a reakcióimra. Egyszer az is előfordult, hogy a mogyoróvajat betömtem a szájába, akarata ellenére (egy kis pici adagot) mert előtte elkérte, megkóstolta, hatszor megkérdeztem majd miután megkentem közölte, hogy nem kér. Reakciója: anya ez finom.
Másik kritikus pont: amikor van nálunk valaki, vagy másokkal vagyunk bárhol és próbálunk beszélgetést folytatni. Néha az én okos, édes, aranyos, tüneményes kislányom egészen egyszerűen lehetetlenné teszi, hogy elmeséljek vagy nekem elmeséljenek valamit. Mintha érezné, a sztori legforróbb pontján, amikor az ember úgy igazán benne van és nagyon el akarja mondani, na akkor vág közbe valamivel, néha simán sikongat, vakkantgat vagy összefilcezi a kezét, vagy Rubennel olyan hangerővel kezdenek el oroszlánosat játszani, hogy képtelenség bármi másra figyelni. És ez a lényeg. Csak rá tudj figyelni, és ezt majdnem mindegy mivel éri el. A vérnyomásom az egekbe szökik és annyira de annyira nehéz nem nagyon rákiabálni. Ráadásul a helyzetet fokozza, hogy az illető, akivel épp beszélgetni próbálunk rendszerint szintén gyerekkel van és a fenti módszert az ő gyereke is bedobja (esetleg egyszerre az enyémmel), így sokszor úgy néznek ki a találkozók, hogy semmit nem sikerül beszélgetnünk. Szerencsére úgy látom, hogy ez a dolog eltűnőben van, de azért nagyon nem bízom el magam, mert amikor pár alkalommal úgy tűnik működik, akkor újra felüti a fejét a jelenség.
Szóval a gyerekek néha idegesítőek. Nagyon idegesítőek. Egyáltalán nem mindig olyan bűbájosak és ártatlanul kedvesek, ahogy a filmekben ábrázolják őket (csak figyeld meg a legtöbb annyira idealizálja a gyerekeket, mindegyik, kedves, okos, hálás a foglalkozásért, a törődésért, ha gond van az csakis a buta felnőtteknek köszönhető). Így nekem is szükségem van néha feltöltésre, hogy bírjam a strapát, ahogy Vekerdy tanárúr is mondja, a gyerekek lerágják csontunkat és kiszívják a  vérünket és nekünk is muszáj kikapcsolódni, hogy aztán rágható, szívható anyát kapjanak vissza és ne egy idegroncsot. Ugye?
Ha elégedetten burkoló gyermekarcokat szeretnék látni az asztalnál palacsintát kell sütnöm. Amerikait, hagyományosat, háromszögbe vagy félbe hajtva, feltekerve. Mindegy. Csak palacsinta legyen. Lehetőleg csokis, kakaós, de jó a lekváros is, ebben egészen kompromisszumkész a legtöbb gyerek. Nem arról van szó, hogy azt gondolom nem ehetnek minden reggel palacsintát, egyszerűen félek, hogyha többször adnék egymás után akkor elillanna a varázslat és azt sem enné meg. Jártam így már többször, belelkesedtem valamin, hogy hű ezt milyen jól eszi, aztán egyszer csak nem ette. Így nem merem túl gyakran csinálni, hátha ez a titok.

Egyébként amikor sikerül elvonatkoztatnom a tányér fölötti szenvedéstől és szerencsére egészen sokszor sikerül (vagy már megedződtem) vagy amikor kivételesen sikerélményem van és eszik, akkor nagyon szeretem a reggeleket. Az egyik legjobb dolog velük reggelizni. És ebédelni. Nagyon kulturáltan esznek és mivel általában csak én vagyok velük, ők is és én is élvezik a teljes figyelmet. Beszélgetünk, nevetgélünk. Amikor pedig Rebeka eteti Rubent és megosztja vele a túrórudiját. Hát akkor meg elolvadok. Vagy amikor múltkor késsel villával vágta fel a barack befőttet. Vagy kancsóból tölt magának tejet. Vagy odafordul Rubenhez és nagyon komolynak szánt arccal, fontoskodva megkérdezi: "jóllaktál Luben? Biztos nem kérsz többet?" A masszázs közben is hiába próbáltam mindenféle szép tájképre gondolni, eltávolodni az anya énemtől egy időre, relaxáció közben folyton ezek az aranyos dolgok jártak a fejemben, hogy nem igaz, hogy két mennyire zsivány és mégis imdánivaló gyerekem van. Nagyon igaz, amit az egyik ismerősöm mondott a minap, amikor betértünk a boltjába. Miközben kiszolgált minket, megkérdezte, hogy vannak a gyerekek és milyen velük otthon, mire mondtam, hogy édesek és bár nem mindig egyszerű de nagyon élvezem. Erre ő mindenttudó mosollyal csak annyit mondott, hogy ez a hároméves kor szerinte olyan, hogy az ember egyik pillanatban megzabálja olyan aranyos, másikban meg kivágná az ablakon mert annyira idegesítő. Hát mit mondhattam volna, tényleg ilyen.