Négy nap vakáció

Rebeka elutazott négy napra az apukájával síelni. Kettesben mentek, de már az egész család ott várta őket, papa, mama, nagynéni, hogy vihessék a hóba szánkózni, játszani, így gondolom remek hétvége elébe néz az én kicsi lányom. Még sosem volt ilyen, hogy több napig nem találkoztunk, és amiatt is izgultam, hogy ketten teszik meg a hat órás autó utat, Ricsi vezet, Rebeka meg hátul ül, a nagyon biztonságos, szuper autósülésében, ami megóvja mindentől, csak éppen utazni rossz benne. Semmit nem ér el belőle, mert fél méterrel magasabban van az üléshez képest, szegény előtt egy asztalszerű valami van, öv helyett (legújabb fejlesztés), ami mostanáig a nyakáig ért, talán épp kezd már belenőni, és bedönteni sem lehet még véletlenül sem olyan pozícióba, hogy kényelmesen aludhasson egyet benne. Fő a biztonság, a szülők idegei és fizikai állapota (itt többek között a becsatolására gondolok) nem volt szempont a kialakítás során. Egy szó, mint száz, úgy éreztem, megalapozott félelmekkel nézek a kiruccanás elébe, már láttam lelki szemeim előtt, hogy Rebeka hisztizik, és attól, hogy ez nála ritka, annál maradandóbb élményt jelent számunkra, főleg, ha Ricsit aközben éri ez a megpróbáltatás, hogy vezetni próbál az autópályán. Ajjaj, biztosan nem lesz több gyerekünk...

De Ő büszkén újságolta, hogy minden rendben volt, szépen elnézelődött és beszélgettek, csak az autópályás ebédnél volt egy kis kellemetlenség, ami elvileg gyors és önkiszolgáló, de mivel ő gyerekkel volt, kedvesek akartak lenni és mondták, hogy maradjanak csak, majd kihozzák neki. Hozták is, egy óra múlva, mert megfeledkeztek róluk... 

Megérkeztek, Rebeka eszik, alszik, nem síel, a hó sem annyira tetszik neki, ellenben remekül eljátszik a húsz négyzetméteres hotelszobában a kis bőröndjében magával cipelt játékaival, a nagyszülők és a húgom pedig versenyeznek a kegyért, ki maradhat fent vele a hotelban síelés helyett. Ricsi pedig síel. - Ennyi információm van jelenleg, éppen elég ahhoz, hogy ellazultan élvezhessem a rám szakadt szabadságot. Az elején furcsa volt és sajnos az első reggel az eltervezett kávézás helyett a védőnő szórakoztatott a kötelező oltásokról való felvilágosítás ürügyén majd egy órán keresztül. Ami miatt bosszankodtam eleget, hiszen annyi mindent csinálhattam volna, főleg ha elgondolom, hogy mire van általában egy órám. Semmire. De most például egyedül unatkozhattam volna reggeli közben, vagy felhívhattam volna a svédországban élő barátnőmet, akivel sosincs időm beszélni negyed órát sem. Vagy elolvashattam volna egy fejezetet a könyvemből. Nem szeretem, különösen mióta anyuka vagyok, ha rabolják az időmet és olyasmit kell csinálnom a nagyon kevés szabadidőmben, amihez nincs kedvem. Csevegni egy idegennel hatvan percen keresztül, mindezt két aláírásért, amit pont két perc alatt meg lehetett volna ejteni, és egy bugyuta kérdőív miatt, amibe bármit is írhattam volna, tekintve, hogy Ruben édesdeden aludt a szobájában és védőnő rá sem nézett (na ezért az egyért hálás vagyok neki). Mindegy lezajlott, túl vagyok rajta, legközelebb máshogy kezelem. Szuper. Indulhat az énidőm. Jobbnál jobb programok vártak rám, persze olyan sűrűségben elosztva, hogy legyen időm közben Rubennel kiélvezni, hogy most csak kettesben vagyunk és kicsit lábat lógatni, semmit nem csinálni. Kihasználhattam volna az időt és egy sor hasznos dolgot megcsinálhattam volna. Ráférne egy alapos rendrakás a gyerekszobára. Elvihettem volna Rubent a kötelező csípővizsgálatra. Végre kihívhattam volna a szerelőt a gyerekszobában már három hete félig lógó függönykarnis megjavításához. De nem így tettem. Elhatároztam úgy tekintek erre a pár napra, mint ajándék időre, amit magamra szánhatok. Így elintéznivalók helyett a barátnőimmel találkoztam, nagyokat sétáltam Rubennel, kiültem a napsütésbe ebédelni, kávézni, amire már azóta vágyom, hogy az éttermek kipakolták az asztalaikat, csak hát Rebekával egyszerűbb bent enni. Kora tavasszal még nagykabátban, sálban, napszemüvegben kiülni egy teraszra, a friss levegőre, amelyben olyan csodásan száll fel a kávéról a gőz, és élvezni ahogy melengetik az arcomat az első gyenge napsugarak- imádom. És még csupa ilyet csináltam. Nem nagy dolgokat, de mégis boldoggá teszik az ember lányát, főleg, ha anyuka, akinek a napjaiba ezek egyébként nehezen férnek bele.

Reggel felkelni egyedül lenni, bambulni a reggeli mellett kifelé az ablakon, közben lustán átlapozni egy újságot, újra felfedezni egy régi szakácskönyvet. Szigorúan pizsamában. Nagyokat sétálni, és tényleg nagyokat, az ember már el is felejti, hogy egy kétéves nélkül akár több utca is bejárható egy óra alatt.  Este barátnőkkel találkozni a városban, vacsorázni, beszélgetni, koccintani a pár órára, ami csak a miénk. Persze miről folyik a téma egész este, naná, hogy a gyerekekről, szülésről, terhességről. Mi másról. A szomszéd asztalnál egy unatkozó párocska estéjét bearanyoztuk életünk intim részleteivel. 

Tudom illene sopánkodni, hogy milyen üresnek tűnik a ház Rebeka nélkül. Hiányzik, persze, hogy hiányzik, de valamiért a legrosszabb akkor volt, amikor elindultak és ott állt az ajtóban a macijával a kezében és vidáman integetett. Akkor tényleg könnyek gyűltek a szemembe és már bántam az egészet, hogy miért is mentem ebbe bele. De utána felengedtem, hiszen tudom, hogy Ő is csodásan érzi magát és egyébként is nemsokára itt lesz, szerintem normális anyai viselkedés, sőt szinte kötelesség, hogy addig is jólérezzem magam.

Érdekes tapasztalat az is, hogy milyen egyszerű és könnyű az élet egy gyerekkel. Legalábbis a kettőhöz képest. Kész vakáció. Mondom ezt, úgy, hogy teljesen egyedül vagyunk és egyedül csinálok vele mindent, azt az egy estét leszámítva, amikor Kati mama vigyázott rá. Természetesen a segítségét nem kisebbíti, de az ő feladata is abban merült ki, hogy egyszer megetette, majd visszatette aludni és aludt is egészen addig, amíg hazaértem. Visszemlékezve Rebekával erre az időszakra, sokkal nehezebbnek tűnt.  Az életünk sokszor őskáosz volt és eleinte néha nagyon nehezünkre esett alkalmazkodni egy kisbabához. Ha akkor egyedül kellett volna vele maradnom hathetesen négy napra, minden bizonnyal kétségbe esem. Nem túl valószínű, hogy egy lazító hétvégeként tudtam volna elébe állni. Rubenhez alkalmazkodni határozottan könnyebben megy, a vele való teendők, nem jelentenek akkora kihívást, pedig Rebeka is ugyanilyen nyugodt kisbaba volt. Valószínűleg én változtam. Örömmel gondolok arra, hogy most milyen könnyű dolgom van két gyerekkel a háromhoz és négyhez képest, valamint arra, hogy az ember valóban bármit képes megszokni és mindennel megbírkózik, mégsem véletlen, hogy mi uraljuk a földet. Szívósságban és alkalmazkodásban fajunkon belül is kiemelkedőek az anyák, csak ámulok, hogy sokan mi mindenre képesek és, hogy bírják. Hát így.

Jobb is, hogyha sietnek haza, félő, hogy túlságosan elkényelmesednék, ha ez sokáig így maradna. Muszáj edzésben tartani.

Ruben és a kétgyerekes üzemmód

Milyen Ő? Először is nagyon szép. Persze, hogy szép, hiszen a mi fiunk. Meglepő, hogy mennyire más, mint Rebeka. Nem is gondoltam volna, hogy két testvér ennyire különbözően nézhet ki, amikor megszületik. Rebeka egy kis mackó volt, nagy, kerek, mindenhol husis, csupa redő combocska, karocska, rengeteg haj. Ruben egy kis mazsola. Pici, nagyon-nagyon picike, néha az az érzésem, hogy még magzat nem is baba. Az arcocskája, a füle, a kis orra, a lába hihetetlenül vékony, a feneke van vagy tíz centi, szinte nincs is neki. A hangja is olyan kis vékony, úgy sír, mint egy kiscica. A fején pihe puha szöszke pihék és mindig alszik, alig van ébren, csak 10-15 percekre. Mondjuk ez így volt Rebekánál is, csak amíg ő 3-4-5 órákat aludt, addig Ruben csaknem óránként kel, nappal  kétóránként, éjjel fél-egy óránként szopizik. Kimerítő. Érdekes, hogy amennyire tetszett Rebekánál, hogy milyen szép nagy baba, annyira aranyosnak találom Rubennél, hogy ilyen kis pindur. Valahogy az anyai ösztöneimet jobban működésbe lendíti vele, érzem, hogy mennyire rám van utalva, hogy gondoskodásra, táplálásra szorul ez picike emberke. Bármilyen kimerült vagy fáradt vagyok, amikor meglátom a bölcsőjében, ahogy jobbra balra tátogva sír, azon a cicás, enyhén rekedtes hangján, egyszerűen tudom, hogy nincs mese, ki kell vennem és etetnem kell. Vicces, hogy a férjemmel bármikor beszélgetünk róla, valahogy mindig oda lyukadunk ki, hogy táplálnom kell... Tegnap is mondta, hogy mennyire örül, ogy van egy fia, mert majd mennyi mindent tudnak együtt csinálni, ahogy Ő is az apukájával. Kérdeztem, hogy például mikre gondol. Mondta, hogy karácsonykor beállítani együtt a fát, ez mennyire maradandó emlék neki, és mindketten az alig három kilós fiunkra gondoltunk, hogy ehhez bizony még nőnie kell egy keveset. Milyen egy fiúval? Ő egyelőre annyira baba még, hogy szerintem nincs nagy jelentősége, hogy kisfiú vagy lány, bár szerintem nagyon kisfiúsan néz ki, nem lehetne lánynak nézni. A pelenkázásra mondták sokan, hogy milyen nehéz lesz, ez lehet, hogy elsőre így lett volna, de jelenleg rendelkezünk némi rutinnal benne, így körülbelül 15 másodperc egy bepelenkázás. Az olajos törlőkendőt sosem értettem, hogy miért jó, néha vettünk véletlenül, mert összekevertük a nedvessel, de nem igazán szerettem. Rubennél értelmet nyert, annyira nem szereti ha a hideg törlőkendő a kis popsijához ér, azóta nyugodtabb, mióta váltottunk olajosra. A fiúk nyelőcsöve állítólag nem zár jól ezért bukósabbak, mint a lányok. Valóban bukik néha, Rebeka szinte soha nem bukott, de a húgomból például minden kijött, amikor kisbaba volt, szóval ez sem feltétlenül nemhez kötött. 

Mit csinál? Tényleg eszik és alszik. Látogatókat sem fogadunk, még a családot sem, mert úgy gondoljuk, hogy egy újszülöttnek, élete első pár hónapjában nincs másra szüksége, mint, hogy egyen és aludjon. Van egy csöndes, félreeső szobája, állandó félhomállyal, éjszakára is csupán egy led égősor van a pelenkázó fölé szerelve, azt kapcsolom fel, ha bemegyek hozzá. Igyekszünk nem kitenni nagyobb impulzusoknak, Rebekát sem vittem közösségbe, gyerekprogramokra öt hónapos kora előtt. Most ez az időszak arról szól, hogy Őt nyugalom és béke vegye körül, annyit aludjon és egyen, amennyit szeretne - bár jó lenne, ha kicsit más ütemben csinálná, mert lassan kipurcanok. Éppen ezért sem szeretek látogatókat fogadni, mert örülök ha van időm pihenni, és marad energiám Rebekára. Azt végképp nem szeretem, már Rebekenál kiderült, hogyha jönnek, nézegetik, megfogják, fotózzák - szerintem eljön az idő, amikor egy baba ezt már élvezi, de az nem születése után van. Úgy vélem, hogy egyelőre elsősorban rám és nyugalomra van szüksége. Szerencsések vagyunk, mert a barátaink és a családunk is tiszteletben tartja ezt, Rebekánál még voltak nézeteltérések ebből, hiszen ezt mindenki másképp gondolja és csinálja, bevett dolog gyermekágy alatt a  látogatás, a kisbaba kézről-kézre adása, érthető, ha valaki furcsállja a hozzáállásomat. Ennyivel is könnyebb a második gyereknél, hogy vannak körök, amik már lefutottak.  Ha mégis jön valaki, akkor itt az imádnivaló kétévesünk is, általában megelégszik egy kis rápillantással Rubenre és Rebeka már hívja is a szobájába és leköti a figyelmüket. Ez Rebekának is jó, nem érzi, hogy háttérbe szorulna és nekem is kényelmes. Más szempontból is könnyebb az élet, mint amikor Rebeka született. Nem jelent akkora stresszt a kisbaba érkezése. Rebekánál állandóan ott volt az a  nyomasztó hiányérzet, hogy mikor lesz már vége a nehézségeknek, éjszakázásoknak, mikor kapjuk végre legalább egy kis időre vissza az életünket filmezhetünk esténként újra, vagy járhatok el a barátnőimmel, vagy csinálhatok egyáltalán bármi mást. Rubennél ez nincsen, sokkal egyszerűbben megy az egész, már kész szülők, anya és apa vagyunk, így tudjuk mivel jár, azt is, hogy nagyjából mi meddig fog tartani, hogy mire számíthatunk, már nem olyan ilyesztő. Tudom, hogy vannak nehezebb időszakok, de a következetesség meghálálja magát, hogy nem tartanak örökké az éjszakázások. Annak ellenére, hogy tényleg nagyon ki vagyok merülve, hiszen egyhuzamban egy órát tudtam eddig maximum aludni, valahogy jobban tudom élvezni, átadni magam neki, mert nincs az a nyomás, hogy Te jó ég mi lesz? - pontosan tudom, hogy mi lesz. Két év múlva itt fogok ülni könnyek között, hogy hogy elment és messze fognak tűnni a most még nagyon is kézzel fogható és jelentős problémák - éppen ezért igyekszem élvezni a dolgot és megélni a pillanatokat, napokat, nem csak túlélni őket. Például az előbb írtam, hogy 1-2 órákat alszik, és azóta már csaknem három órája szuszog a bölcsőjében, én pedig itt írok, mondván, hogy nem érdemes lefeküdni, úgyis mindjárt kel. Hát nem kel. És holnap és holnapután még könnyebb lesz, szépen minden beáll, tudom, a tiszta racionális pillanataimban tudom, csak amikor éjszaka ötödször kelek harmincpercnyi megszakított alvás után, akkor tűnik kilátástalannak a másnap, és amikor hasogató fejjel odaülök reggelizni és Rebeka kezdi rá valamiért - Na akkor picit úgy érzem, hogy vége a világnak és sírnom kell, aztán tizenöt perc múlva benézek a szobába, ahol apa-Rebeka-Ruben ülnek egymás ölében és a gumiautókat mutogatja Rebeka neki, "Nézd Juben, autó" - akkor meg azért kell sírnom, hogy ez nem igaz, hogy ilyen jó. Vagy amikor apán alszik, miközben Ő ül a fotelban és Rebekát lökdösi a hintájában - szívmelengető, borzongatóan jóérzés, hogy az embernek családja van. Két gyereke. Még akkor is ha nehéz.

Ruben születése

Ezúttal sem alakultak úgy a dolgok, ahogy szerettem volna. El nem terveztem, annál már rutinosabb vagyok, Rebeka születésének élménye éppen eléggé megtanított rá, hogy szüléssel kapcsolatban tervezni nem nagyon érdemes - ezért is mosolygok mindig a "készíts szülési tervet" javaslatokon. Egyszer Rebeka születése után megtaláltam egy általam készített "tervet" a régi gépemen, hát nagyon örülök, hogy végül annak idején nem mutattam meg az orvosomnak. 

A vajúdás most magától indult, igazából az utolsó pár nap már tudtam, hogy nagyon közeleg az idő, előző délutántól az addigi jóslófájások kezdtek rendszereződni és azzal a jellegzetes fájdalommal társulni, ami már a valódi fájások kezdetét jelentette. Nagyon örültem neki, figyeltem, vártam, tényleg át is adtam magam neki, az a része, ami itthon zajlott, nagyon szép és jó volt, kicsit kárpótol a múltkori kórházba rohanásért. Délután, miután lefektettem Rebekát, meggyújtottam a kedvenc mécseseimet a hálószobánk ablakában, zenét hallgattam és próbáltam ellazulni. Átmentem Ruben szobájába és beültem a fotelba, elképzeltem, hogy majd milyen lesz a karomban tartani, hogyan fogom szoptatni, láttam magam előtt a bölcsőjében szuszogni. Amikor hazaért a férjem, játszottunk a kislányunkkal, volt egy meghitt közös vacsoránk, ekkor már körülbelül 20-30 perc rendszerességgel jöttek a fájások. Miután lefektettük Rebekát vettem egy illatos fürdőt, (ki tudja mennyi idő mire újra ilyet tehetek) majd a férjemmel beszélgettünk, beraktunk egy filmet, összebújtunk, nagyon jó este volt. Mindig éjszakai szülésre vágytam, mert az olyan meghittnek, intimnek tűnt, a nappali fények, nyüzsgés mellett. Fél egy körül felébredtem, de olyan álmos voltam, majdnem elaludtam a kádban, pedig már 4-5 perces fájásaim voltak, igaz nem túl hosszak. Megpróbáltam visszafeküdni, és úgy figyelni a rendszerességüket, de belealudtam. Egyszer még felébredtem és regisztráltam, hogy most épp nem is érzem őket, végül reggel hatkor keltem és mászkálni kezdtem a lakásban, most valamivel ritkábbak lettek a fájások. Fél nyolc körül felhívtam a szülésznőt, aki azt mondta, hogy 41. héten, ha már voltak 5 perces fájásaim, akkor inkább menjünk be, mire elindultunk újra 3-5 percesek voltak. Beértünk és érdekes módon teljesen leállt a vajúdás, 2 hosszú óráig nem történt semmi. Pedig minden együtt volt, félhomályos szülőszoba, békén hagytak, nem volt jövés-menés, zenét hallgattam a telefonomról, a férjem csendben ült mellettem, nem igényeltem akkor már sem labdát sem más eszközt vagy beszélgetést, csak csöndet, hogy koncentrálni tudjak. Lassan újra indultak, 11 óra körül burkot repesztettek, hogy kicsit gyorsítsák, nekem az előző heg miatt  nem állt végtelen idő rendelkezésemre vajúdni. Kiderült, hogy gyakorlatilag alig volt már magzatvíz, ez is a szülés időszerűségét jelezte, mondta is az orvosom, hogy nagyon jó, hogy beindult, mert sokáig már nem lehetett volna várni. Gyönyörűen jöttek a fájások, minden oxitocin és egyéb rásegítés nélkül, tágulni persze ismét lassan tágultam, hiába tűnt el a külső méhszáj, a belső alig kétujjnyi volt. Így megint epidurált javasoltak, én pedig elfogadtam, miért is ne tettem volna, hiszen, múltkor is segített, két óra alatt kitágultam gyakorlatilag a semmiről. Így reménykedtem, hogy most is segíteni fog és kifejti ezt a jótékony hatását. Minden rendben volt, olyannyira, hogy epidurál mellett csaknem mindig szükség van oxitocin alkalmazására, hogy ellensúlyozzák a méh izomzatra kifejtett ellazító hatását, nálam nem volt szükség erre sem, a fájások egyre sűrűbbek és hosszabbak lettek. A vizsgálat alatt azonban kiderült, hogy még mindig alig kétujjnyi a méhszáj és ha egy óra alatt nincs valami változás, nem biztonságos tovább várni a heg miatt, mert akkor már nagyon elhúzódna. Eléggé kétségbeestem és  rettenetesen koncentráltam, hogy sikerüljön. Úgy negyed óra elteltével szülésznő rámutatott a gépre, ami a fájásokat és Ruben szívhangjait monitorizálta és a görbéken én is láttam, hogy minden fájásnál leesik a baba szívhangja körülbelül 160-ról 50-re, nagyon ijesztő volt. Az orvosom bejött ránézett, majd közölte, hogy nem várunk, amivel persze, mi is egyetértettünk, hogy is várhattunk volnam amikor minden összehúzódás oxigénhiányos állapotot jelentett a kisbabánknak. Megértettem, hogy így kell lennie, de mégis szörnyen éreztem magam, az előkészítést és a műtőbe letolást végig sírtam, annyira, de annyira szerettem volna és tényleg úgy is tűnt, hogy ezúttal sikerülhet. Annyiban jobb volt az előzőnél, hogy mivel éppen a császármetszésről való döntés előtt adták be a fájdalomcsillapítót, így nem éreztem legalább fájdalmat az előkészületek alatt sem és a műtét előtt kaptam még egy adagot így most valóban kevesebbet éreztem belőle, mint Rebekánál, bár továbbra sem mondanám, hogy egyáltalán nem fáj. Nekem igazából a lelkem fájt, így mindez persze nem számított. Igyekeztem összeszedni magam, hogy legalább a műtét alatt ne sírjak, ne úgy jöjjön világra a fiunk is, hogy az anyjának potyognak a könnyei. Mindenki annyira kedves és megnyugtató volt, ott volt a férjem, az orvosom, a szüésznőm, az aneszteziológus, próbáltak felvidítani, megkönnyíteni számomra a helyzetet. Amikor meghallottam, hogy felsír Ruben és odahozták megmutatni, a gyönyörű szöszke kis csecsemőt, annyira idegen volta az arca, annyira más mint Rebekáé, idő kellett, hogy rájöjjek, azért mert ez a kisfiú rám és nem az apjára hasonlít.  Miután felöltöztették visszahozták a  műtőbe és mellém tették, az aneszteziológus kiszabadította a kezemet műtőasztalról és odatette a baba arcához, Ruben pedig a kis kezével odaszorította magához. Császármetszés ide vagy oda, gyönyörű pillanat volt, örökre hálás leszek annak az orvosnak, nagyon sokat jelentett nekem ez a gesztus. Körülbelül fél óra múlva már az intenzíven voltam, ahol a babát rögtön hozták, amint betolták az ágyamat és onnantól kezdve mellettem feküdt az ágyon. Olyan nyugodt volt, percről percre kisimultabbak lettek a ráncocskái, és egyre színesebb, élettel telibb a bőre, egészen addig felváltva aludt és szopizott, amíg este negyed 11-kor pár órás megfigyelés után lekerültünk a családi szobába. 

Mit mondhatnék, ha őszintén az érzéseimet kellene összegeznem, édes keserves nap volt. Hiszen itt a kisfiunk, aki csodálatos, tökéletes, és itt vagyok én, aki aznap és az elkövetkező két napban emberi roncsnak éreztem magam. Amikor az intenzívre odahozták a kisfiamat és mellém tették egyszerre voltam boldog, és nagyon dühös és csalódott is. Sajnáltam, hogy nem emelhetem fel a fejem, nem nézhetem meg rendesen a kisbabámat, hogy kényszertartásban tudom csak megszoptatni az infúzió csövek, katéter, vérnyomás figyelő és más különböző okokból rám rakott műszerek folyton akadályoztak abban a minimális mozgásban is, amit végezhettem, hiszen hanyatt feküdtem és a kezeim tudtam csak használni és a fejem jobbra-balra  elmozdítani. Azt sem tudtam a hét hosszú órán keresztül, hogy néz ki a mellettem fekvő anyuka, csak a babáját láttam, amikor a nővér elvitte bepelenkázni. Amikor elkezdett tompulnia fádalomcsillapítás, rettenetes fájdalmaim voltak, könyörögtem az újabb adagokért, hogy adjanak többet és gyorsabban. Pihenni nem tudtam, hiszen folyamatosan hozták az újabb császármetszésen átesett anyukákat, hol egy gép csipogott, hol az automatikus vérnyomásmérő indult el valamelyikünkön, vagy a nővér vett ki tízpercenként az ágyam mellett lévő szekrényből valami csörgő zötgő kötést vagy gyógyszert. Katasztrófa volt. Alig vártam, hogy lekerüljünk, hogy végre alhassak, pihenhessek. Olyanok jutottak eszembe, mint az Alkonyat utolsó része, ahol Bellának és Edwardnak babája születik, és a történet egészen új megvilágításba került számomra. Úgy szerettem volna én is öntudatlanul feküdni, mint Bella és mire felébredek, minden rendben van, a sebeim begyógyultak, a fájdalmaim elmúltak, az éjszakázás a babával nem jelent gondot mert vámpír lévén nem alszom... 

Amikor lekerültünk léptékekkel jobb lett, csönd és nyugalom vett körül, csak a szomszédos szobából hallatszott át a baba sírása, de az a korábbi állapotokhoz képest elviselhető volt. Pihenni továbbra sem tudtam az intenzív megfigyelés miatt, kétóránként mértek vérnyomást és pulzust, a protokoll szerint műtét után 12 órával "mobilizálni kell" a beteget, mint megtudtam az embólia kockázata miatt. Engem hajnali fél négykor próbáltak, mikor épp sikerült volna valamennyit aludnom, majd utána újra fél hétkor. Reggeltől nőgyógyászati és gyerekorvosi vizitek követték egymást, majd különféle gyógyszerekkel, infúziókkal, injekciókkal jöttek mentek a szobánkba a nővérek, őssejtdobozért érkezett a futár, anyakönyvvezető jött. Szerencsére az egyik ügyeletes nővér, miután az udvariasnál egy fokkal nyomatékosabban felhívtam arra a figyelmét, hogy étkezésre nem tartunk igényt úgyhogy legyen olyan kedves és ne kopogjon be napi háromszor és kérdezzen rá minden alkalommal, felismerte a helyzetet és megszánt, hogy egy napnyi vajúdás, a szülőszoba majd a műtét után még nem sikerült két órát aludnom egyhuzamban, és ez így bizony nem lesz jó. Onnantól anyatigrisként védte a szobánkat, senkit, az orvosokat is beleértve nem engedett be, amíg aludtunk és valamennyi gyógyszert, szurit és egyéb beadni valót egy körben egyszerre hozott, a gyógyszerekből pedig hagyott egynapnyi adagot, hogy ne jelentsenek minden alkalommal plusz kört - örökre hálásak vagyunk neki. Azóta is akkor aludtam a legtöbbet szülés óta egyhuzamban. Mások, sajnos nem voltak ilyen megértőek, kíméletlenül belegyalogoltak a mi kis édes hármasunkba, az édesen szuszogó, rajtam és velem együtt alvó babát levették rólam, pelenkára vetkőztették, sokadjára is nyugtázták, hogy igen, ez tényleg egy egészséges baba, majd otthagyták, kipelenkázva, a kétségbeesetten síró gyermeket egy "köszönjük anyuka"-val elintézve. Máskor egy nővér robogott be és éktelen hangerővel arra hívta fel a figyelmünket, hogyha kitöltünk egy nem tudom milyen utalványt, akkor ajándékcsomagot kapunk, miközben épp vért vettek Ruben fejéből, amihez Ricsi próbált volna asszisztálni én pedig a fürdőbe indultam, mert sok nap után végre először éreztem volna szükségét... Kérdeztem jó-e ha később leviszem a recepcióra kitöltve, a válasz egy hangosan mosolygós nem volt - azthittem kivágom a prospektusával együtt. 

Mindeközben Ruben másfélóránként kelt és szopizott én pedig egyre kimerültebb depresszívebb lettem. Folyton olyan gondolatok gyötörtek, hogy mi lesz a  kislányunkkal, hogyan fogok tudni Vele is törődni, olyan jól megvoltunk eddig, ezután minden borulni fog. Mi lesz Rubennel, meg fogom-e tudni adni neki azt a  figyelmet, amit  annak idején Rebeka kapott. Égetően hiányzott Rebeka, amikor bejött meglátogatni nagyon erősnek kellett lennem, hogy ne sírjak amikor odabújt, átölelt. Persze Ő, annyira megértő volt, hihetetlen milyen kiegyensúlyozott kislány, abszolút megkönnyítette a helyzetet. Otthon minden flottul ment a mamával, éjszaka aludt, nappal a szokásos napirendje szerint zajlottak a dolgok. Amikor bejöttek a kórházba meglátogatni a kistesót körberajongta, fölmászott az ágyra és puszilgatta, simogatta, szívmelengető volt. Minden félelmem ellenére teljesen megértette, hogy anya most a kórházban van, mert a doktorbácsi segített neki, hogy Ruben kijöjjön a pocakból és most még itt is kell maradni pár napot. Amikor haza kellett indulni vidáman elköszönt és ment, nem volt semmilyen könnyes jelenet, annak ellenére, hogy még soha nem volt nélkülünk egyetlen napot sem. 

Szerencsénkre egy nappal előbb hazajöhettünk, így már szombaton délelőtt otthon voltunk. Együtt. Négyen. Hogy mennyire nagyon jó volt hazaérkezni és milyen nagyon-nagyon jó most is, mennyire kárpótol minden rossz élményért, és nehézségért arról kicsit később...