Felmentés a kötelező óvodai nevelés alól - avagy egy kérelem története

Májusban felhívtam a védőnőt, hogy el tudna-e látogatni, hozzánk, mer szükségem lenne tőle egy írásbeli javaslatra, miszerint támogatja, hogy Rebeka felmentést kapjon a kötelező óvodai nevelés alól, amelyet mellékelnem kell a jegyzőhöz benyújtandó kérelemhez. Abban maradtunk, hogy ő majd utánajár, pontosan mi a menete annak, ha az ember szeretné otthontartani a gyermekét. A beszélgetést követően három hónap telt el, nyáron nem akart sem ő sem én ezzel foglalkozni, így augusztus végére beszéltük meg a látogatást. A családlátogatás előtt pár nappal összefutottunk az utcán, én a két gyerekkel voltam ő persze rögtön odajött hozzánk. Kérdeztem tőle, hogy sikerült-e utánajárni, mire közölte, hogy igen, ha a gyerek be van iratva óvodába, akkor nem szükséges semmiféle igazolás vagy kérelem. - De a gyerek nincs beiratva, miért lenne, ha egyszer nem akarom, hogy járjon, mondom, és a beiratás áprilisban volt, most meg hát mindjárt szeptember van. - Ja, mondja meglepetten, mintha júniusban, ami az áprilisi beiratások után volt két hónappal, már nem mondtam volna el, hogy mi a helyzet. Akkor ír egy igazolást, válaszolja bizonytalan hangon, de mégis mit írjon bele, kérdezi, esetleg azt, hogy Rebeka visszamaradott a fejlődésben? Éreztem, hogy a vérnyomásom, ami már a puszta ténytől magasabb, hogy egy védőnővel kell megbeszélnem és egy jegyzőtől igazolást kérnem arról, hogy a gyerekem otthon maradhasson velem, egyre feljebb kúszik. - Hát azt talán ne írja bele - ennyit sikerült kipréselnem erősen koncentrálva arra, hogy ne mondjak semmi olyat, ami a jóviszony ellenében hat, vagy ne tegyek legalább egy egészen picurka cinikus megjegyzést, hogy kinek az értelmi képességei visszamaradottak. Bármilyen jól esne, öngólt rúgnál, nagy-nagy öngólt, ki kel jönnöd vele, ez mindannyiunk érdeke, ismételgettem gondolatban, miközben ujjfehéredésig szorítottam a babakocsit. Remek, hogy az elvileg segítségünkre szolgáló védőnői rendszer engem leginkább csak hátráltat és akadályoz. Az egész védőnősditől fáztam az első pillanattól, de amikor Rebekával terhes lettem egy olyan tündéri, bűbájos védőnénim lett, akit nem lehetett nem szeretni. De elköltöztünk és valószínűleg az ember lányának az életben ilyen csak egyszer adatik meg. És azóta is ha aktuálissá válik az érintkezés valamilyen formája, valahogy rossz érzésem van az egésztől. Alkalmatlan időpontokban (soha nem alkalmas) fogadnom kell egy vadidegent az otthonomban, aki ostoba kérdéseket tesz fel, hogy kipipálhassa a kérdőívet, meg kell vele vitatnom olyan dolgokat, amiben szerintem egyáltalán nem kompetens (például a védőoltásokat, amiről az általános közhelyeket leszámítva nemigen tud több információval szolgálni) és amiben segítenie kellene, mert elméletileg az ő hatásköre és feladata, arról pedig fogalma sincsen. Mindehhez persze jó arcot kell vágnom, mert hát tőle függ sokminden, hívhatjuk védőnőnek, de valójában ő egy fölém rendelt hatóság, akinek a feladata, hogy a gyerekem jólétét pásztázza árgus szemekkel, és szükség esetén megvédje (a családjától), így  példaképpen ez az óvodai igazolás is rajta áll vagy bukik. Vettem tehát egy mély lélegzetet és kedvesen elmagyaráztam, hogy talán érdemes lenne azt beleírni, amit a törvény is kiemel felmentési indokként, hogy otthon vagyok és családi környezetben is biztosított a gyerek képességeinek kibontakoztatása, egyelőre szükségtelen az óvoda. Olyan bizonytalanul nézett rám, hogy  végül feladtam és javasoltam, hogyha gondolja szívesen megfogalmazom, csak írja alá. Jó. Ennyiben maradtunk.

Pár nappal később délelőtt fél tizenegyre vártuk. Rebeka éppen felvasalható gyöngyöket rakosgatott a húgommal, Ruben pedig mellettük játszott. Megérkezett, leült és nekiállt végigkérdezni az ilyenkor szokásos dolgokat. Én pedig azt sem tudtam hova legyek a büszkeségtől, először is Rebeka és Ruben is hangosan köszönt, ráadásul Rebeka csókolom-ot. Majd amikor a védőnő elkezdte hozzám intézni a róla szóló kérdéseket, én bevontam a beszélgetésbe és gyönyörűen elmesélte, hol nyaralt, hogy fürdött a tengerben, "képzeld védőnéni ott olaszul beszélnek, mert az egy másik ország és nagyon messze van". " Apa Budapesten dolgozik és ott nagy a forgalom. Mi Szentendrére költözünk, az közel van Budapesthez." A kérdésre, hogy azért találkozik-e gyerekekkel, van-e eleget közösségben, felsorolta kik a barátai "Linda, Loló, Danika, Zsófi, Emili, Andi, Dorka", majd azt is hozzátette, hogy tegnap a Lolóval a mandulás játszótéren voltunk és kiflit ebédeltünk, amit anyával sütöttünk". Majd a sajnálkozásra, hogy persze nekünk oda kell feljárnunk, mert a közelünkben nincs is játszótér, elmesélte, hogy "de van, az neve, hogy Eszperantó és anyával meg a Rubennel szoktunk oda menni." Mesélt a Mesekuckóról, a nagyszüleiről, hogy mit látott a színházban és gyakorlatilag mindenről, ami véleményem szerint bármelyik átlagos felnőttet lenyűgözne, és valószínűleg azon a véleményen lenne, hogy milyen kedves, értelmes, bő és választékos szókinccsel rendelkező három és fél éves kislánnyal van dolga. De nem a védő nénit. Pár aha és ühüm válasz után, belenézett a papírjaiba majd teljes komolysággal megkérdezte Rebekát, hogy meg tudja-e mutatni, hol van a hasa. Szerintem Rebeka sem nagyon tudta mire vélni a dolgot, de szerencsére Ruben megmentette a szituációt mert ő lelkesen megmutatta a pocakját, sőt a fülét, az orrát, a lábát és a haját is. Van olyan három és fél éves, aki nem tudja megmutatni? De mire az első döbbenetből sikerült volna felocsúdnom már jöttek a következő kérdések, tud-e egylábon állni vagy, hogy a kezüket használják-e megfelelően (mint említettem éppen felvasalható gyöngyöket rakosgattak, Ruben pedig az ölemben pötyizett). Végül eljutottunk a papír aláírásáig, közben nagyon-nagyon kellett figyelnünk, nehogy elkapjuk egymás tekintetét a hugommal. Mert én biztosan nem álltam volna meg nevetés nélkül. Pár héttel később kezünkben tarthattuk a hivatalos dokumentumot, a védőnő szakvéleményével alátámasztott jegyzői igazolást, miszerint Rebeka értelmi és érzelmi fejlődése megfelelően biztosított itthon, velem. Persze nem is én lennék, ha végül nem iratom be mégiscsak oviba, igaz, hogy egy napra, akkor is csak délelőttre, ami valójában alig két óra, de mindenki megnyugtatására legalább elmondhatjuk, hogy ovis. És amikor jön a szokásos kérdés: és te óvodás vagy már? mi már teljes nyugalommal felelhetjük rá, hogy igen, bizony, ő már óvodás! Azok a ragyogó, elismerő tekintetek, hű meg hák, amiket bezsebelünk ezért a tényért, sokkalta kellemesebbek és jóval kevésbé fárasztóak, mint végighallgatni a rosszalló véleményeket, tanácsokat, hogy miért is kell a gyereknek az ovi meg a közösség és miből maradunk ki, ejnye, ejnye. Na de ez már egy másik történet.

Oviláz

Ebédelni mentünk Rubennel és útközben még az utcánkban összefutottunk egy ismerőssel, aki épp a kétéves kislányát hozta el a szomszédunkban lévő családi napköziből. Nagyon kedvelem, mindig beszélünk pár szót, így most is egymás mellett toltuk a babakocsit pár száz méteren át. Persze az ilyenkor szokásos kérdések, Rebeka hol van, csak nem óvodában, nem, válaszolom, a mamával, most csak kettesben vagyunk... Megfigyeltem, hogy amikor szóba jön, hogy Rebeka még nem jár óvodába és idén még nem is szeretnénk beiratni azonnal elkezd valamennyi ismerős anyuka arról magyarázni, hogy a közösség milyen jó, hogy a gyerek mennyit szocializálódik és mekkora igénye van erre és, hogy az ő gyereke mennyire szeret járni, sokan még azt is hozzáteszik, hogy ők már kevesek voltak a gyereknek, szó szerint így, és, hogy unatkozott velük otthon. Mostanában mindig belefutok ezekbe a beszélgetésekbe, nyilván mert Rebeka közelít a korhoz, amelyben a társadalmi elvárás szerint óvodába kellene járnia. Mit mondhatnék erre, mikor magyarázkodni nemigen szeretek, meggyőzni sem célom másokat, megbántani, meg főleg nem szeretnék senkit, mert, hogy nem azonosan gondolkozunk a dologról az három mondat után egyértelműen kiderül. Az ilyen beszélgetések veszélyes terepet jelentenek és messzire vihetnek a szia hogy vagy, jó ismerősök közötti beszélgetésektől, mert érzékeny pontokat érinthetnek. Esetleg elkezdem azt érezni, hogy a másik meg akar győzni, vagy ha én vagyok túl határozott (állítólag az vagyok) akkor meg az illető érezheti azt, hogy szerintem ő nem csinál valamit jól és nekiáll magyarázkodni. Rendszerint jó sok érvet felsorakoztatnak az óvoda vagy kedvenc szavam a "közösség" mellett (mintha  család nem minősülne annak) és mivel én másképp gondolom, látom és szeretek beszélgetni, nyilván én is elmondom, hogy mi a véleményem, mi miért így döntöttünk, miért úgy csináljuk, ahogy csináljuk. Néha meg ráhagyom vagy kitérő választ adok és azt mondom, hogy talán ő is fog, majd meglátjuk, nem tudom még mikor, változik ez és a többi. Pedig nem így van, pontosan tudjuk, hogy mit miért csinálunk és nem véletlenül alakulnak úgy a dolgok, ahogy vannak, ez rám nemigen jellemző. Az már inkább, hogy gondolok A-t aztán később B-t, de általában mindkettőben biztos vagyok az adott pillanatban.

Mi nem unatkozunk (én főleg nem) és szerintem a gyerekeim óvodai közösség nélkül is megtanulnak viselkedni, enni, inni, köszönni, öltözködni, sőt elfogult anyaként állíthatom, hogy Rebeka sok óvodásnál magasabb szinten műveli a felsoroltakat, legalább annyi, mesét, verset, mondókát vagy éneket ismer és annyi programon, közösségi élményben van része csak más úton, módon. Én úgy gondolom, hogy a szocializáció elsősorban a családban zajlik és a személyes kapcsolat és figyelem előnyei ebben az életkorban eltörpülnek a "közösség" szerepe mellett. Persze biztosan az is sokszor szerepet játszik a közösség előnyeinek hangoztatása mellett, hogy sokaknak nincs is más választása, és nem mérlegelés kérdése volt, hogy otthon marad a gyerek vagy sem, és egyszerűen megideologizálják azt, hogy miért jó így, hogy a gyerek oviban, bölcsiben van mert így könnyebb elfogadniuk a tényt. Csakhogy ezektől a beszélgetésektől pedig néha már-már nekem lesz lelkifurdalásom, hogy megfosztom valami jótól Rebekát. Persze hamar eloszlanak a kétségeim, hiszen mi tényleg nagyon-nagyon jól érezzük magunkat itthon és bár biztos vagyok benne, hogy élvezné az ovit és a gyerekek társaságát is, akkor is túl nagy árnak tartom, mert azért a pár óra játékért olyan dolgoktól fosztanám meg, amik többet jelentenek számunkra az óvoda nyújtotta előnyöknél. Kezdve a ráérős reggelekkel, amikor pizsamában összebújva a kanapén mesét olvasunk, amíg Ruben felébred, majd együtt megreggelizünk, sehova és főleg nem időre sietve. És tudom, sokan csak napi pár órára adják be a gyerekeket, (ezt a lehetőséget sem felejtik el soha ismertetni velem) de nekem nem éri meg a napunkat felszabdalni, egy reggeli odavitellel majd egy pár óra múlva már mehetnék is vissza érte. Az az idő, amit ott töltene, éppen abból menne el, amikor játszótérre vagy sétálni megyünk, itthon is játszunk, vagy programozunk. Van a mi napunknak is olyan része, amikor azt gondolom, hogy talán tényleg jobb, izgalmasabb lenne most valahol máshol nekik, amikor dolgom van és nem érek rá velük foglalkozni és kánonban nyúznak, hogy mikor megyek végre a "cobába" vagy a másik kedvencem a "felemelsz" című lemez. Ruben egyelőre még csak medvebocsra emlékeztető terpeszben ül a földön és a lábaimat átfogva sír, biztos idő kérdése és nemsokára kezdődik nála is a verbális terror. De azt gondolom, hogy végeredményben ezek a kis intermezzók is a javukra válnak, mert egy kis unalom nem árt meg nekik, fokozza a kreativitásukat és egyébként sem hiszem, hogy attól lesz jó a gyerekkoruk, hogy akár én akár más egész nap szórakoztatja őket. Ezek a helyzetek, amikor dolgom van, elpakolok a konyhában, vagy előkészülök egy étkezésre, felöltözöm, fésülködöm, ágyazok és minden más olyan tevékenység, amikor aktívan nem velük foglalkozom arra ösztönzi őket, hogy megtanulják lekötni magukat. Nélkülem, egyedül. És igen, ez valószínűleg nehezebb otthon, másik huszonöt gyerek nélkül, de azért megoldják. Sokszor arra eszmélek, hogy pár perc hiszti után Rebeka rajzol, babázik, főz, Ruben pedig képes két kupakkal vagy egy műanyag üveggel eljátszani.

Biztosan sokat tanulnak egymástól a gyerekek, de ahol egy csapat gyerek jut egy felnőttre, ott nem tudnak annyit beszélgetni, foglalkozni velük vagy figyelni rájuk, mint én itthon, még a házimunka vagy egyéb elintéznivaló miatt kieső időt leszámítva is. A nap ritmusát az ő igényeikhez tudom alakítani, az alvásidejüket, programjaikat nem kell alárendelni másoknak. Arról nem is beszélve, hogy így a testvérek együtt nőnek fel és egészen más jellegű kapcsolat alakul ki közöttük, mintha napi egy-két órát töltenének együtt.  Nem értek egyet azzal az előszeretettel ismételgetett érvvel sem, hogy így jobban be fog tudni majd illeszkedni később, az iskolában, minél előbb elkezdjük annál jobb, had szokja, mi éppen ellenkezőleg gondoljuk. Minél később kerül ki a családi burokból annál jobban megtalálja majd helyét a világban és fog tudni alkalmazkodni és megbirkózni a közösségi lét kihívásaival. Az egész élet másról sem szól, mint a időre menni, megfelelni, alkalmazkodni, ami a köznevelési rendszerbe való bekerüléstől nyugdíjig tart, miért ne toljam ezt ki addig, amíg lehet? Miért ne szerezzek neki pár olyan évet, amikor nem kell időre kelnie, rohannia valahova, amikor a saját ritmusa szerint töltheti az idejét, velem, a teljes figyelmemet és szeretetemet élvezve egész nap, ha már abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy itthon lehetek velük.

Én nem gondolom, hogy az óvoda ördögtől való, sőt jószívvel emlékszem vissza a bölcsis-ovis éveimre, nagyon szerettem mindkettőbe járni. A szüleimnek nem állt módjában otthon lenni velem, így alig egy éves voltam, amikor bölcsödébe kezdtem járni. Nem sérültem lelkileg, nem érzem magam hátrányban, abban a  szituációban ez volt a lehető legjobb megoldás. Egyszerűen csak nem gondolom azt, hogy csupán azért mert ez így szokás, hogy a gyerek hároméves korától óvodába jár, ezt automatikusan így is kell csinálni, főleg, ha az anyuka egyébként otthon van.  Azt hozzá kell tennem, hogy anyukámban fel sem merült volna a bölcsöde gondolata pusztán szocializációs okokból, boldogan otthon maradt volna velem, ahogy a testvéreimmel meg is tette, amint lehetősége volt rá. Olyan eset is van, amikor a gyerek nem feltétlenül azért jár "közösségbe" mert az anyuka nem teheti meg, hogy otthon legyen vele, azért túlzás lenne azt állítani, hogy valamennyi óvoda udvarán (boldogan) rohangáló gyerek a munka világának áldozata, akik a szüleik megélhetése miatt kénytelenek oviba járni. Sokan nem bírnak velük, éppen elég a kisebbel otthon lenni, vagy egyszerűen szereti a munkáját, hivatását, vágyik vissza, vagy nem akar otthon maradni, mert lássuk be, ma egy nő számára "csak" anyának lenni nem jár nagy társadalmi presztízzsel. Ezek is elfogadható indokok, bennem csak akkor kelt visszatetszést a dolog, amikor ezt úgy tálalják, hogy a "gyereknek igénye volt rá" és végeredményben az ő kedvéért történt az egész.

 A kötelező óvoda gyakorlatát pedig egyszerűen viccnek tartom, a fejetlen, életidegen és átgondolatlan szabályozás iskolapéldájának. Hiszen jórészt amúgy is mindenki óvodába szeretné járatni a gyerekét, így teljesen felesleges ezt kötelezővé tenni, mert így sincs annyi hely és kapacitás, amennyire alapvetően szükség van. Afölött pedig egyszerűen nem tudok napirendre térni, hogy külön igazolást kell szereznem, hogy a gyerekem velem, a saját otthonában, az édesanyjával otthon lehessen, egy vadidegen védőnő vagy a városi jegyző hozzájárulásától, jóindulatától függ a családi életünk. Nem értem, hogy miért ez az általános és miért nem abból indulnak ki, hogy a gyerek alapvetően jó helyen van otthon, az anyja mellett és az a speciális, hogy esetleg felmerül, hogy nem. Ehelyett mindenkinek, aki így dönt igazolásokért kell folyamodnia, amit méltatlannak és meglehetősen felháborítónak találok. Mit adnak az óvodában neki, amit én itthon nem, hogy ezt ennyire eröltetni kell? Persze amikor ennek hangot adok nagyon bizalmas hangon igyekeznek biztosítani affelől, hogy "nem mindenki ilyen ám és, hogy ezt nem az olyanok miatt találták ki, mint mi". Milyenek az olyanok? Ki az, aki nem akar törődni a gyerekével és mégsem él a csaknem ingyenes egész napos gondozás lehetőségével? Ha van is ilyen akkor jó lenne, ha úgy szűrnék ki őket, hogy ne nekem kelljen papírokat szerezni arról, hogy itthon lehet velem a kislányom a saját otthonában, amit én magától értetődőnek tartok. Azt már csak zárójelben jegyzem meg, hogy azért is érdekes ez az óvodakötelezettség, mert még iskolakötelezettség sincs, csak tankötelezettség. Mindenesetre nem teszi vonzóbbá számomra ezt az egészet az, hogy kötelező, még ha ez egyelőre leginkább elvi dolog, a kikerülése pedig formalitást jelent. Akkor sem tetszik. Szeretem érezni, különösen szülőként a gyerekeimet érintő kérdések vonatkozásában, hogy felnőtt, önálló, független, gondolkozó és döntéseket meghozni képes autonóm lény vagyok és mint ilyen, nagyon nem szeretem ha valamit rám akarnak kényszeríteni, ahelyett, hogy a belátásomra bíznák, meggyőzés vagy egyéb módokon szimpatikussá téve az adott kérdést. El tudom dönteni, hogy mi a jó gyerekemnek, ahogy szerencsére a szülők legnagyobb többsége is, sőt szerintem mi tudjuk a legeslegjobban.