Az anya én vagyok

Az első lépéseket a szülővé válás folyamatában ahhoz tudnám hasonlítani, mint amikor az ember sétál, gyönyörködik a tájban, élvezi a napsütést, majd hirtelen megbotlik egy kiálló kőben, belelép egy falevelekkel letakart lyukba. Rebeka elkényeztetett minket, az első hetekben aludt és evett, mi meg főztünk, a kanapén pihentünk, filmeket néztünk, amikor ébren volt gyönyörködtünk benne, mindeközben persze jól megbeszéltük, hogy szülőnek lenni egyáltalán nem is olyan nehéz, mint amilyennek mondják - vagy csak egyszerűen nagyon jók vagyunk - pár hónap és jöhet is a következő. Aztán a férjem visszament dolgozni, az anyukám és az anyósom is szép lassan elmaradoztak a húslevesekkel együtt, én meg ott maradtam az egyre többet ébren levő, de magával nagyon még mit kezdeni nem tudó, síró babával. Reggelente két órával hamarabb keltem, mint ő, úgy, hogy fél éjszaka nem aludtam, mert igaz, hogy csak kétszer kelt fel, de mire visszaaludtunk egy-egy etetés után, az nem csak neki, hanem sajnos nekem is időbe telt.  Reggelente már nyolc órakor felöltözve, kisminkelve harcra készen álltam a délelőtti babakocsizásra. Mert a tempót bizony diktálta a  mi kis Napóleonunk, hajjaj gyorsan leszoktam ám a fél órás ruhaválogatásról, az ajtóból visszarohanásokról, az utolsó pisiliés, simitás a tükör előtt luxusáról. Megtanultam két perc alatt átgondolni mit is húzzak fel, majd mindezt egy perc alatt magamra kapkodni, azt is általában már kérlelhetetlen sírás kíséretében – hiába volt tél és 5 fok, szakadt rólam a víz egy-egy elindulás után.  Mert a babasírás idegtépő, aki szerint nem, az süket vagy hazudik. Amikor kiléptem az ajtón, a bömbölő baba a kezemben egy csapásra elhallgatott, a sírást, mintha elvágták volna és már - hah, „már” - aludt is. Mihelyt rájöttem a hideg levegő és a gyors elalvás közötti összefüggésre onnantól délelőtti sétáink rendszeresek és elengedhetetlenek lettek, ha fújt, ha esett, mi bizony sétálni mentünk, kaptam is a fejcsóválásokat, hogy ilyen hidegben mit keresek én egy ekkora babával az utcán.  Nyugalmat kéremszépen, ő pedig a szép álmokat.

A következő nehéz menet az alvás volt. Miután a témában kellően kiműveltem magam, elhatároztam, hogy Rebekát nem altatom, hanem hagyom, hogy megtanuljon egyedül elaludni. Elolvasva teljesen vállalhatónak tűnt pár éjszaka nem alvás, kétszáz-háromszáz alkalommal bemenni és megnyugtatni a babát. Az életben kicsit idegőrlőbb volt, mint amire számítottam, néha tényleg azt hittem beleőrülök, de végül megérte, mert két hét elteltével valóban minden fakszni nélkül egyedül elaludt és teszi ezt máig. Na de addig... Emlékszem ültünk a nappaliban a férjemmel egymással szemben, miközben kevergette a - ki tudja hányadik - kávét fáradtan rám nézett és azt mondta, amit valójában én is éreztem, hogy úgy csinálna már valami mást. Mindegy mit, csak nem ezt. Hát én is. Érdekes, hogy egy-két nap alatt fényévnyi távolságra tűnt el az előző életünk. Nosztalgiával gondoltam vissza azokra az időkre, amikor esténként filmet néztünk, napközben el tudtam olvasni egy cikket, végig tudtam enni egy ültő helyemben az ebédet vagy még melegen meginni a kávét, egyáltalán figyelni arra, amikor hozzám beszélnek. A mi jelenlegi világunkban két probléma létezett: szoptatás és alvás. Semmi más nem érdekelt, csak az, hogy ez a kettő rendben van-e. Szoptatás közben bújtam a szakirodalmat, és  altatáskor is, miközben felváltva mentünk be megnyugtatni bömbölő magzatunkat, faltam a könyveket. Rózsaszín kihúzóval ültem az Aludj jól gyermekem és a Suttogó rongyosra olvasott példányai fölött és kerestem, mit csinálhatok rosszul. Mindig azt mondták, hogy milyen jó, hogy van kutyánk, mert az felkészít minket a gyereknevelésre. A férjem szerint ha az empire state buliding-et vesszük példaként – ahol ugye volt pár lépcső – akkor a kutya az első lépcső fok, és a gyerekvállalás pedig valahol a legtetején van – csupán ennyi a különbség. Nem panaszkodom, nem is nagyon szokásom, mert nálunk az első pár hét nagyon könnyű menet volt, és a pár nehéz napot, összeszámolva talán egy-két hetet leszámítva tényleg nem voltak különösebb nehézségeink. De a szülővé válás valóban folyamat. Nem egy pont, amit  szüléskor kipipálunk, hanem egy hosszú egyenes vonal a végtelenbe, aminek a baba megérkezésekor még csak az elején vagyunk. Nem könnyű a harc amit a személyiségünk önző, eddig szabadon dorbézoló ÉN része vív az önzetlen ANYA résszel. ÉN szeretne pihenni, beszélgetni, meginni egy kávét, a férjével összebújni, ANYA viszont tudja, hogy ha sírást hall menni kell, ötödször és huszadszor is, hogy a babára nem lehet mérges, mert ő csak így tudja kifejezni magát, miközben ÉN fejében csak az jár, hogy mégis mi a jó édes... baja van, miért ordít már megint... És ha szerencsénk van a küzdelem vége egy mindenki számára kellemes egyensúlyt eredményez.  ANYA és Én egybeolvad, így nincs több konfliktus, „csak” azt a hosszabb-rövidebb időt kell túlélni, amíg ez megtörténik. Mert a szülő én vagyok, az ismerős lány a tükörből és látom a visszanéző fáradt szemekben a fájó, ám a felnőtté váláshoz elengedhetetlen felismerést, hogy tudja, ezentúl már nem tehet mindig azt amit akar.