Koronán innen és túl

Szerdán mentünk a gyerekekkel a pékségbe, ahol papírtálcán nyújtották át a pozsonyi kifliből, csokis croissant-ból és „sima” kifliből álló ebédünket. Rögtön megkérdeztem, hogy nem lehetne e rendes tányérból, mert, azonkívül, hogy nem tartottam sosem étvágygerjesztőnek egyszerhasználatos dolgokból enni, nagyon nem szeretem az ilyen fölösleges szemétgyártást. A lányok erre a pult elejére tűzött felhívásra böktek, amiben tájékoztatják a kedves vásárlókat, hogy a járványügyi helyzetre tekintettel egyszerhasználatos, eldobható poharakat, tányérokat és evőeszeközöket adnak. Akkor még nem éreztem a helyzet súlyát, könyörögtem, hogy legalább azt a heti egy kávét, amit jószívvel megiszok, ne papírpohárba adják, de hajthatatlanok voltak. Így hát békésen majszolgattuk a papírtálcáról a szokásos szerdai, piac utáni ebédünket, amikor a háttérben egyszer csak elkezdődtek a deles hírek, persze, hogy a vírussal kapcsolatos adatokkal. Itthon sosem hallgatok híreket, nem is igen olvasok, nem mintha büszke lennék erre, egyszerűen így van. Ricsi mindenről beszámol, mert ő viszont megszállottan olvassa őket, az egyensúly így megvan, és eddig nem éreztem rajta, hogy nagyon aggódni kellene. Másokon sem, kivéve a szüleimet persze, de nekik elvégre az is a dolguk, hogy aggódjanak értünk. Hát így tört be az életünkbe a koronavírus, ezen a szerdai napon tizenkét nappal ezelőtt, délben a kedvenc pékségünkben, amikor gyanútlanul és némileg felelőtlenül kézzel ettem a diós kiflimet, hozzá kortyolgattam a kávét, aminek az élvezetéből a papírpohár picit ugyan visszavett, ölemben Rózával, aki, minő felelőtlenség, még néha le is tolta a kiflit az asztalra, sőt talán egyszer a földre is leesett. Később otthoniakat is felhívtam, mi újság, ki hogy látja a helyzetet, és őket kicsit borulátóbbnak éreztem, volt egy enyhe pánikhangulat, amiből picit rám is átragadt, mert úgy éreztem a telefont letéve, hogy azonnal be kell vásárolnom, ha még ebben a hónapban enni akarunk valamit. Nem a vírus kitörésétől tartottam, hanem inkább attól, hogy az ettől való félelemben az emberek lerabolják a bevásárlóközpontokat. Nem volt alaptalan az aggodalmam, Ricsi első körben több alapdolgot sem kapott már meg, másnap nyitásra kellett visszamennie és így sem sikerült már semmilyen lisztet vennie a búza kenyér- és sima fehér liszten kívül, amit mi nemigen használunk idehaza. 

Persze az is lehet, hogy a csigaházamban élek, de a pékséges dologig nekem nem esett le, hogy olyan változások történnek, amelyek minket is érinteni fognak. Amikor az oviban alig pár szülő várakozott, akkor azért meglepődtem picit, hogy mennyi gyerek hiányzik, de nem gondoltam, hogy emiatt nem hozzák őket, csütörtökön már csak lézengtünk, pénteken pedig már mi sem vittük őket mert nagyon köhögtek, aznap öt gyerek volt csak az oviban már. Lehet, hogy nekünk is előbb kellett volna ébredni, (vagy a kifli előtt kézfertőtleníteni, esetleg a papírtálcán tartani) mert péntek estére a gyerekek teljesen lebetegedtek, vasárnapra én is, Ricsi öt nap múlva követett minket. Hétfőre bezárt az ovi, időközben mi is úgy döntöttünk, hogy elvonulunk, Ricsi munkahelye is távmunkára váltott és most picit beleolvasgattam a hírekbe is (az egyik barátnőm, aki mindig naprakész mindenben, kicsit felháborodva közölte, hogy épp ideje elkezdenem, hát jó, legyen). Azóta is ambivalens érzéseim vannak ezzel az egésszel kapcsolatban. Egyrészt nagyon jó dolog, hogy mindannyian együtt itthon vagyunk, én ezt nagyon bírom, nekem ez az állapot az idill. Mivel én alapvetően is itthon vagyok, az én életemben nem jelent akkora változást. Az oviba a séták hiányoznak, meg a szülőtársakkal a napi interakciók, nagyon szeretek a faluban jönni-menni, beszélgetni, Szentendrén csavarogni hetente egyszer. De az életem javarészt itthon zajlik, így nem kell megküzdenem a hirtelen jött itthonléttel, a rám szakadt idővel, a magánnyal meg főleg nem. Ha ki akarok mozdulni kilométereket sétálhatunk az erdőben, van hova menni, anélkül hogy veszélyeztetnék másokat. Attól sem különösebben féltem, hogy elkapjuk a vírust, sőt, őszintén szólva amikor lebetegedtünk igazán reméltem, hogy legalább azon esünk át, mert akkor túl vagyunk rajta és nem kell állandóan ezzel foglalkozni, mindenkit félteni magunk körül, hogy potenciális hordozók vagyunk. A mi életkorunkban nem tartják veszélyesnek, gyerekekre sem az, a szüleim és a dédi miatt már jobban aggódtam. Ami inkább aggasztó számomra, azok a hosszútávú gazdasági, társadalmi hatásai ennek a szükségállapotnak. Hány ember megy majd tönkre, veszti el az állását, hány cég megy csődbe, mennyi ember kerül az utcára. Mi lesz azokkal akik nem járnak iskolába a szüleik hogyan oldják meg az óvodás gyerekeik felügyeletét, hogyan dolgoznak és tanítják mellette otthon a gyerekeiket, úgy, hogy az egyetlen kézenfekvő segítség, a nagyszülők, nyilván kizárva. Én nagyon jól vagyok így, az egy dolog, de látom, hogy mennyi embernek okoz ez nehézséget. Aggaszt, hogy az ország, amiben élek, a tágabb közösség pillanatnyilag nem a boldog, jobb jövő felé robog, pánikhangulat, leépítések, ellentmondásos intézkedések, a boltok lerabolva, éppencsak kilábaltunk a gazdasági válságból, és most hány évre vet vissza ez az egész megint mindent? Olvasni, hogy alig tesztelnek, ez, hogy lehetséges, amikor jó lenne tudni, ki az, aki átesett már rajta, lehetne segítő a szűkebb közösségében, családban, más karanténban lévőknek. Egyáltalán honnan tudják reálisan a megbetegedések számát, a terjedést, ha alig tesztelnek? A másik furcsaság, hogy van, akinek rendelettel megtiltják a munkát (orvosok csak rendkívüli eseteket láthatnak el) van, akit pedig köteleznek rá (közigazgatásban dolgozók továbbra is bejárnak) és még védőfelszerelést sem biztosítanak hozzá. A piacok bezárnak, ahol legalább szabad térben lehetne vásárolni. 

Egyáltalán mi van, ha ez nem egyszeri, hanem a vírus jövőre is visszatér, mint az influenza? 

Mindezeken azért nem volt túl sok időm meditálni, mert egy hete betegek vagyunk, így vagy pihentem vagy beteget ápoltam. Mondhatnám, hogy nálunk, ha valaki beteg, akkor a személyes gondoskodásban hiszünk és borogatjuk, simogatjuk, gőzfürdőt készítünk neki, inhalálunk, teázunk, az állításban csak a „valaki” nem stimmelne, mert nálunk sosem „valaki” beteg, hanem „mindenki”. Egyszerre. Ami nagyon nem könnyű menet. Őszintén érdekel az otthonápolás, van mindenféle felszerelésem hozzá, kedves szivecskés ágypalackok, gézek, kendők, pakolások, olajok és persze elképzeléseim, hogy milyen szép is az, amikor a beteg ágy mellett ücsörögve az ember törölgeti a gyermeke vagy férje homlokát, hoz neki teát, mindenféle házi praktikát bevet, hogy kúrálja és persze mindenki kigyógyul a sok szeretetteli gondoskodásnak és törődésnek köszönhetően. Egy betegnél ez valószínűleg működhetne is olyan jól, mint a regényekben, mint például az egyik kedvencemben, a Kisasszonyokban, ahol az eszményi anya, Marmee, hősies elszántsággal ápolja a betegeket, nemcsak a saját gyermekeit, hanem mindenkit, akinek szüksége van rá. Mindenre van egy borogatása, ismeri a gyógynövényeket, ott ül egésznap az ágy mellett, kanalanként eteti a kis beteget levessel, borogat, éjszakázik. De mivan, ha nem egy, hanem négy beteg van, és maga az eszményi ápolószerepre pályázó (nevesül én) maga is beteg és leginkább feküdnie kellene... (és persze nincs egy kedves nagymamapozícióban lévő szolgálója sem, aki megfőzi a levest és amúgy ellát minden mást is.) Egyszer úgy, de úgy szeretnék nem megbetegedni, akkor, amikor a többiek, mennyivel jobban tudnám gondozni és ezzel a megtartó erővel, gondoskodó meghitt hangulattal körülvenni őket. Azért most még mondhatni szerencsésen alakultak a dolgok, mert az elején nem voltam beteg, aztán, meg Ricsi még éppen nem volt beteg, amikor én beteg lettem, így felváltva tudtuk vinni a dolgokat. A kilábalás volt egy picit gyorsabb menet, a kellemesnél, el tudtam volna tölteni még egy kis időt vele, ha nincsenek nálam legalább ketten rosszabbul. A négy beteg mellett plusz nehezítő tényező, hogy az egyik egy baba, aki a betegség hatására minden önállóságát elfelejtve, folyamatosan velem akarna aludni, lenni, amire nincs mindig lehetőség, merthogy, ebédet kell készíteni, valami finom, tartalmas ételt a többieknek, házimunka is van, egyik étkezéstől a másikig rendbe kellene tenni a konyhát, mosni, ellátni a négy állatunkat. Lehetett volna az egész egy káosz és katasztrófa, volt is már ilyen, írtam is erről. Most viszont arról szeretnék írni, hogy miért volt mégis  jó és miért vagyok nagyon büszke magunkra és igen, le fogom írni, magamra is. Vettem egy nagy levegőt, és izgalmas kihívásként tekintettem a dologra, hogy vajon képes vagyok-e rá. Mindent kézben tartani, jó hangulatot teremteni és klasszikus, természetes módszerekkel kúrálni mindenkit. És sikerült! Ez egy olyan hét lett, amire jó lesz visszaemlékezni az összes nyavalya ellenére is, mert tele van olyan pillanatokkal, amik kedvesek, viccesek, nem borultunk ki, nem roppantunk össze, nem hagytam, hogy összecsapjanak a fejem felett a hullámok, ami nem is olyan könnyű, ha az ember belegondol egy pillanatra, hogy mennyi dolga van és ezért, ő biztos, hogy nem fog egy percet sem ülni, pihenni, ami még egészségesen sem könnyű, nemhogy betegen. De nem gondoltam bele, nem néztem sosem túl távolra, csak a következő feladatig és sikerült nem is kevés tartalmas, minőségi időt, odafigyelést is csempészni ebbe az igen nehéz időszakba. Voltak ágyban mesélős hosszúra nyúlt délelőttök, a párnák között elnyúlva unózások, társasozások. Esténként közös fürdések, gőzfürdőzések. Délutánonként, amíg a  fiúk aludtak, Rebekával elővettük a szakácskönyveket és sütöttünk, főztünk, amíg Rózi a hátamon békésen aludt, készültek briósok, levesek, mindenféle finomságok. Rebeka imádta, Róza elégedett volt, és amikor Ricsi elé letettem a saját sütésű rozscipóban hagymalevest vacsorára egy fárasztó nap végén, akkor azt se tudta hova legyen, hogy neki ilyen szuper felesége van. Ezt nem azért írom le, hogy mindenki érezze rosszul magát, aki nem süt rozscipóban hagymalevest a beteg családnak, hanem azért mert szerintem jó dolog, hogy ezekben az alapvetően kimerítő élethelyzetekben is meglehet találni azt az üzemmódot, ami tölti az embert. A feladatokból, mint ebéd, vacsorakészítés, lehet kettesben töltött minőségi idő az egyik gyerekkel, ha az ember kedvvel csinálja, mindjárt más íze van az egésznek. A beteg családtagok ápolása is önmagában nagyon pozitív élménnyé tud válni mindkét félnek. Persze erről is éltek ideális képek bennem, amikor főztem a borogatást, vagy kevertem az olajat, hogy majd felmegyek és szép csendben, a félhomályban bedörzsölöm a gyereket, talán halkan dúdolok is valamit és milyen jó lesz, de a gyerek persze visít, hogy azt nem akarja, mi meg, hogy de muszáj és akkor, mécsesek és félhomály ide vagy oda már mégsem annyira meghitt. De ha azember ráérez, hogy oké a nedves borogatás nem nyert, a szárazat viszont elviseli, az aromás bedörzsölést pedig kifejezetten szereti, akkor már jó úton jár, aminek lehetséges, hogy kölcsönös elégedettség és gyógyulás a vége. Kimerült vagyok. Naná. Volt, hogy ebédkor jutott eszembe, hogy ma még nem is pisiltem, vagy például a szokásos reggeli arcápolás három lépéséből mindegyik elmaradt napok óta, és nemhogy sminket, még egy arckrémet sem kentem fel vagy két napja. Egyik feladatot végeztem a másik után, közben folymatosan valakire borogatást tettem, vagy levettem, vagy kimostam, hogy estére újra használható legyen. Inhaláláshoz sátort készítettem, vagy éppen bontottam, zsepiket szedtem a lakás összes részéből, ágyneműket húztam, pizsamákat mostam, közben szerveztem a bevásárlást, intéztem a gyógyszerbeszerzést, tavaszi cipőket keresgéltem, mielőtt minden bezár(igen, az anyukák bürokratikus feladatairól ritkán esik szó, ezt én „papírmunkának” hívom és ez a leginkább nemszeretem rész. Simán el tudnék látni egy személyi asszisztenst minden nap órákra, az ilyen jellegű dolgainkkal. ) Ugyanakkor olyan jó volt érezni, hogy szükség van rám, hogy a jelenlétem mennyit jelent, az, hogy felkelek éjjel, bekenem a kicserepesedett szájacskákat, a homlokra rakok egy hűvös, illatos kendőt, bemasszírozok egy talpacskát, vagy csak odabújok szuszogni egy picit. Hogy csupán attól lemegy a lázuk, ha hozzám bújnak. Jó látni, hogy bíznak bennem, magukban, hogy jobban lesznek, hogy a sokadik alkalommal bizalommal fogadják a kövirózsacseppeket a fülbe, sőt ők maguk kérik a fülpakolást, a sópárnát, hozzák a melegvizes palackokat. Jó látni, hogy a férjem bízik bennem, hogy gyógyszerek nélkül is kilábalnak a gyerekeink a betegségből, hogy a lázat tényleg nem kell csillapítani. Jó volt együtt megtapasztalni, megélni, hogy gyógyszerek nélkül is meg tudunk gyógyulni, következő alkalommal ennyivel is több bizalommal állhatunk a hasonló kihívások elé. Az aromaterápiát még sosem próbáltam ezt megelőzően gyógymódként és hát, mit mondjak, a véleményem röviden: hűdehúha. Nekünk nagyon bevált. Rubennek a kínzó, szűnni nem akaró görcsös köhögése öt nap alatt teljesen megszűnt az olajkeverék hatására, amit egy falubeli aromaterapeuta kevert nekünk. Egy mesét alig tudtam végigmesélni nekik, folyton megszakította a köhögő roham, az ötödik napon pedig egész este egyetlen egyet sem köhögött már. Szerintem ez egy komolyabb gyógyszertől sem lenne rossz teljesímény.

Amikor jobban lettek, akkor pedig segítettek mindenben. Megállapodtunk, hogy most, hogy mindannyian itthon vagyunk, mindenkinek meg lesz a maga dolga, mert egyrészt nem szeretnék megőrülni, másrészt szeretném, ha maradna minőségi időm is velük foglalkozni és nemcsak ellátnám őket. A saját tereik rendben tartása eddig is alapelvárás volt, és emellett időről időre segítenek ebben-abban. Most azonban az asztal leszedése, felseprés, mosogatás, a mosogatógép be és kipakolás, teregetés, ruhák hajtogatása, előszoba rendben tartása, ezekbe mind-mind bevonom őket, igaz, nem mindig lelkesek, de nagyon szépen megcsinálják én pedig nagyon hálás vagyok érte. Az ebédeket is együtt készítjük elő, nagyon nem mindegy a délelőtti munkám során, hogy a leveshez egyetlen zöldséget sem kell megpucolnom, felszeletelnem, mert ők ezt már egyedül elintézik. Jó látni, hogy mennyire büszkék magukra amikor felismerik, hogy valódi segítséget jelentenek már. Nem játék, nem opció, hanem elvárás, hogy besegítsenek, vannak saját, életkoruk alapján könnyen elvégezhető, kisebb feladataik és úgy gondolom ezek a javukra válnak. Ha morgolódnak is, nem bánom, mert látom, hogy összességében ez nekik is jó, sok örömre, dicséretre és pozitív visszajelzésre adnak lehetőséget ezek a kis munkák. A család egy csapat, ahol együtt csináljuk a dolgokat, a segítés szót éppen ezért nem is szeretem, mert azt sugallja, mintha minden az anya feladata lenne és a többiek szívességből beállnak időnként. Az életkora és lehetőségei alapján mindenki vegye ki a részét a feladatokból, akkor van idő arra, hogy együtt töltsünk olyan időt, amire egyébként nagyon nagy igény van: hosszakat mesélni, ücsörögni, horgolni, kézműveskedni. Persze a közös munka is végső soron együtt töltött idő, de a pihenő időben azért egészen másként tudok odafordulni hozzájuk és erre is szükségünk van.

Ami az egyik legfontosabb ebben az időszakban az a hála érzése bennem. Nagyon sokmindenért és sokmindenkiért. Mindazért, ami körülvesz, hogy itt élhetek ebben a csodálatos környezetben, aminek szeretem a magunk alkotta részét, a házunkat, udvarunkat, és szeretem az összes többit is, a falut, az erdőt, a hegyeket. Hálás vagyok azért, hogy Ricsi itthonról dolgozhat, hogy számíthatok rá, hogy  itt van velünk és, hogy megtudom oldani a gyerekeket, akik egy lyen helyzetben élvezhetik az otthonukat, nem kell máshova menniük. A legjobban azonban most a közösség megtartó erejéért tölt el nagyon mély hála. Bármire volt szükségem, aromaolajra, borogatópasztára, volt, aki hozzon és letegye az ajtónkba, amikor nem tudtunk bevásárolni menni és segítséget kértem többen is felajánlották rögtön , hogy segítenek megoldani és alig egy-két óra múlva az egész bevásárlás az ajtónk előtt volt. Hálás vagyok, hogy van, aki elhozza a foxpostból a csomagjaimat, hogy naponta többen megkérdezik, hogy vagyunk, nincs e szükségünk bármire. Hálával tölt el, hogy a falubeliek megszervezték a zöldség, gyümölcs ellátást, és igazából minden mást is, volt, akinek erre is volt gondja, hogy ezzel törődjön és így ki sem kell mozdulni, még a csomagolásmentes boltból is lesz közös szállítás. Elképesztő ez a megtartó erő, amit a napokban volt szerencsém megtapasztalni magunk körül. Máskor is kaptam már ebből ízelítőt, amikor Róza született, a rengeteg komatál, amit kaptunk, és az egyszerű hétköznapokon is jelen van apróságokban, de egy ilyen helyzet, mint ez a mostani igazán lehetőséget ad arra, hogy az ember elmerüljön ebben. Amikor igazán rászorul, mert tényleg nem tudja máshogy megoldani és akkor kicsit félszegen, szégyenlősen, de kér, merthogy nem ahhoz van szokva, hogy ilyet lehet.  És erre  jönnek a barátok, a kedves ismerősök, meg olyanok is, akiket alig ismer és segítenek, olyan természetességgel, hogy azon muszáj meghatódni és ez a gondoskodás többet ér az 1000 milligrammos C vitaminnál is. Megtanít arra, hogy elfogadni is jó dolog, és kérni is lehet, mert segíteni fognak, szívesen, örömmel,  és ez nagyon-nagyon felszabadító. Jó olyan helyen lenni, élni, ahol a másik gondja, mindenki gondja és ez nem csak duma, hanem tudatos életszemléletként, elvként kezelik az ott élők. 

Ahogy anyaként, feleségként is nagyon jó lehetőség egy betegség arra, hogy szupererőként terjesszük szét otthon a gondoskodást és szeretetet, egy bableves, vagy egy szilvás gombóc, egy frissen sült cipó,meleg fürdő, frissen vetett ágy, ilyenkor olyan megtartó erő, ami visszahat ránk is. Ezekből nekem anyaként sikerült olyan plusz energiatartalékokat megnyitnom magamban, hogy betegen is volt kedvem sütni, meg táncolni, meg játszani és a derűs hangulatban valahogy a gyógyulás is jobban megy. Ruben mondogatja is, hogy „anya én szeretek beteg lenni”. Elhiszem, mert én is szerettem bizonyos szempontból, magam is nagyon jó emlékeket őrzök gyerekkoromból az ágyban fekvős nagybetegségeimről, anyukám is máig nosztalgiázva meséli, hogy mennyire szeretett velünk otthon lenni ilyenkor.

A sok rosszal együtt, ami ezzel a járvánnyal együtt jár, az országban, a világban van egy közös ügy, még ha nem is túl vidám, mégiscsak összehozza az embereket, mert hirtelen mindenki ugyanarrról beszél, hasonló problémákkal néz szembe és ez  olyan tapasztalásokra ad lehetőségeket, amelyek hasonló megtartó erővé formálódhatnak globális szinten, mint, amit mi most otthon és a szűkebb közösségekben megéltünk a betegségünk során. Talán megértőbbé tesz majd bennünket, mert amit átélünk azt más is átéli, a szomszédban is,  Kínában is, meg Olaszországban és Svédországban is, és ez egy összetartozás tudatot teremthet az emberiségben, amiből még jó is kisülhet akár, mint a problémákra való globális rátekintés, közös felelősségvállalás értük, belátás, hogy ami engem érint, az téged is fog, ha nem is most, akkor majd előbb utóbb. Amit teszel, az hozzám is elér. És akkor ez az egész félelem, pánik, szenvedés, lemondás és sok-sok áldozat, amivel a Korona vírus pusztítása jár, nem volt értelmetlen, hanem egy olyan erővé válhat az emberiség számára, ami megerősítheti vagy éppenséggel visszadhatja az egymásba, az országba, világba vagy a többi emberbe vetett bizalmat, szeretetet, hitet.

És eszembe jutottak Lázár Ervin szavai is, hogy, ezért ez egy olyan rossz, amiben van egy picike jó is, így nem fenékig rossz. Talán. Remélem. 

Oltás után betegség - avagy még mindig nem alszunk

Zsinórban betegek vagyunk több, mint két hete. Rebeka kezdte, magas lázzal és utána kitartó náthával, köhögéssel. Aztán Ruben és én majdnem egyszerre átestünk a hányós-hasmenéses víruson, majd másnaptól kezdődött nála is a magas láz és folytatódott a náthával. Végül maradt a köhögés, de ez épp elég, hogy éjszaka többször felébressze Rubent és így engem is. Kiszámoltam, november 15. óta egy hét volt, amikor tudtunk aludni minden éjjel. November 8-án kapta meg Ruben az mrr védőoltást, ami után nyolc nappal papírforma szerint jelentkezett a mellékhatás alvászavar formájában. Hat hét éjszakázás következett, felébredt, szemmel láthatólag nem volt álmos, mosolygott, nevetgélt, mondókázott, számolt az ágyában én pedig az idegösszeomlás szélére kerültem, ugyanis az eddig ügyesen kialakított és fenntartott rendszerünket, amit az elmúlt egy évben a heti ötszöri huszonnégy órás egyedüllétre kialakítottam velük, teljesen felborította. Kialvatlanul, néha negyvennyolc órán át alig pár óra alvással nem bírtam türelemmel a gyerekek visongását, ami máskor egyáltalán át sem lépi az ingerküszöbömet az most az őrületbe kergetetett. A háztartás ellátása, bevásárlás, mosás, napi kétszeri ételkészítés, a vele járó elő és elpakolás, játék, levegőzés - egyszerűen meghaladta az energiáim mindezek koordinálása és összetartása, úgy éreztem minden szétesik. Aztán szépen lassan visszaálltak az éjszakák. Miután megbizonyosodtunk róla, hogy nem a foga jön, nem a füle fáj és úgy egyébként minden rendben van vele, egyszerű alvászavarról van csupán szó, amit vélhetően megnehezített, hogy nem is megfelelően kezeltük, hiszen amikor azt gondoltuk baja van és azért ébred fel, illetve nem akar (tud) elaludni (bár én meg voltam győződve, hogy nem fog vagy fülfájásról van szó, láttam rajta, hogy se fizikai se lelki gond nam gyötri éjszakánként csak nem álmos) dajkáltuk, fényeket kapcsoltunk, nurofennel és nyugtató kúppal tömtük, elkentünk egy tubus dentinox gélt a fogára. Rossz szokásokat vettünk fel és majdnem mindent, de mindent sikerült elrontanunk, amit a születése óta tökéletesen jó alvó gyereknél el lehet. Amikor túl voltunk egy fülészeti vizsgálaton és a fogász barátuk is megerősítette a gyanúmat, miszerint biztos, hogy nem a foga bántja, minden sziruppal, cseppel, kúppal leálltam és elkezdtem úgy kezelni, hogy aludni kell és kész. Egy ideje már csak rutinból ébredt, az álmatlanság elmúlt szerencsére, be kellett menni és megsimogatni, inni kért és futottuk az ilyenkor szokásos köröket, de mindezt félálomban és utána rögtön visszaaludt. (Előtte heteken át éjszakánként órákig ült az ágyban és nem tudott aludni). Na mire végre minden rendeződött és magától helyre állt az alvászavar, egy hetet fellélegezhettem és elkezdődött a betegség. És persze, ahogy az a betegségeknél lenni szokott, újra nem alusszuk át az éjszakákat. 

Az élethelyzetünk miatt egy ilyen hetekig tartó betegség sok egyéb olyan járulékos dologgal járt, ami nem egyszerűsítette meg a mindennapjainkat. Ha valamelyik lázas volt, akkor nyilván nem tudtunk elmenni ebédelni, de nem tudtam bevásárolni sem, hogy főzzek, de ha valahogy mégis sikerült volna , akkor is reggel fél tízkor keltünk rendszerint, mivel éjjel esetleges volt, hogy mennyit vagy, hogy egyáltalán tudtam-e aludni, reggel képtelen voltam időben felkelni, velük együtt keltem. Fél tizenegy volt mire megreggeliztünk és délre sehogyse tudtam ebédet prezentálni, akkor sem, ha lett volna miből. Ha nem voltunk nagyon oda, akkor lementünk a városba ebédelni, vagy kihúztuk a hétvégéről csomagolt étellel, egyszer eljött  anya egy egész napra, kivett szabadságot mikor már harmadik napja szinte egyáltalán nem aludtam éjjel és én is lebetegedtem. Aznap ő hozott ebédet a városból. Valahogy mindig volt, napról napra oldottuk meg a felmerülő problémákat. Kreatívan, kis segítséggel, kicsit az elveim feladásával (miszerint nem hagyom magukra őket egy percre sem, nem néznek mesét). A levegőzés is megoldhatatlan volt az éppen egészséges gyerekkel, mert a másik miatt otthon kellett maradni. Gyógyszertárba kellett volna menni, DM-ből kellett volna ez az, kiflit, kenyeret venni reggelire, vacsorára - mindezek a mindennapi dolgok, amiket könnyedén elintézünk séta közben, hirtelen kihívást jelentettek. Egyszer átmentem kisboltba úgy, hogy mesét néztek, ami nálunk igencsak ritka, sőt Ruben esetében példa nélküli, egy kivétel van ezalól, a fodrász, de az is kettő alkalom volt a két év alatt. De nem volt mi tenni, muszáj volt valamit ebédre adnom nekik és a palacsintához kellett a tej. Négy perc volt az utca végén álló kisboltba biciklivel megfordulni, de leizzadtam, hogy itthagyom őket ennyi időre is. Az egyébként nagyon buzgó gyerekorvosunk, aki eddig mindig házhoz jött egy mérésért is akár, épp mostantól nem volt hajlandó házhoz jönni, mert ő is beteg volt, a gyereke is beteg és a rendelőben is sok volt a beteg, így kénytelen voltam Rubent egyszer elvinni hozzá, egyszer meg Rebekát is, ami majdnem megoldhatatlannak bizonyult mivel  a nagyon baráti rendelési idők összeegyeztethetetlenek vagy a délutáni alvással (ami szent, főleg ha betegek) vagy azok munkarendjével, akikre rá tudnám bízni azt a gyereket, aki épp nem beteg és nem akarom magammal cipelni az influenzás betegekkel teli orvosi rendelőbe.

Az első pár nap nyűgösséget leszámítva, amikoris egy bizonyos hangszínen folyamatosan nyüszítettek, ha éppen nem az ölemben ültek, hihetetlenül jól viselték a betegséget. Ruben, amikor éjjel felkelt a hányásra, olyan édesen, kedvesen viselte, hogy azt hittem megzabálom, amikor újra és újra és át kellett tetőtől talpig öltöztetni, az ágyneműjét lehúzni ő pedig még nevetni is képes volt, amikor demonstráltam mi a teendő a tállal, amit az ölébe raktam. Az összes alvós plüsse, kispárnája, bogárkája, rongyija mosásra szorult és mással kellett pótolnom azon az éjszakán. Megértő volt, nem ellenkezett, sápadtan ült egy lavórral az ölében a kis fotelban és az álmosságtól leragadó szemekkel türelemmel várta, hogy Rebekánál is végezzek, mert aznap éjjel ő is felébredt, belázasodott szegény. Rebeka is megértő volt, szépen visszafeküdt miután megmértük a lázát és kapott szirupot, mondtam neki, hogy Ruben nagyon rosszul van és szüksége van rám, vissza kell mennem hozzá. Gond nélkül visszafeküdt és elaludt. Rubennel még két órát virrasztottunk, hogy a hányás csillapodjon, majd hajlandó volt egy másik macival és apa kispárnájával elaludni. Édesem.

Antibiotikum. Elmentünk az orvoshoz mert Rebeka bár napközben már jól volt éjjelente felszökött a láza és a doktornő mondta, hogy azért látni szeretné. Azt javasolta, hogyha éjjel megint lázas kezdjem el az antibiotikumot. Ez volt a hatodik nap, szerintem egyértelműen javult az állapota. Azon az ominózus hányós éjjelen felébredt és melegnek éreztem. Valószínűleg mivel Rubenre koncentráltam és fáradt is voltam és már nagyon-nagyon szerettem volna, hogy legalább az egyik meggyógyuljon és valamiért azt gondoltam, hogy attól majd gyorsabb lesz, nem a jó döntést hoztam meg, beadtam neki az antibiotikumot. Nem volt magas láza, nem mértem, kézzel is érzi azt egy anya, hogy nagy a baj vagy nem vészes. Ha vészesnek érzem, csak akkor mérem. Így beadtam a hetedik napon. Amit már reggelre megbántam de nem volt mit tenni az antibiotikum kúrát nem lehet félbehagyni, végig kell szedni. Szuper. A négyéves lányom életében másodszor kapott antibiotikumot, egy hét nap alatt természetes módszerekkel átvészelt, már-már meggyógyult betegség után, még ezzel is terheltem a szervezetét. Nagyon mérges voltam magamra. És az orvosra is. Miért is kellett elvinnem, amikor pontosan láttam, hogy minden rendben. Okosabbak nem lettünk, csak elbizonytalanított a nála tett látogatás. Megfogadtam, hogy többet félig meggyógyult gyerekkel ha addig nem jutottam el, azután már nem fogok orvoshoz menni, ha a nehezén már túl vagyunk. Én látom milyen, amikor rosszul van, én tudom milyen amikor már gyógyul, más még talán nem is veszi észre csak én tudom, hogy az a csalfa mosoly a reggeli ébredéskor és az a délelőtt elmajszolt keksz már a gyógyulás útján megtett első lépések. Még akkor is ha esetleg belázasodik. Utána találtam meg a lázcsillapítási protokollt, ami szerint ilyen hőfoknál a még lázat sem kellett volna csillapítani, nemhogy antibiotikum kúrát elkezdeni. Amikor a hányós-hasmenéses vírus után egy nappal elkezdődött Rubennél is a magas lázzal, náthával járó betegség, felhívtam az orvost, hogy ne kezdjem-e el nála is egyből az antibiotikumot. Mert vagy most elkezdem és kihagyom a természetes utat, egy hét kivárás után nem szeretném, ahogy Rebekánál is történt. Szegény Rubennek egy nap múlva volt a második szülinapja és annyira sajnáltam, hogy ennyire rosszul van. Segíteni akartam. Mondta, hogy rám bízza. Meg, hogyha gondolom vigyem el hozzá szívesen megnézi. Ő nem tud jönni. Én meg úgy látta jónak, hogy nem megyek ki a negyven fokos lázas gyerekkkel, a minusz tíz fokba és vezetek el a város másik végébe a jéggel borított utakon. Így maradtunk. És végül nem adtam be az antibiotikumot, ami jó döntésnek bizonyult. Nem tudom mekkora az összefüggés, ha van egyáltalán de Rebeka még mindig köhög, nehezen jön ki belőle, Ruben már legalább olyan jól van, mint ő antibiotikum nélkül. A lázcsillapítási protokoll elolvasása után pedig felhagytam az agresszív lázcsillapítással is. Eddig éjszakára rutinszerűen adtam, nehogy felkússzon, most csak akkor ha felébredt és nagyon lázas volt. Este a fürdőkádba langyosabb vizet engedtem a szokottnál, ez is elég volt, nem kellett hűtőfürdőzni, ami a gyerekkori rémálmom volt. Ha beteg vagyok engem mindig ráz a hideg az egyszerű fürdéstől is, vacogok tőle és csak még lázasabb leszek, sőt, könnyen ájulás közeli állapotba kerülök tőle. A hűtőfürdőre gondolni sem merek... Éppen ezért, amikor nagyon rosszul érezték magukat ki is hagytam az esti fürdést, amikor kicsit bágyadtak, kicsit lázasak, akkor az esti rutint követve egy langyos fürdő úgy látom jót tesz nekik. Csak a fürdés időpontjában vagyok hajlandó ennek kitenni őket, és akkor is ennyire, hogy langyosabb a fürdővíz. Napközben, éjjel nem fogom levetkőztetni és langyos, ne adj isten hideg vízbe tenni őket (ami megjegyzem akkor sem kíméletes, ha lassan hűtik le, anyukám mindig lassan hűtöttele és csak langyosra így is pokol volt)  mert biztos, hogy attól csak sokkal rosszabbul éreznék magukat. A protokoll is kizárólag közérzet javítás érdekében javasolja a hűtőfürdőt, így teljesen megnyugodtam az eddigi gyakolratom helyességében.

Jobban vagyunk, csak ez a fránya köhögés múlna már el. De ahogy vízszintesbe kerülnek kezdődik. Déluténi alváskor és főleg éjjel. A bal zsebemben Rebeka zsebkendője, a jobban Rubené. Az összes kanalunk elfogy délre a mindenféle szirup és calcimusc és pempő beadásával. Annyit hagyok ott a gyógyszertárban ami az egész heti étkezésünkre elég (lenne) és Rebeka azt hitte, azért nem jöhet velem Budapestre megnézni hol lesz a házunk, mert "a telk, elkapja a betegséget". Az orvosságokat imádják, ha azt mondom gyertek kaptok szirupot, egy "jaj de jó" kiáltással Ruben már ott is van, ez egy kicsit aggaszt, de a jelen helyzetben kifejezetten praktikus. Emléksze annak idején az öcsémnek a konyha plafonra kellett zseblámpával világítani és úgy csempészték bele a szájába a lekvárba és mindenbe rejtett orvosságokat. Éppen elég küzdelem a szemcsepp és az orrszívás Rubennél, legalább ez könnyen megy.

Vettem a piacon méhpempőt, csodaszernek tartom. 

A következő oltást Ruben tavasz előtt nem kapja meg. De nem ám.